A TÖBBSÉG

Full text search

A TÖBBSÉG
Valami misztikus homály födi a laikusok szemében. Köd ül az óriás sárkány fölött, melynek nem hét, de kétszáznál is több feje van. Ezen töpreng ezer meg ezer agy. Az újságírók, kivált az ellenzékiek, nagyító-üvegen figyelik a diagnózisát. Ha ásít, azt mondják unatkozik, bizonyosan rászánja magát valamire. Ha lomhán sütkérezik a napfénynél, ráfogják, hogy már elaggott. Ha lélegzetet vesz, felriadnak, hogy ébredezik. Ha megmozdul, ujjonganak, hogy immár lázadozik. Ha nő, gúnyolódnak vele, hogy könnyű híznia a húsos fazekak mellett. Ha fogy, összenéznek: »Ez bizony hektikában van«.
Pedig nincs semmi baja. Egészen normális életet él s egészségesebb test, mint valaha volt, dacára, hogy a szertelen kíváncsiság, mely körülötte ólálkodik, mindennap új és új szimptómákat fedez fel: lázat, végelgyengülést, de ez csak szóbeszéd, fantom. Nem a többség a beteg, hanem a kisebbség. A kisebbséget, a reménybeli örökösöket gyötri a türelmetlenségi láz, amiből a beteges képzelődés származik.
A többség nyugodt, csendes és összetart jobban, mint valaha. Valóságosan öntöttvasból van. Darabokra össze se tagolható, mert csak egy vezére van: Szapáry. Palotaforradalmak elvetett magváról, intrikákról, klubbeli cselszövényekről fecsegnek az ellenzéki lapok, hogy magukat érdekesekké tegyék. Nevetséges! Ki intrikálhatna ebben a szürke egyformaságban?
A hatalmas Tisza, kihez hogy jellemben hasonlót találjunk, Deákot kivéve, vissza kell mennünk a történelemben egészen Hunyadi Jánosig, csendesen húzza meg magát képviselőtársai közt, még csak köhögni is restell, nehogy azt is valamire magyarázzák. Ő, aki arra volna hivatva, hogy első képviselő legyen, voltaképpen a kilencedik miniszter. Tudja isten, ez tán hibája is. Nem annyira a képviselői kívánságok felé húz, mint inkább a kabinet tanácsadója, a minisztereknek segít gondolkozni, nem a képviselőknek s azt is azzal a szerénységgel, mely nem akar befolyásolni, hanem csak segíteni.
Szűkszavú, színtelen kevésnek akar látszani. Ha mond is nagy nehezen valami véleményt, olyan igénytelenül teszi, hogy egy-egy lapos, szokásos mondásnak, vagy éppenséggel diplomatikus kitörésnek látszik, s ezzel el is ámít sokakat akik még ki nem ösmerték, hogy az ő szavaiban nagy tapasztalás és valóságos patriarchai bölcsesség rejtőzik, mélyen a gyenge tekintetek elől. Megjegyzései hasonlatosak azon rézgarasokhoz, amelyekkel a múlt században a barátok kártyáztak a kolostorokban a gvardián szeme láttára; mindenik ilyen garasban belül egy körmöci arany volt elhelyezve.
Azt kérdezte miniszterelnök korában egy ízben a parlamenti folyosón egy ismerős főúr:
Zavarban vagyok a búzámmal az idén. Nem tudom eladjam-e vagy ne? Persze attól függ, lesz-e háború. Mit gondolsz, kegyelmes uram?
A hatalmas kormányelnök, aki akkoriban a Sándor utcai házból proklamálgatta Európának a monarchia külügyi magatartását, csendesen lesütötte a fejét és azt dörmögte a bajusza közt:
Hm. Én már eladtam a magamét!
Mikor az öreg Péchy Tamás interjúját közölték a lapok közvetlenül az elnökválasztás előtt, a szabadelvű pártban sokan említették fel rosszallólag:
Megfoghatatlan mondák , hogy tehetett ilyet Péchy? Egy volt elnök!
Tisza lecsitította őket szelíden.
Bismarck még nagyobb ember, mint Péchy, s még nagyobb hibába esett, mint Péchy.
Arra a kérdésre, miért ajánlotta maga után miniszterelnöknek éppen Szapáryt, így felelt Tisza kitérőleg (de ezt talán már meg is írtam valahol).
Az én kormányzásom alatt kétszer kellett őt mellőznöm, s mind a kétszer korrektül viselte magát.
Mennyi filozófia, mennyi emberismeret e néhány szóban.
Tisza nem akar semmit. Minden utógondolat nélkül ül a képviselői padokban, kétségtelen. S akik ezt a nevet viselik, mind érzik, hogy ezzel egy nagy kötelezettség jár a szituációval szemben. Hamarabb kezdhet a szabadelvű párt kötelékén lazítani Urbanovszky vagy a legbárányabb mameluk, mint sem egy Tisza. Tisza Istvánban forr bár a tettvágy, de a födőt soha szét nem veti. A fiatal sast csak röpülni tanította meg az apja, de ragadozni nem. Ami pedig Tisza grófot illeti, az meg éppen a harmóniára dolgozik. Vérében van. Igazi típusa egy főúrnak, nem amilyenek vannak, de aminőket óhajtunk. Osztozik a munkában a legerősebbekkel, de a dicsőségből, hatalomból elszalad a maga része elől a leggyengébbek közé. Mégse népszerű. Csak hasznos.
Nagy rémálom tehát ez a sokat hangoztatott Tisza-klikk. Született a Linder Gyurka elméjében s mint kacsa hízott, egyre hízott az Apponyiék udvarán. Ezenkívül pedig nincsen a pártban senki, aki az anyaméh szerepét vihetné, aki köré a raj összegyűlhetne. Még csak akadékoskodó alvezérek sincsenek. Horváth Gyula volt az utolsó bölény. Elment, odavan ő is.
Annyira egyforma a párt, hogy szinte konsternációt okozott egy pótkerületből most megválasztott képviselő, aki egy régi képviselőtársát arra kérte a klubban:
Légy szíves, mutass be a korifeusoknak!
A korifeusoknak? szólt emez csodálkozva. Hát kik azok?
Nem tudom, kérlek. Csak úgy gondoltam.
Nincs itt, barátom, más fényesség, csak a Demkó Pál óralánca.
Ami természetesen csak a vezérkedésekre értendő, mert hiszen vannak kiváló férfiaink, meg ugyanazon egy fának is másfélék a gyümölcsei. Vannak rajta nagyobb-kisebb almák. Hát itt is vannak nagyobbak, kisebbek, de mind egy fán csüngnek. Az öreg Kemény János csendes rezignációval nézi az idők folyását. Dörmög, dörmög, mert szokása, de a hibákat is bizonyos atyai szeretettel korholja. Falk Miksa csak úgy a tempó kedvéért tesz néha egy-egy bíráló megjegyzést. De amikor nagyobb hiba esik, nem sajnálja sokszor a nimbuszát is elhozni, hogy azzal, mint valami palásttal betakarja. Bokross Elek, ez a nyílt eszű okos politikus, a Szapáry bizalmas tanácsadói közt van. Széll Kálmán szakított Politika asszonysággal. Tibád megcsóválja néha a fejét, de a csóválásnál tovább nem jut el sohasem. Kőrösi Sándor szívében megnyilallik némi revolucionális elem, de csak akkor, ha a rabruhájára gondol, amelyik a szekrényében lóg, de amit már nagyon összerágtak az egerek. Hegedüs hű Szapáryhoz s Hegedüshöz hű Jókai. Darányi nem született forradalom csinálásokra. Huszár Károly bárót se tudnám elképzelni a barrikádokon. Sehogy sem bírom hát elképzelni, kik azok a »lázadozó kitűnőségek«, akiket az ellenzéki sajtó emleget. Csak tán nem gyanakszanak Podmaniczky Frigyesre?
Nincs a többségben semmi baj, tisztelt ellenzéki urak, akik egy napig a »kisebbik többség« név alatt néztétek magatokat a tükörben a többség kompakt, s meg van teljesen elégedve Szapáry gróffal. A többség hangulata sohase volt jobb, mióta én (aki újságíró létemre sokat megfordulok köztük) figyelem. S ez onnan van, mert Szapáry jobban respektálja a pártot, mint Tisza. Tisza erős volt s az erő diktátorságra csábította. Az emberek aprókká, tehetetlenekké váltak egyéniségével szemben. Úgy, hogy egyszer már Szitányi Bernát is kifakadt a klubban: »Legalább a klubszolgát választanánk mi magunk«.
Szapáry, aki azzal a nemes akarattal lépett a bíborszékbe, hogy a nemzetet a hasznos reformok terén előre vezeti kiváló minisztertársaival valóságosan a közvélemény üterén tartja örökké a tenyerét. Gondosan számba veszi, mit akar a párt, mit akar a közvélemény. S ez az ő gyengesége, ha gyengeségnek lehet nevezni. Lehet egyrészt, mert a közvéleménynek eleget tenni s nagy reformokat kivinni nem lehet egyszerre. Mert a világ, fájdalom, úgy van berendezve, hogy nem az okos emberek vannak benne többségben. Márpedig az okos emberek akaratát kell mégis körösztülvinni. Ebből áll a kormányzás mestersége.
Szapáry összes eddigi hibái erős alkotmányos érzületéből eredtek. Hibák, amik az erényekből sarjadzanak. Enged a sajtó nyomása alatt, enged a párt nyomása alatt, enged az ellenzék nyomása alatt. Egy valóságos higany ember; minden nyomást, minden áramlatot megérez. Abban a képzelődésben él, hogy gyenge, pedig egy hipochondrikus Herkules, majdnem olyan erős, mint akár Tisza volt, még a saját pártjára is ránehezedhet, mert a párt érzi, hogy az egyetlen alkalmas államférfiú a mostani viszonyok közt a kormány élén. A párt érzi, hogy a fúzió esélyei közelednek s hogy ő az utolsó kő, amiben Apponyi megbotlott.
Azazhogy még ma van nehány kő, de ha a parlamenti viszonyok nem változnak, a nyugodt tanácskozás hiánya, mint egyetlen kisegítő expedienst hozza előtérbe a fiatal parlamentarizmus megmentésére a fúziót, a rakoncátlan ellenzék egy részének bevonását. Nem tudni, elég jó-e ez az út Horánszky úréknak a Lloyd-épületben? (Cukorral nem igen lesz ez behintve.)
Ilyen viszonyok közt Szapáry ereje képezi a többség egyetlen reményét. A vezér öntudatára jut-e ennek? Nagy kérdés ez. Láthatta, hová viszik az engedékenységek. Ott van legújabban a Klapka-ügy. Mindennap engedett valamit, az ellenzékiek mindennap többet kértek, s ha még egy-két napig tovább politizálhatnak a holttesttel, még tán arra is perszvadeálták volna a miniszterelnököt, hogy a nagyobb pompa kedvéért ő is temettesse el magát Klapkával. Az engedékenység nem jó politika. Az engedő természetű ember nem tudja, hol áll meg a végén. S azok, akiknek enged, soha sincsenek megelégedve, mert örökké azt hiszik, hogy: »Hátha még engedett volna valamit!«
Ezek egyébiránt apró hibák. A nemes jóakarat és igyekezet kinyomata van rajta Szapáry minden dolgain, s el lehet mondani, hogy nincs Európában becsületesebb kormány a mienknél s szabadabb levegő, mint a mi országunkban.
Mit panaszkodnak az örökké zsörtölődő nénikék?
Nincsenek megelégedve a parlament hatalmával? Hát erősebb-e valahol a parlament, mint minálunk? Tesznek itt valamit a parlament akarata ellen? Szinte azt lehetne mondani, hogy túlontúl becézgeti a közvéleményt a kormány.
Felnyögnek az arisztokrácia térfoglalása miatt. Ugyan, ugyan uraim! Hát hol van az az arisztokrácia? Hiszen ott ül a temető előszobájában, a főrendiházban, de nincsen semmi tekintélye. (Önöknek az esze persze váltig a kaszinó uracsain jár, akik úri jukszokat csinálnak.)
Legszebben jellemezte a Szapáry-kormány tisztaságát egetlen szóval egy mameluk, akitől azt kérdezték X úrnak a mandátumáról, meg lesz-e semmisítve vagy nem?
Nem hallottál valamit a beavatottaktól?
Itt nincsenek beavatottak. A mi pártunkban mindenki egyenlő. Valaha azért voltunk egyenlők, mert egyikünk sem tudott semmit. Most azért vagyunk egyenlők, mert mindnyájan mindent tudunk, ha az igazságot eltaláljuk.
Az igazság van a Szapáry címerpajzsán. Ezzel a bekötött szemű szép istenasszonnyal lépett szövetségre. De hogy annak a pallosát kezelhesse, ahhoz erő kell. S ezt megadja neki a többség, mely rendületlenül áll mellette. Csakhogy a szép istenasszony is csak asszony, sok apró szeszélyei vannak.
S lát a kötelék dacára is szemeivel.
Látja, hogy a miniszterelnök nyugtalanul kel fel néha piros székéből a Házban s ringó, könnyed léptekkel átmegy a baloldalra. Túl az első padon, túl a másodikon s lekuporodik Polónyi mellé: suttognak, tárgyalnak nagy bizalmasan. A többség padjain lassú, óvatos suttogás kél.
Nézd csak… nézd csak!
Lassan-lassan észreveszik a többi mezőkön is. Irányi megfordul irígykedve. Apponyi szemérmetesen lesüti a szemeit.
A nap erősen süt be az üvegablakon, s aranyos sziporkái táncolni kezdenek a terem közepén.
A mamelukok szeme káprázik a vakító fényben, s amint mereven nézik a két tanácskozó alakot, egyszerre összefoly előttük, s szinte alig tudják már kitalálni: melyik közülük a miniszterelnök.
Majd csodálkozva mélabúsan kérdik egymástól:
Mi lelte ezt a mi vezérünket, hogy olyan gyengének képzeli magát?
De hát Polónyi? Az volna még az érdekes, hogy minek képzeli magát ilyenkor Polónyi?
*
Ezért mondom én, hogy Szapáry egy hipochondrikus Herkules.
Rázza meg magát, ne mutassa a gyengeség jeleit, képzelje el, hogy nagyon erős és igazán nagyon erős lesz.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi