MAGYAROK SZAPORÍTÁSA
MAGYAROK SZAPORÍTÁSA
Wlassics kultuszminiszternek jutott eszébe az a zseniális gondolat (annak ösmerték el a pedagógusok is, a politikusok is), hogy az elemi iskolákban, a nem magyar ajkúakban, száz olyan magyar mondatot kellene betanítani a gyermekeknek, amelyben benne van körülbelül mindaz, amire nekik első szükségük lehet egy esetleges érintkezésben a magyarokkal. Ezzel a száz mondattal a gazdájuk már bátran elindulhat a magyarok közé, nagyjában beszélni képes velök. A minisztert az a kombináció vezeti ebben, hogy a gyermekek ötven százaléka esetleg elfelejti a maga száz mondatát, mely száz fogalomra szól, de a másik fele apródonkint kibővíti, s egyszer csak szinte észrevétlenül azon veszi magát észre, hogy a magyar nyelvet teljesen megszerezte oly gyorsan és könnyen, mintha találta volna.
Nekem is nagyon megtetszett az idea, és a miniszternek, ki a száz mondat összehozásával megbízott, megígértem, hogy megcsinálom.
– Nem könnyű dolog – mondá.
Mosolyogtam.
– Mennyi időre van hozzá szükséged? – kérdé azután.
– Egy esős délutánra – feleltem.
Most ő mosolyodott el.
– No, majd meglátod!
E naptól fogva gyakran törtem a fejemet, hogy miképpen kell a magyarokat szaporítani (már ti. az ismert metódusokon kívül). Összes érdeklődésemet abszorbeálta a magyarosítás kérdése. Összeolvastam, amit erről a tárgyról publicistáink írtak, de ebből, megvallom, igen kevés hasznom lett. A száz mondat megszerkesztésének kötelezettsége mindjobban kezdte nyomni a lelkiismeretemet, s mint alaktalan gyurma kóvályogtak fejemben a mondatok. Száz mondat, mi az? Száz mondat, száz sor. Száz sort gyerekség megírni. Igaz, hogy éppen a legszükségesebb száz mondatnak kell lenni. A nép foglalkozásának és szóbeli érintkezésének összes fogalmi anyagából, mint egy biztos kézzel kell kirántani a lényegeset. Annál jobb… Legalább valami virtus is legyen benne. Ámbár virtus nélkül is örömest megcsinálnám, hogy használjak vele a fajtámnak.
Ezen közben (őexcellenciája valósággal bogarat eresztett e kérdéssel a fejembe) megint a falvakat kezdte végigkóborolni a fantáziám. Ott vagyok újra a parasztjaim között, akiket hajdanta ékesen kivarrt ködmönökbe öltöztettem a novelláimban, s azóta szépen engedem róluk lehúzatni a megszavazott adójavaslatokkal. Újra látom a falunkbeli kavicsos országutat, labodával, szerbtövissel a széleken, ahol szekerek nem járnak, kátyúkkal a középen, ahol járnak, különféle nemzetiségű utasok vonulnak el naphosszat, s szóba állanának a mi embereinkkel, ha lehetne, jelekkel mutogatnak, ha valami kívánságuk van, ha egy ital vízre megszomjaztak, vagy ha a kis csikójuk eltévedt, ha valami a kocsin összetört és szerszám kellene kölcsön a kijavításához – s kezdem az elmémben kiszedegetni, hogy a Matyejnek milyen magyar mondatra is volna most hirtelenében szüksége.
Másrészt itthon, a főváros utcáin is jobban kezd érdekelni azóta, hogy mit beszélnek egymás közt a nép emberei, mint hogy mit beszélnek a folyosón gróf Zichy Jenő és Zelenyák, pedig az is igen érdekes lehet. Egy-egy cselédfélét vagy napszámost, aki magyarul szól, de meglátszik a kiejtésén, hogy nem magyar anya lökdöste a teknőjét (mert a szegény embert mindjárt a születésénél kezdik csalni, bölcső helyett rengő teknőben altatják), megkérdeztem:
– Hol tanult magyarul?
Egy tagbaszakadt ember, aki egyik felvidéki képviselőtársunknak az inasa, azt felelte:
– A katonaságnál, uram.
A katonaságnál, a gyűlöletes katonaságnál, a németesítő intézménynél.
– Melyik ezrednél szolgált?
Elmondta, hogy a huszároknál volt, többnyire magyar fiúk közt, s két év alatt játszva tanulta meg a nyelvet.
Alig vártam, hogy ismét találkozzam egy ilyen szaporodott magyarral (van belőle már hála istennek elég példány), midőn az »Angol királyné« előtt rám ösmer a hajdani selmeci kosztadó gazdámnak a fia, aki most egy konfortáblinak a bakján ül, és jól beszél magyarul. Mikor utoljára láttam, a selmeci kis házikó falánál ült, és gombozott a többi vásott utcai sihederrel, és csak németül beszélt.
– Én vagyok a kis Lojzi, tekintetes uram. Rám nem ösmert, ugye?
Nagy nehezen visszaidéztem emlékezetembe.
– Hogyne, persze, persze. Most már emlékszem. Ejnye, hát hol tanultál meg olyan jól magyarul?
Egy darabig habozott, megmondja-e, de azután mégis csak kivallotta:
– A börtönben.
– Mennyi ideig ültél bent?
– Egy évig.
– Persze, magyarok közt.
– Csupa magyarok közt. Gyarmaton.
Igazán szép eredmény, dörmögtem magamban, s most már valóságos mániám lett kivallatni az embereket, mi módon jutottak magyar nyelvhez. Kezdtem mindjárt otthon a saját szepességi szakácsnémon.
– Hol tanult meg maga magyarul, Zsuzsánna?
Zsuzsánna megtörülgette a száját a kötényével, aztán nagy szégyenlősen lesütötte a fejét.
– A szeretőmtől.
– És mennyi idő alatt?
– Egy félév alatt, kérem alássan. Az imposztor aztán odébb állott, kérem alássan.
Úgy? Tehát a katonaságnál két évig kellett tanulnia magyarul a képviselő inasának, a börtönben elég rá egy esztendő és a konfortábli-kocsisnak, Zsuzsánál pedig csak egy félesztendőt vett igénybe a csodatevő szerelem. No lám, mégis ez a legerősebb földi intézmény.
És még nagyobb szenvedéllyel kérdezettem fűtől-fától, aki hónapok óta szemem ügyébe akadt, hol szedte a magyarságát, hallottam is sok mindenfélét, az egyik cserén volt, a másik magyar faluban szolgált, de egyetlen eset sem fordult elő, hogy valaki azt mondta volna:
– Az iskolában tanultam.
Éppen ez az. Éppen ezen akar Wlassics segíteni, s most már roppant kedvvel láttam a száz mondat megírásához, be sem várva az esős délutánt.
Ment is a dolog sebesen, mint a karikacsapás negyven mondatig, de a negyvenedik mondatnál borzadva láttam, mire vállalkoztam, s mekkora nagy utat kell lefutnom, míg a századik mondathoz érhetek. Ha addig kell az esős délutánnak tartania, nagyobb özönvíz lesz, mint Noé idejében volt. Egészen úgy tett velem Wlassics, mint a sakk feltalálója a kalifával, azt kívánván tőle, hogy a sakktábla minden kockájára egy búzaszemet tegyen, s a másikra mindig kettőzve. Hát bíz az első kockákat egy szakajtó búzával is könnyű volt végigrakni, de a vége felé már az Eszterházy-magtár se lett volna elegendő.
Siettem is legott elpanaszolni a nehézségeket a miniszternek.
– Hja, mondtam én azt – felelte –, te azt hitted, hogy csak úgy le kell szedni a száz legjelentékenyebb mondatot a köznyelvből, mint a tejről a tejfölt, mely a köcsög tetején van megülepedve, hanem ez olyan processzus, barátom, mintha a tej össze volna habarva a tejföllel, és akkor kellene a tejfölt külön kiszedegetni.
Persze, hogy olyan. Töprenkedem, rágom a tollat, képzelem magamat szolgálatot kereső oláh pesztonkának, vándorló német kertészlegénynek, sajtokat vásároló tót embernek, bérletet kereső rác boltosnak, megbetegedett vendnek, aki a doktort keresi, szomjas rutén utasnak, aki ivó-forrás után tudakozódik stb., de a mondatok lassan csurognak, nagyon lassan, pedig az írótársaim is mondanak ajándékba némi használhatót, s a folyosóról is hozok néha egyet-egyet az államférfiaktól, de mind kevés, még mindig kevés… a századik mondat oly messze van még, hogy a fantázia is elfárad, míg a környékére ér.
Ezért támadt az az ötletem, hogy elpanaszolom bajomat e lap hasábjain a közönségnek, abban a hitben, hogy az olvasók közül sokan fognak beküldeni egypár mondást (sok embernek sok jut eszébe), s azokból aztán válogatva, mégiscsak meglesz a száz legszükségesebb mondat – mellyel isten segítségével megapasztjuk a következő generációkban az idegeneket Magyarországon.
