LEGÚJABB
LEGÚJABB
A Bánffy–Kálnoky-konfliktus a mai nappal ismét új stádiumba lépett. S most szinte még komolyabb, mint első úgynevezett megoldása előtt volt, amely megoldás egy hétig se tartott ki. A magyar közvélemény nyomása oly nagy, erőteljes, hogy a kormánynak úgyszólván a lélegzetvétele is nehézzé vált, míg elintézve nincs. Hogy végleges elintézést nyer-e ezúttal, nem tudhatni. Félünk, hogy a helyzet újra valami ideiglenes preparátumokkal fog szanáltatni – mesterséges étert szívatnak be Kálnokyval és Bánffyval, amitől egy kis ideig megint élnek – de ez lenne a legrosszabb. A monarchia vitális érdekei kívánják, hogy ez a seb ne tartassék tovább is nyitva.
A sanszok könnyen precizírozhatók és megítélhetők.
Az az egy bizonyos, hogy őfelsége egyetlenegy számbavehető politikust se talál Magyarországon, aki kevesebbel érje be mint Bánffy.
S viszont mi egyetlen számbavehető politikust se találunk az országban, akinek a király szívesebben adja meg azt a maximumot, ameddig az engedményben elmehet, mint éppen Bánffynak.
Ebből tehát az következik, hogy abszolúte semmi praktikus indok se található arra, hogy a miniszterelnöki székben személycsere történjék. A helyzet éppen olyan nehéz lesz x-szel, mint y-nal. A személycsere csak komplikálja a helyzetet, tisztázni egy hajszálnyira se képes.
Más megoldási mód tehát nincs, és a Burgban se lehet mást kigondolni, mint megadni a magyar miniszterelnöknek, ami nélkül nem képes sem ő, sem utódja megállni a miniszterelnöki székben.
Hogy mi ez, s hogy hol van a határ ebben, ennek a meghatározása éppen az a nehézség, mely e válságot oly szokatlanná és kényessé teszi.
Azt igen jól tudjuk, hogy a magyar közvélemény mit óhajt. A magyar közvélemény egyenesen Kálnoky elmenetelét kívánja – mint akinek hasznát a történtek után már úgysem igen veheti a monarchia.
De a Kálnoky elbocsátása a király bizalmi levele óta mindinkább veszít valószínűségéből – s ezért mondható ma a magyar kormány részéről a helyzet súlyosabbnak, mint egy hét előtt volt, amikor még az uralkodó könnyebben és simábban határozhatta volna magát az önként kínálkozó lépésre annál is inkább, mert az egész áldatlan viszályt Kálnoky gróf alig jellemezhető eljárása idézte föl.
A mai minisztertanácsban is kifejezésre leltek ez aggodalmak, de azért maga a kabinet meg van győződve, hogy radikális megoldási eszköz csak ez lehetne, mert minden egyéb esetben egy kiújuló seb marad Kálnoky külügyminisztersége s számtalan konfliktusok szülője.
Igaz, hogy Kálnoky távozása a maximum, amit óhajthatunk és mégis szinte a minimum is, mert kétes, hogy célravezető-e egy kisebb elégtétel. De a minisztertanács, mint értesülünk, mégis kontemplált egy kevésbé érdes elégtételt is, mely lényegileg ezzel egybevág (mindössze a görögtűz van belőle kihagyva).
Elegendő lenne, szerintük először:
ha a kormányelnök kijelenthetné, hogy a szóban levő jegyzék már elküldetett Rómába.
Ez az első sine qua non, a másik pedig, hogy Kálnoky a Pol. Corr. kommünikéjére és minden ezzel összefüggő egyéb dolgaira nézve, valamely exkuzáló nyilatkozatot tenne.
Ez volna hír szerint a mai minisztertanács határozata, melyet Bánffy az aláírt lemondási nyilatkozattal együtt holnap a trón zsámolya elé terjeszt.
A szabadelvű pártkörben késő esti órákig semmi se szivárgott ki a minisztertanács határozatából, következésképp nem is fejlődhetett semmiféle magatartás mellette vagy ellene.
A hangulat azonban izgatott és keserű, a történtek minden szála a kiegyezés művének nimbuszán koptat – s igen óhajtanók, hogy a legmagasabb körökben is vegyék figyelembe a határokat a nemzet önérzetének érintésében – mint ahogy másrészt a szabadelvű pártnak is jó lesz eltekinteni az eclat-októl (az eclat-ok sokba kerülnek): a lényegesből nem szabad engedni semmit, de viszont a legénykedő politikai bokrétákért sem szabad kockáztatni semmit.
