A CÍMEK
A CÍMEK
Valami sajátos ösztön húzta be ma a Házba Éles Henriket. Már tíz órakor ott ült a folyosón. Érezte, hogy valami vonzó fog történni.
Ugyancsak korán jött ma be Urbanovszky is, fekete kabátba öltözve s egy levelet szorongatva a kezében, nyitott be az elnökhöz.
– Jó reggelt, Ucsukám, mit hoztál? – fogadta Bánffy Dezső.
– Nem vagyok én Ucsukám, hanem vagyok egy hírnök, egy üzenethozó, vagyok a Noé galambja.
– Galambnak elég fehér vagy, de a zöld ágat nem látom a szájadban. (A szájában egy virginia csutka volt.)
– Aranyágat hoztam nektek, egy mandátumot. A Popper báró lemondását a képviselőségről.
Nosza, egyszerre népszerű ember lett Urbanovszky. Húszan is körülvették. »Édes aranyos Ucsukám, hát mért mond le? Ejnye de okos ember? Mik a motívumai? No, ez érdekes és örvendetes.« Denique nem szükséges éppen meghalnia valakinek, hogy hasznos legyen.
A »kimaradottak« délfelé gyűlni kezdtek a Popper-esetre, mert addig kiszivárgott a városba, de Ucsuék így szóltak zordonan:
– Ott csak egy nagy renoméjú tót jöhet ki.
Ezalatt bent a tanácsteremben nagy dolgokat mozgatott Helfy, határozati javaslatot nyújtva be, hogy a kormány törülje el a titulusokat.
A Ház grófjai, bárói és kamarásai nagy szemeket meresztettek Helfyre, s egyszerre eszükbe jutott némelyiknek Arany János széljegyzete, melyet Helfynek egyik újságán, a »Magyar Magyar«-on találtak:
»Helfy Ignác csámpás
Sohase lesz Lámpás«
Sohase lesz Lámpás«
De mindenesetre az akar lenni. Szelíd szemei vérbe borultak, s hangja fölvette a Robespierre allűrjeit:
Szilágyi Wekerléhez hajolt:
– Mit szól kend ahhoz?
– Majd mindjárt elmondom.
S valóban, Wekerle helyeselte a címkórság elleni törekvéseket s megígérte, hogy ez irányban is kiterjeszti idővel működését. (Lásd a múlt vasárnapi számunkban az ígéretbeváltó hivatal kreálásáról szóló karcolatunkat.)
Erre aztán egész ostrom indult meg a nagyméltóságú, méltóságos, nagyságos és tekintetes címek ellen, Szalay Imre volt a legmohóbb címtörő. Madarász is előszedte a hajdani debreceni országgyűlés hangját, fagyos volt és fennhéjázó. S mégis sok derültséget aratott.
A simulékonyabb képviselők már ezalatt is használni kezdték az új helyzetet s megrohantak egy-egy minisztert vagy államtitkárt a folyosón:
– Mikor nevezed már ki polgártárs azt a szép polgártársnét, akit ajánlottam?
Tiszának is megvitték a hírt a folyosóra, hogy vége lesz immár a »kegyelmes« címnek.
– Jobb is szeretném – felelte –, ha ifjú úrnak szólítanának.
Csak a nagy demokrata Beksics csóválta a fejét:
– Nem jó lesz ebből. Új merénylet a demokrácia ellen. Mert mi készül? Eltörlik a címeket, de a Károlyi István nagy uraságát nem vehetik el vele, hanem a mi kis uraságunkat veszik el.
Így szólt és hazament erről a tárgyról brosürt írni.
A cím és a professzor vita, valamint a szavazás föltevése (mert nagy labirintusba jutott ebben a szegény elnök) kitöltötte majdnem az egész ülést, míg végre megtörténtek a szavazások a következő eredménnyel.
A »rangosztály« (a professzorok sérelme) eltemettetett s helyébe a díjosztály jön.
A címek ellenben egyelőre maradnak, mert a jobboldalról a Helfy határozati javaslatára csak Pap Samu és Boncza Miklós őnagyságaik szavaztak.
