TISZA KÁLMÁN ÉS AZ INTERJÚ
TISZA KÁLMÁN ÉS AZ INTERJÚ
Sokszor hangzik klubokban, kávéházakban és mindenütt, ahol két-három ember ül s tereferét folytat az ország dolgairól, az ellenzéki lapok által fölvert ködben:
Ugyan mit szól ezekhez Tisza?
Gravamen mindég van (hiszen magyarok vagyunk) s ha panaszkodni való akad, találgatni való is kerül a csendes kapucineres csészék és vidám csengésű borospoharak mellé. Így lesz, úgy lesz. De mit szól vajon mindezekhez Tisza?
Mint Angliában Gladstone, épp az a nagy öregember ő minálunk, akit a politikusok és a politikai fecsegők mindig ott látnak vagy a kapu előtt állva, vagy a hátulsó ajtónál lesben. Mint a legendák ősalakja tesz, mozog, csinál valamit örökké, az ő keze szövi az eseményeket, csak a fonalat kell a fantáziánkkal meglelni s ha rá nem találtunk, úgyis ott lesz az bizonyosan valahol, csakhogy láthatatlanul.
Pedig hát semmit se csinál a nagy öregember. Mikor nála volt a hatalom gyeplője, úgy látszott, mintha sohasem eshetnék ki a kezéből s most, hogy nincs kezében a gyeplő, semmi sem mutatja, hogy valaha nála volt.
Ül csendesen a folyosón vagy tarokkozik a klubban; valóságos pszichológiai rejtély az ő szerény viselkedése. Annyira szakított a hatalommal, hogy rá sem néz többé.
A történelemben nincs erre példa bizonyos, s szinte nem lehet rossz néven venni a találgatóknak, ha minduntalan Tiszával foglalkoznak. Mert az ember gyengeségek összetétele. Honnan volna tehát Tiszának több ereje, mint a történelmi alakok egész légiójának?
A Jézus tudja! mondhatjuk Janicsáryval. Csodának csoda, de a csoda megvan. Mert az öreg Deák is meg tudott maradni egyszerű képviselőnek, de ő minduntalan megrázta magát s úgy a suba alatt valóságos zsarnoki hatalmat gyakorolt míg Tisza Kálmán valóban a legszerényebb párttag, aki semmit se vár, semmit se igényel; akaratot nem nyilvánít, még a véleményét is nagy nehezen lehet kivenni. A híres debatter még ha megszólal is, úgy tud beszélni, hogy az bízvást beillik hallgatásnak.
Kivált meg vannak vele akadva az interjúvolók. Egy ilyen esetet akarunk reprodukálni.
A választások előtti napokban éppen aznap, mikor a nagyváradi küldöttség járt fönt a klubban, hogy a jelöltséget fölajánlja, Sturm Albert, a Pester Lloyd derék munkatársa igyekezett belőle kihámozni valamit a reggeli lap számára. Éppen a tarokknál csípte meg Tiszát.
Sturm: Itt volt excellenciádnál a nagyváradi küldöttség?
Tisza: Igen.
Sturm (a ceruzáját hegyezve): Sokan voltak?
Tisza (a kártyákat keverve): Bizony voltak egynehányan.
Sturm: És kik voltak?
Tisza (vontatva): Körülbelül mind itt voltak az ismerősök.
Sturm: Voltak beszédek?
Tisza: Azzal jár az.
Sturm: És mit beszéltek?
Tisza (dicsekedőn): Nagyon okosan beszéltek.
Sturm (lázas türelmetlenséggel): S excellenciád mit felelt?
Tisza: Amit ilyenkor szokás.
Sturm: Rövid beszédet méltóztatott mondani?
Tisza (élénken): Lehetett volna hosszabb is.
Sturm: Tehát nem volt hosszú?
Tisza (elgondolkozva): Lehetett volna rövidebb is.
Így folyt az interjú véges-végig, Tisza a legelőzékenyebb, legnyájasabb hangon felelgetett, s még tovább is folyt volna az áldásos párbeszéd, ha a partnerek egyike, éppen e sorok írója, a közügy (már ti. a tarokk) érdekében oda nem szól Sturmhoz:
Ugyan hagyja őexcellenciáját osztani, kedves kolléga. Mit akar még? Hiszen teljesen informálva van már.
***
Ez a kis történetke legyen a felelet azoknak, akik minden felmerülő ügynél nagy kedvteléssel vélik tudni és hirdetik, hogy mit szól ehhez Tisza Kálmán. Bolond kombinációk ezek!
Nincs még az a harapófogó megcsinálva a lakatosműhelyekben, tisztelt olvasók, amivel Tisza Kálmánból idő előtt ki lehet venni valamit.
