CSAK FLEGMA, PONISTOWSKI!
CSAK FLEGMA, PONISTOWSKI!
A szélsőbal már csupa tűz. Ugronék beszélni sem akarnak, csak egyszerűen permanenciába helyezkednek. Kossuthék pedig már ki is mondották hivatalosan, hogy a végletekig – más szóval késhegyig mennek.
Ahogy ez a fegyvercsörömpölés hallik: az embernek eszébe jut a híres Ponistowski…
Áldott legyen az emlékezete, ámbátor sohasem jutott el az első hőstettéig: a rajongó, a tüzes Ponistowski. Pedig a mesebeli sárkánynak mind a tizenkét fejét leharapta volna, ha egy lengyelre mer tüzet okádni; de a kardjával már akkor kezdett hadonászni, amikor még nem is láthatta a sárkányt. Mert sok volt Ponistowskinak a virtusa és kevés a flegmája. Úgy esett, hogy sohasem ölhetett sárkányt, de még az egereket sem bánthatta, mert messziről figyelmeztetett már mindenkit a kardjának csörömpölése. Nem is tudott hős lenni, pedig olyan bátor volt. Mikor aztán belátta, hogy mégiscsak baj az, ha az ember korán húzza ki a kardját, maga mellé vett egy apródot, aki üres óráiban akár siketnéma is lehetett, de ha meglátta, hogy a gazdája kardjához nyúl, hamar megrántotta a köntösét:
– Csak flegma, Ponistowski!
Nem volt tehát hős a híres Ponistowski, de egy használható axióma mégis maradt utána. Csak flegma! A jó ég tudja, hány nemzet éléskamrájára szoktak rá az egerek, mert az őriző macska nyakán ott felejtették a csengőt! És a jó alkalom hány félénk madara repült el, mert gyorsabban járt a szája a vadásznak, mint a puskája!
Csak flegma! A Ponistowski apródja megtehetné a szélsőbalnak azt a kis szívességet, hogy ezekben a várandós napokban megrántsa a köntösét. Mert odaát Ausztriában csakugyan bekövetkezett, amitől tartani lehetett s veszendőbe ment az alkotmány, amellyel az osztrák népek élni nem tudtak. S ebből a romokba dőlt alkotmányból a magyar szélsőbal már látja felröppenni a várva-várt madarat: azt a kedvező alkalmat, amikor élhetünk törvénybe írott jogunkkal és megvethetjük alapját a gazdaságilag is független Magyarországnak. Mert a határidő letelt és az osztrák kormány immár nem felelhet meg annak a kötelezettségének, hogy alkotmányos formák közt biztosítsa odaát is a kiegyezési provizóriumot. Antonio nem tud a terminusra fizetni és íme kitetszik; hogy Shylock nincs is kétségbeesve e fizetésképtelenségen, mert a pénz is jó, de egy font hús az Antonio szíve tájékáról szintén megteszi.
Magunk is azt hisszük, hogy az okos nemzeti politika egyetlen esélyt sem hagyhat kiaknázatlanul s csak a nemzetre veszedelmes ugrástól fog tartózkodni, de óvatosan annyi lépést tesz előre, amennyit csak tehet. És az a fordulat, amely Ausztriában bekövetkezett, kétségtelenül olyan esély, amellyel Magyarországon is számolni kell, számolni fogunk. Csak éppen attól kell óvakodni, hogy a kardunk csörömpölése el ne riassza a kedvező alkalom félénk madarát. S ha igaz, hogy Ausztria most tányéron hozza elénk azt a jó zsákmányt, amelyre a mi ínyenceink sokáig csak tehetetlen étvággyal néztek – akkor flegma, uraim.
Mert mi következik abból, ha megjött a kedvező pillanat?
Az, hogy síppal és dobbal figyelmeztessük a zsákmányt, mielőtt még megfogtuk volna? Hogy ujjongva vagy dühöngve kiáltsuk világgá, milyen örömmel látjuk az új idő hajnalodását? Hogy a rossz nevelésű gyermek módjára az asztalon keresztül nyúljunk a tányér után, amelynek édességét – ha nekünk van szánva – úgysem veszi el tőlünk senki?
Csak flegma, Ponistowski!
A zsákmány, amíg a levegőben van, a levegőé és nem a mienk. Tanuljunk legalább az okos pásztortól. Mert csak ragadozó madarat illik lármával elriasztani, de amikor gyanútlanul kerengve ereszkedik közénk egy kívánatos madár, akkor pásztorok és uraim, ott a szélsőbalon: csitt! csöndesen!
Vagy ahogy az apród mondta:
– Csak flegma, Ponistowski!
