A FŐRENDIHÁZBÓL
A FŐRENDIHÁZBÓL
Budán, a Szent-Vince-nővérek zárdájában így szólt a főnöknő a kicsi bakfis leányokhoz:
Nyolc napig fogtok most böjtölni és imádkozni gyermekeim (a bakfisok savanyú képet vágtak ehhez a
tervhez), hogy az isten hárítsa el rólunk a polgári házasság képében lebegő veszélyt. S ha ez sikerül imáitoknak, ha istenke meghallgat benneteket, olyan majálist csapunk utána, amin boglyák lesznek a cukorsüteményekből, pecsenyékből stb.
S a gyermekek böjtöltek és imádkoztak azóta, és… és úgy látszik meg lesz a majális. (Ha ugyan a szent nővérek megtartják a szavukat.)
Hát igen, ma kezdődött a főrendiházban a polgári házasság tárgyalása s a »trotlik« terme, amelynek közönségesen az a hivatása, ami a falusi méheseké, hogy igen jól lehet benne szundikálni, ma megtelt a herék zsongás-bongásával. A padok a zsúfolásig megteltek s fölvette a méla terem azt az ábrázatot, amelyet a zsidó házasság idejéből ismerünk. Az elnöki dobogón az ősz Szlávy József ült magyar ruhában kardosan, jobb felől egy bíbor talárból kezdődik megtört alakjával Esztergom érseke, mögötte a püspökök tábora piros selyem sapkáikkal, lebegő, suhogó hátszalagjaikkal, mint röpülésre készülődő vörösbegyek.
A püspökökből, kik közt szépek a szakállas, olajbarna arcú, hosszú hajú szerbek, még a másik padkörbe is jut egy csomó. Mind itt vannak, talán egy sem maradt el.
A másik oldalon, a miniszterelnöktől folytatódva, ülnek a zászlósurak, ezek közt fényes egyenruhájukkal mindenkinek feltűnnek gróf Hunyady Kálmán, gróf Pálffy András, a testőrkapitány, az »udvari urak«, akik, hír szerint, a király »legvalódibb akaratát« képviselik. Az udvari méltóságok (még az inci-finci Szécsen is el mert jönni) mind nem-mel fognak szavazni. A javaslat helyeslői: Nopcsa és Barcsay otthon maradtak, vagy marasztattak. A büfében beszélték, hogy a két liberális főrendi udvari szolgálatra rendeltetett be e napokra.
Milyen elevenség, milyen hullámzás! Zichy Nándor egy szavazó-lajstromot tart maga előtt, és jegyez, számol, egyre számol. Közbe, ha valamelyik névnél megakad, fölkeresi a név tulajdonosát:
Hová méltóztatol szavazni?
A miniszterek mind jelen vannak, közömbös arccal, üde színben, mintha nagyon közönséges napi teendőről volna szó. Wekerle arcán az ifjúság virul, mosolyog ide-oda, mosolyog Schlauchra, Vaszaryra, mosolyog Zichy Nándorra és mosolyog még Árpádra is, aki ott ül méltóságosan, nyugodtan az ő fehér lován, de mégis úgy látszik e percben, mintha egy megvető arcfintort vágna:
Hát ezeknek foglaltam én el ezt a sok földet?
Bizony ott vannak Magyarország történelmi nevű urai, nagy latifundiumok gazdái, végig az egész termen, csak egyetlen gerezd jut az ajtó mellett (persze-persze, az ajtó mellett) az ész, a tudomány és az érdemes munka jeleseinek.
Előkelő tónus uralkodik. Czorda beszél mint előadó. Mély csönd van, még a légy röpülését is meg lehet hallani, mintha egy szalonban volnánk, ahol az illedelem a fődolog, a főrendieknél nincsenek malíciózus közbeszólások. Ha van valahol némi zaj, hát a karzaton van. A mágnás-asszonyok csevegnek, izegnek-mozognak, mutogatnak, csörögtetik magukon a gyöngyöket, ékszereket, olvasókat. A képviselői karzaton is con amore foly a társalgás (Hja, ezek más planétán növekedtek), sőt Károlyi Gábor, mert persze hogy jelen van Károlyi Gábor, néha túl hangosan ereszti meg véleményét, s meglátván a teremben egy méltóságos főrendet, akinek egyik szemét kötelék takarja, akaratlanul felkiált:
Ah, a, a gróf Schlick!
Czorda után az esztergomi érsek beszélt nagy figyelem mellett. Különösen a hölgyekre volt szónoklata nagy hatással, kiknek tudvalevőleg érzékenyebb szívük van.
De a beszédekről nem írunk, mert ezeket más rovatban találja az olvasó, s különösen gyönyörködni fog Szilágyi Dezső hatalmas beszédében, mely frenetikus tapsra készteté a liberálisok táborát.
Ehelyett pár szóval a büfét említjük meg, az volt a legérdekesebb. Ott üldögéltek, sherryztek, sonkáztak együtt a liberális és antiliberális főrendek, ott sürögtek-forogtak a két árnyalat wippjei, az érdeklődő képviselőházi tagok. Ide szivárgott ki leggyorsabban minden mozzanat, ami az ülésteremben történt.
Liberális főrendek jöttek ki levert képpel:
Nagyon sokan vannak!
Számítgattak, kalkulálták a mérkőző erőket.
Nyolc többség! – susogta Szapáry László lelkendezve.
Nekik?
Nem. Nekünk.
Atzél Béla gúnyos pátosszal kondoleált hajdani kormánypárti kollégáinak.
Egy-egy püspök kijött, lehajtott egy kupica papramorgót, aztán szóba eredt valami világi úrral.
Isten nem hagyott el bennünket!
Általános volt az ülés végén az a nézet, még a miniszterek se titkolták, hogy néhány szavazatnyi többségük van az antiliberálisoknak. Mindenki napirendre tért már e kérdés felett, csak még egyetlen egy ember mosolygott és bízott, mondogatván:
Nem kell desperálni! Mi győzünk. Hogyne győznénk? Ti kislelkűek vagytok.
De kegyelmes uram, hiszen evidens a kisebbség…
Mindegy. Mégis mi győzünk.
Milyen számítás alapján?
Nem tudom én, de győzünk, punktum.
Ez az egy ember, hogy a rébuszon senki se törje a fejét, Wekerle Sándor, aki törhetetlen hitével még a szemközt álló számoknak se akar meghajolni, s már ezért is megérdemelné, hogy győzzön.
