A FŐRENDIHÁZBÓL
A FŐRENDIHÁZBÓL
Amióta az egyházpolitika fölszínen van, érdekessé váltak a főrendek tanácskozásai. A múzeumi háznagyi hivatalt időnkint megrohanják a karzati jegyért esenkedők. Fehér hajú, csillagkeresztes dámák, bájos komtesszek könyörögnek helyért, akár a kakasülő utolsó sorában. Így volt ez a múlt héten is, mikor újólag a méltóságos Ház elé kerültek a vallás szabad gyakorlatáról és a zsidó vallás recepciójáról szóló törvényjavaslatok.
A karzat minden parlamentnek érdekes kiegészítője, sőt akárhányszor hőmérője és vezetője.
A magyar főrendiház karzata különösen jó hőmérő. Mikor nagyon sok mágnásasszony tódul az ülésre, akkor a kormány lába alatt többnyire erősen inog a föld. Ők vezetik és szervezik tulajdonképpen a főrendi ellenzéket.
A templomtól (ahol a gyűlölt egyházpolitikai törvényjavaslat bukásáért imádkoztak) a fogat a múzeum lépcsőháza elé röpíti őket. Suhogva haladnak föl a lépcsőkön, betekintenek egy percre a főrendiház előcsarnokába, ahol szép fejüket nagy alázattal meghajtják a kardinálisok és püspökök előtt, míg lornyettjük üvegjét leírhatatlan kicsinyléssel csillantatják meg az arra menő liberális minisztereken… Aztán letelepednek a karzaton; a vita alatt kipirult arccal számolgatják híveiket és ellenfeleiket, kesztyűs kezük idegesen gyűri a csipkekendőt, s olykor lehajolnak valamelyik ismerősükhöz:
– Még nem jött meg a Niki?
A legyező hevesen a páholy korlátjához csapódik:
– Sürgönyözni kell azonnal!
S míg a sürgöny repül hegyen-völgyön át, Niki gróf elegánsan belejt a terembe, s fogadja a hölgyek hálás mosolyát.
A karzatnak másik megszokott csoportja az újságírók, akik amíg ceruzájuk gyorsan szánt végig a papíron, sólyomszemmel figyelnek a teremre, s szemük elől el nem illan az ott levők egyetlen mozdulata sem. Az ő fejükben minden szó és minden mozzanat azonnal felőrlődik, s készen lefolyik a vezércikkbe, a karcolatba, vagy valami szenzációs riportba.
Íme, most is… Az ülés még el nem kezdődött, a terem üres, alig lézeng itt-ott egy alak. Egyszerre megjelenik a teremben Tisza Kálmán, lassú lépéseivel Nopcsa báróhoz biceg, és halkan diskurál vele. Az újságírók szeme fölcsillan. Mit keres Tisza a főrendek üléstermében, és mit akar Nopcsától? (Hogy mit? Azt megkapja kegyed, nyájas olvasó, dús választékban, és tízféle variációban a másnap reggeli lapokban.)
De kezdődik az ülés. Egy csapatban bevonul az óhitű főpapság, csupa hosszú szakállú, impozáns alak, csillogó meggyszínű bársonybiréttel a leomló fürtjeiken. A képünkön az egyikkel kezet fog egy katolikus püspök… alighanem az örökké mosolygó, örökké hajlongó Schuszter Konstantin.
Nagy a mozgás, mikor megjelenik a hercegprímás ragyogó bíborköpönyegben, mely sugár termetét egészen befödi. Ebbe beburkolózva szokta hallgatni a vitát, fejét meghajtva, s ajkán – mint most, mikor a Szontagh Pál tüzes beszédjét hallgatja –, kegyes, szelíd mosoly játszadozik. Melléje és háta mögé telepszik a katolikus püspöki kar, kik közül rajzolónk találó vonásokkal kapta le Schlauch kardinálist, Dessewffy és Bende püspököket.
Aztán lassan kiegészül a terem képe. A látvány, ami elénk tárul, festői az ő égő, bíbor, lila, vörös, feketeszínű papi öltönyeivel, tiszti uniformisaival, a jellemző arcok százaival, amelyek közt képviselve van a sápadt török típus, meg az olyan is, mely mintha egyenesen a germán lovagvárakból jött volna ide.
Ott ül az emelvényen az elnök, Szlávy József, karddal oldalán; fejét egyik kezére támasztja, s úgy hallgatja a szónokokat. Mellette van a csöngettyű, ez a jámbor öreg bútor, mely váltig csodálkozhatik, mi lelte a világot, hogy őt egy idő óta folyton rázzák. Azelőtt senki sem nyúlt hozzá.
Ott, a jobb oldal egyik padjában Szécsen Antal, az elmaradhatatlan rendjellel a fekete kabátján, közel hozzá Zichy Nándor gróf, előttük hosszú, szikár alakja Pálffy Móric grófnak, akinek félszemét fekete kötelék fedi el; Esterházy Miklós Móric gróf, hóna alatt egy csomó szavazólistával nyughatatlanul jár-kel a teremben, míg Csáky-Pallavicini gróf, kinek fél szeme szintén be van kötve, gúnyosan mosolyogva hallgatja Wlassics minisztert, aki nagy hévvel utasítja vissza Csáky-Pallayicininak a zsidó recepció vitája alatt a zsidókra szórt sértéseit.
Amikor a vita lepereg, többnyire név szerinti szavazás következik. Ilyen a múlt héten több is volt. Izgalmasok, mindvégig kétesek, sokszor olyan is, melynél végül nem tudták, melyik párt van többségben. Csak másnap konstatálták, hogy egyformán állanak, s az elnök döntött.
Ilyenkor mindenki kezében nyomatott lista van, mely a főrendek névsorát tartalmazza. Mindenki előveszi ceruzáját. A miniszterek, a püspökök, a zászlósurak, az újságírók egytől egyig a közelgő nagy momentumnak az íródeákjává szegődnek. S amíg a szavazás folyik, néha olyan csörgés támad, mintha valami szél hervadt levelű fák közé rontott volna, aminek oka, hogy a névsor a jegyzék végéhez ért és félezer kéz egyszerre fordít lapot. Olykor, valamelyik névnél halk éljenzés hangzik, olykor meg egy másik névnél gyorsan kelő és elhaló hurrogás, mely a karzatról származik.
Majd véget ér a szavazás, mely a múlt héten hol jobbra, hol balra billentette a többséget, ám mégis a kormány vereségével végződött. A harcnak és vitának egyelőre vége. A főrendek, a főpapok, a mágnás asszonyok zsibongva leszállanak a lépcsőkön, s nemsokára hallható lenn a portás harsány kiabálása, amint a fogatokat szólítgatja elő, meg az elgördülő kerekek robaja.
