A VISSZAÉRKEZETT JAVASLAT
A VISSZAÉRKEZETT JAVASLAT
Mi megy odabent? kérdezgették reggel a szállingózó képviselők.
A trotlik üzenete.
De a trotlik üzenete előtt még Bartha viaskodott a tegnapi újság-adás-vételi ügyben, azután jött csak az üzenet, melyet nyugtalan mozgással fogadott a Ház.
Wekerle Sándor szép, rövid indokoló beszéddel, melyet össze-vissza szaggatott a tetszészaj, beterjeszté határozati javaslatát, hogy a Ház ragaszkodik a már egyszer elfogadott javaslathoz s azzal a fölszólítással küldi vissza a főrendekhez, hogy fontolják meg jobban és fogadják el.
Micsoda éljen-förgeteg támadt erre! A falak is rengeni látszottak. A taps-orkán megindult a jobbon s mint visszhang csapódott vissza a szélsőbalról. Csak a közép mező hallgatott, mint egy kihalt tartomány.
A Ház majdnem zsúfolásig megtelt; ott voltak az ultramontánok és liberálisok mindnyájan és izzadtak az izzó atmoszférában. A levegő oly sűrű lett, hogy szinte elhomályosult a terem s nyálkaszerű, lila folyadék látszott hömpölyögni fent a magasban, amely nem eresztette keresztül magán a napsugarakat sem.
Ember ember mellett ült a padokon és minden ember lelkesedett, éljenzett és haragudott a főrendiházra, kivévén talán Solymossy Lászlót, akinek úgy lehet, bárói koronát kölykezik a mágnások makacssága. Félkönyökre dűlve hallgatta Justh Gyulát, a Wekerle után következő szónokot, aki éppen olyan derekasan és nobilis irányban vezeti pártját, vagy talán még derekasabban, mint egykor Irányi, s ki hozzájárul csinos beszédjében a miniszterelnök határozati javaslatához.
Justh is megérdemelte a zajos éljeneket és meg is kapta.
Most Apponyi állt fel, kitől ma legmaradandóbb dicsősége, a szép karzat is elpártolt, mert igen kevés hölgy volt aránylag. Hja, bizony múlnak az évek, öregszik az ember.
Apponyi (aki ma új nevet kapott Károlyi Gábortól: »Paponyi«-t, míg a szegény, ártatlan Polónyi teljesen megfosztatott nevétől s mint anonymus kezd szerepelni némely lapban), ma is úgynevezett nagyszabású beszédet mondott, de ezt ma már csak a Magyar Állam fogja konstatáltatni keresztény olvasóinak. (Hej, mikor még a Napló verte mellette a nagy dobot! Istenem, hogy múlnak az idők!)
Apponyi megmaradt álláspontja mellett. Hogy melyik álláspontja mellett? fogják önök kérdeni. Hát a legutolsó mellett. Legalább ő azt mondta, megmaradt.
Beszélt kompromisszumról s ebbe kiáltotta bele Károlyi Gábor »abcúg Paponyi«, mosta a főrendiházat fejérre és új választásokra példálózott, amire gúnyosan kiáltották közbe jobbról:
Itt a lóláb!
Apponyi ma bőven kiélvezhette a politika ürömét is, miután már annyi év óta szürcsölgeti a népszerűség édes szirupját; idegesen, gúnyosan, nyugtalanul hallgatták, hahotával, gúnyolódással rontva beszédje hatását.
Még Apponyi beszédje alatt intett az ujjával a Ház nagy szónoka, Szilágyi Dezső az elnöki emelvény felé, hogy ő akar beszélni, de Apponyi után öt percnyi szünetet engedett az elnök, mire Szilágyi bosszúsan csapta össze az iratait: »Akkor hát nem beszélek.«
A bizonytalanság köde lebegett most a Ház és a karzatok felett. Beszél-e, nem beszél-e? Az öt perc elmúlt, a képviselők betódultak, de Szilágyi nem jelent meg. Várták, sokáig várták, addig nem nyílt meg az ülés, míg végre jött Wekerle és mondá az elnöknek:
Szilágyi nem fog beszélni.
Miért?
Mert úgy sem igen van mondanivalója.
De hisz akart…
Nos igen, valami helyreigazító megjegyzést talán, de eláll ettől is.
Bánffy tehát megnyitotta az ülést s Szilágyi helyett beszélt Kulmann. Természetesen sokkal kisebb hatással.
Mialatt Kulmann beszélt, a javaslat mellett mégiscsak előkerült Szilágyi s megirigyelvén Kulmanntól a nagy hallgatóságot, mely voltaképpen az övé volt, mégiscsak felszólalt s egyiket tartotta legremekebb beszédjének, melynek nem lévén száraz fejtegető része, a szónoki erő csillámló verőfényében egészen cicerói magaslatra emelkedett. A liberális pártok tomboltak a lelkesedéstől. Maga az összedömöckölt Apponyi is elfelejté lassan a beszéd szúrós töviseit, szinte élvezni látszott az őt verő szónok pompás fordulatait, váratlan finom vágásait. Elemében volt, arca izzadott és ragyogott, kéklő szemei mosolyogtak.
A miniszterelnök pedig hátra vetve magát bíborszékében, elámulva csüggött Szilágyin, aki csak imént jegyzé meg neki: hogy nem is igen van mondanivalója.
