A T. HÁZBÓL ápr. 6.
A T. HÁZBÓL ápr. 6.
Kiteleltünk, kitavaszodtunk, a Múzeum fái rügyeket eresztenek már, a húsvéti locsolás is elmúlt, Wekerle hajszálai közé ezüst szálak kopóztak, és a költségvetési vita még egyre tart, mintha valami megboszorkányozott kátyú lenne, amiből nehéz kigázolni. A fekete bőrtáska (ha nem is ugyanaz, de éppen olyan), mely sorba járt a miniszteri félkörben, most a Fejérváry székén kacérkodik, s előtte ül a deli miniszter haloványan bár, de nyugodtan.
A tárca most is kövér – s vannak hozzája mellékesen ízletes nyalánkságok, mint minden évben. Katonák elfagyott fülei, Kossuth-nóta, csak sárga-fekete zászló nincs. Pedig az is vele jár.
Általában, amint úgy félfantáziával becsüli meg Bolgár Ferenc, azt tartja, hogy csinos kis vita kerekedhetik belőle.
De hajh, a tíz órát már elütötte, Bánffy fenn ül csengettyűjével, jegyzőivel, de a padok néptelenek.
Horváth Gyula vészteljesen dohog padjában, mint egy csípős hajnali szürkület:
»Miféle parlament ez? Se összejönni nem akar, se szétmenni nem akar. De nagy napidíjakat akar.«
Bánffy észrevette Horváth mormogását s rendelé halkan, aggodalmas szóval:
– Eredj fiam, Benjamin, hozd be az embereket a folyosóról!
Perczel Béni kiment, de percek múltak, s csak nem hozott be a folyosórul senkit. Annyit ért el, hogy ővele is kevesebben lettek.
Az elnök bosszankodni kezdett:
– Ugorj egyet, Molnár Antal, hívd be az embereket a folyosórul.
Molnár Antal kiment, szétnézett, de senkit nem látott a láthatáron. Lopva, lábujjhegyen ment tovább, míg végre a könyvtár-szögletnél megpillantotta Atzél Bélát, aki vidáman sétálgatva tervezgette a holnapi nap programját:
– Reggel 9-kor meglesz a választás Bodajkon, tizenkettőre ideér a különvonat, amely a mandátumot hozza. Fél egyre megkapom itt a folyosón s bemegyek a terembe, leülök a kedves Nácim mellé és azt mondom neki: »No, én már megint itt vagyok, de te már nem leszel itt jövőre. Sajnállak, Nácikám!«
Molnár Antal arcán igazi keserűség festekezik:
– Íme itt van végre valaki, s az is csak holnap lesz képviselő!
Amint így merengne, egyszerre nyakon csípi egy erős marok:
– Ohó, gyere csak be!
Hátranéz meglepetve s Perczel Bénit látja maga mögött, aki a héja mohóságával csap rá zsákmányára.
– Eressz el!
– A világért sem. Jó, hogy a kezemben vagy. Nem mertem volna üres kézzel bemenni.
Molnár eleinte szabadkozott, de végre is engedte magát bevinni, hanem örmény ésszel olyanformán lépkedett a róka fogta csuka, csuka fogta varga módjára, mintha ő hozná be Perczel Bénit. Annyi bizonyos, hogy az elnök egyiknek sem tehetett szemrehányást.
Eközben Horváth Gyula (aki végre is nemes szívű ember) megszánta a távollevőket, s egy kis vitát indított meg az idejemúlt interpellációkról. Jótét lelkek többen hozzászólottak, az idő múlt… múlt, de a Ház csak nem akart telni.
Végre tizenegykor lefolyt ez a kis prológ; át lehetett volna térni a honvédelmi költségvetésre. De ugyan miért is ne? Hiszen már nincs itt, aki galyibát csináljon, a jó Csanády Sándor, isten nyugosztalja a haló porában.
Át is tértek volna, de felállott Olay Lajos (Hja, a Csanády Sándorok nem vesznek ki olyan könnyen!), s hivatkozván, hogy a Ház nem határozatképes, a Ház megszámlálását kérte.
Az elnök taktikus húzódozással, hogy az idő teljék, kétszer is felszólalva, végre elrendelte a megszámlálást. A jegyzők is minduntalan elakadtak, mintha tízig se tudnának olvasni s váltig előlről kezdték a számlálást fél szemmel az ajtókon, hogy jönnek-e a segédcsapatok? De a képviselő urak gyéren szállingóztak. Bizony ki kellett a végén jelenteni, hogy csak nyolcvanhatan vannak.
Gúnyos hahota hangzott fel balról.
»Jó reggelt, jó reggelt!« Kiálták harsányan, ha egy-egy mameluk beszivárgott az ajtón. »Hogy szolgált az éjjeli nyugalom?« Éppen csak ezt tették jobbról a tigriseknek.
De az elnök nem jött zavarba.
Hát ugyan miért is? Nincsenek-e ott a fönséges házszabályok, melyek mindent eligazítanak, s ha a gép kizökken a vágányából, újra belökik síneibe.
Megrezegtette csengettyűjét, és így szólt rideg méltósággal:
– Öt percre az ülést felfüggesztem.
Öt perc nagy idő. Öt perc alatt sok minden megeshetik. Öt perc alatt például megfőhet egy tojás, megbotolhatik egy ember és kitörheti a lábát, öt perc alatt – hogy parlamenti nyelven szóljak – el lehet egy szólót bukni; egyszóval sok mindenfélét meg lehet csinálni öt perc alatt – de tizennégy képviselőt öt perc alatt összehozni a Házban, délelőtt, közvetlenül húsvét után, lehetetlen.
Öt perc múlva tehát újra megnyílt az ülés, újra megszámláltattak az emberek, de a költségvetést most se lehetett megkezdeni – mert most már csak hetvennyolc képviselő találtatott.
Az aggodalom ült ki az arcokon: »Istenem, hová lehetett azóta az a nyolc ember, amelyik már elébb megvolt?«
Voltaképpen már csak ezen töprengtek. A szegény nótáriusok még a pad alá is benézegettek.
Csak az elnök ült olimpuszi nyugalomban, mert hiszen ott vannak a fönséges házszabályok, melyek mindent eligazítanak, s ha a gép kizökken a vágányból, újra visszalökik a síneire.
Megpengette a csengettyűjét és így szólt:
– Fölolvastatom a névsort!
De már ez az utolsó arkánum. Ha ez se segít, nem lehet megtartani a mai ülést. A miniszter becsomagolhatja a paksamétáit, Tóth Ernő zsebre dughatja a beszédét, a sztenográfusok félrelökhetik meghegyezett ceruzájukat, s az elnök ezentúl így hirdetheti utcai plakátjain az üléseket:
»A képviselőház holnap, február hatodikán, okvetlenül ülést tart. Az ülés megtarthatásáért jótállás vállaltatik.«
De okos is ám Molnár Antal, úgy bánt azzal a névsorral, mint a fösvény az utolsó garasaival: úgyszólván előbb a fogához ütögetett minden nevet, mintha a szíve hasadna ki, hogy el kell tőle válnia. Lassan, kimérten potyogtatta, pedig végig roboghatott volna a nevekkel, mert az egész »A«-ban egyetlen »Itt van!« se hangzott. Almássy grófnál felkiáltották: »Nem ösmerjük!« Az Andrássyéknál se jött visszhang.
A Balla név volt az első, amelyre megmordult egy hang: »Itt vagyok!« Mindenki odanézett megdöbbenve. Egy ember, aki itt van! Micsoda bolond szerencse. Ez tán még valahogy húsvét előttről maradt itt!
De minek rajzoljam tovább ezt a léha torzképet, a legkívánatosabb távollevő úgyse érkezik be – bármily lassan tartson is a katalógusolvasás belenyúlva farkbetűivel a délutánba: a képviselők ugyan felszaporodtak lassan, nehezen száztizenegyre, de az az egy távollevő, a kötelességérzet, az már nem érkezhetik be a katalógusolvasás alatt.
De mindegy! Az a fő, hogy végre meg lehet kezdeni a honvédelmi tárgyalást.
Azazhogy még előbb feláll Olay.
Igenis feláll. Mert úgy gondolja Olay, hogy minden percednek szakítsd le virágát. S ha már egyszer itt van (hisz úgyis olyan ritkán van itt), ki kell használni a jelenlétet. S indítványozza röviden, hogy akik jelen nincsenek, legyenek fölszólítva igazolásra, hogy választóik előtt ezzel is megbélyegeztessenek.
Ohó! Hohó! Kitört erre a vihar. A Ház lelkiismerete felfortyant a kemény szavakra. Ugyan kit vinne rá a lélek, hogy szegény alvó embereket megbillogoztasson.
Az ellentmondások zuhataga meghökkentette a kegyetlen Olayt is, mint egykor Tamerlánt a kígyók sziszegése – s szelíden visszavonta az utolsó kifejezést.
Amire azt mondta egy engesztelékeny hang:
– Mégis derék ember!
Hiszen persze hogy derék ember – de mégse volt igaza. Különben az egész ülés el volt hibázva. Egy fallácia igézete alatt nyögött a Ház. Váltig az volt a hit, hogy kevesen vagyunk, pedig mikor a legkevesebben voltunk is – még akkor is többen voltunk, mint kellett volna. S ez a többlet Olay volt. Hanem azért jól van az, csak hadd legyen ő derék ember.
Az incidens elmúltán az elnök csendesen mosolygott, tigrisszerű arca jóllakottságot lehelt, egy mély szippantást tett az orrán át, mintha láthatatlan burnótot szína fel kéjesen.
A gép vágányaiban volt. Megindult.
De az már nem érdekes. Szónokok keltek fel és elmondták a tavalyi honvédelmi beszédjeiket.
Unalmas, csendes szónokok valának. A miniszterek kivonultak a büfébe, szegény Fejérváry szempilláira nehéz álmosság nehezedett.
Csak Pongrácz Károly figyelt élesen, fürgén lesve az alkalmas pillanatot, a királyt és ármádiáját megvédeni.
Amint ott könyökölt padjában, nagy fejével szinte úgy tetszett, mint a mesékben azok az őrző medvék, melyek hajdanában végigfeküdtek a király küszöbén.
