IRODALOM ÉS POLITIKA
IRODALOM ÉS POLITIKA
Egy hírlapírói banketten, gondolom Rákosi Jenő fejtegette, hogy Magyarországon a politika és irodalom kölcsönösen termékenyítették meg egymást, hol az egyik a másikat, hol a másik az egyiket, és csak azt nem lehet tudni, melyikük volt a nő és melyikük a férfi.
Valóságosan úgy volt, mintha házastársak lennének, hatva egymásra és támogatva egymást. Státusférfiak, a közélet kimagasló alakjai állottak össze, hogy egy-egy irodalmi munkát kinyomathassanak; ha magok nem tehették, fogtak valami szürke, gazdag embert, annak csak egy intés kellett. A nagylátásúak lelkesedtek az irodalom emelésén, a rövidlátásúak pedig engedelmeskedtek az okosoknak. Milyen tiszteletreméltó szamaraink voltak régente!
A politika és irodalom egy ugyanazon kemencében sült azon egy tűznél. Kölcsey csinált politikát és írt verseket. A verseibe politikát kevert, a politikába poézist. Vörösmarty Mihály együtt vitatkozott Deák Ferenccel, ki délutánonkint ott szítta kabanoszait egy karszékben a Ráth Mór könyves boltjában, lesve a megjelenő új könyveket.
Tudvalevő róla, hogy minden kis verset elolvasott azzal az indoklással:
– Mégis kíváncsi vagyok, mit mondhat valaki nyolc sorban, amely alá odaírja a nevét.
Kegyetlen és merész kritikus volt különben s egyszer olyas valamit nem talált szépnek, amire kárörvendve jegyzé meg Bonis Samu:
– No, azt pedig Shakespeare írta, urambátyám.
Deák rámordult nagy flegmával:
– A patkány se szép, Samu fiam, pedig az úristen teremtette.
Gróf Széchenyi István esze, bár nagy államférfiú volt, bizonyos poétai intuícióval volt megpatkolva és sokkal hívebben írta le a forradalmat negyvennyolc előtt, hogy miképpen fog jönni, mint ahogy leírta negyvennyolc után Horváth Mihály, hogy miképpen jött. Csodálatosan volt akkor a politikus és író megalkotva, úgyszólván egy anyagból, mint az akkori hatos és húszas, mindenikben volt réz is, ezüst is, csakhogy az egyikben az ezüst a túlnyomó, a másikban a réz. Báró Kemény Zsigmond délelőtt a miniszterekkel konferált, vacsora előtt vezércikket írt, vacsora után regényt – és mégis okos embernek tartotta mindenki, még a kortesnóta is: »Habár poros a kabátja – Deák Ferenc a barátja.«
A piros bársonyszékben ült báró Eötvös József s egy-egy nagy beszédet elmondván, mikor lecsillapodott az éljenzaj, kigyúlt arca felvette hétköznapi sápadtságát, feje lankadtan lehanyatlott, homlokán sugarak szálltak, merengő kék szeme elsiklott messze a képviselők feje fölött. Azazhogy nem is volt ott képviselői fej. Egy fürge tündér nyomban eltakarította előle a honatyákat s lombos, susogó fákat hozott helyettük patakokkal, virágokkal. Néha idegesen nyúlt a ceruzájához… s öreg képviselőknél láttam emlékül eltett költeményembriókat, melyeket papírjain találtak:
»Tavalyi fám gyümölcsöt hoza már…«
Hiszen a miniszter után ma is találni néha ottfelejtett fragmentumot, de az most ilyenforma:
Majláth püspök által felfüggesztett professzor ügyében felelni.
*
Vagy húsz év múlt el s az irodalom és politika nincs többé közösségben. Elváltak asztaltól, ágytól. Az ágy az irodalomnak jutott, hánykolódik benne, sem elaludni nem tud, sem ébren lenni; a terített asztal a politikának jutott, erőlködik is rajta, hogy fölfordítsa. De nemcsak elváltak, kezdik egymást lenézni kölcsönösen.
Az író politikusok kivesztek, azaz vannak még írók bent a parlamentben, de azokat idegen, excentrikus lényeknek tekintik, mint ahogy veszik például Trencsénben a vadon nőtt szőlőtőkét. Trencsénben az csak dísznövény… Mit keres itt? Gyümölcsöt nem hozhat, nem neki való a talaj.
De viszont az írók is úgy veszik a politikát, mint az énekes madarak a diófát. Rászállanak, mert csalogató leeresztett szárnyakkal pihenni gallyain, de tudják, hogy kigőzölgése ártalmas a hangjuknak.
Legjobban lehetett megfigyelni e különös változást Jókain. Húsz év előtt őt is úgy vették, mint kiváló politikust, mert nagy író. Beszédei roppant hatást keltettek, a Terézvárosban egy hatalmas minisztert buktatott meg, zászlóit diadalmasan lehetett volna végighordozni az ország minden kerületében.
S mi történt húsz év után?
Húsz év után mindenki azzal állt elő, hogy Jókai nem ért a politikához.
Lehet, hogy nem is értett hozzá, de ezt minduntalan szemére vetették, üldözték vele, ujjal mutogattak rá: »Nem ért a politikához, nem ért.« Mintha folytonos szemrehányást tennének neki azért a nyomorult mandátumért: »Itt van és nem ért a politikához.«
És ott volt Demkó Pál is, Urbanovszky is és ott voltak százan és százan és azoknak senki se tett szemrehányást, azok mind értettek a politikához, mert nem nyomta le őket az a dehonesztáló körülmény, hogy egy gyönyörűséges könyvtárt írtak össze Magyarországnak.
Szomorú dolog ez és rejtélyes. Száz ember tűnődve kutat, kérdez. Mi okozta a távolodást? Kiben van a hiba? Mikor kezdődött és mik voltak a fázisai? Meddig fog tartani és mi lehetne az orvossága?
*
Egy este e fölötti töprengésemben aludtam el. Álmomban szétnyílt a fal és egy sárkány bontakozott ki belőle. (Gyakran álmodom sárkánnyal.)
– Ha már annyira érdekel a téma – szólt hozzám a sárkány –, miért nem kérdezed meg a haza bölcsét?
– A haza bölcsét? – feleltem csodálkozva. – Hiszen ő már meghalt és nem felelhet.
A sárkány megrázta mind a hét fejét.
– Ő megvan – mondá titokzatosan.
– És hol található?
– Szép asszonyok ujjaiban laknak a lelkek.
Ejh, bolond egy álom! gondoltam magamban, amikor fölébredtem. De megvallom, némileg megragadott és nem ment ki eszemből, amit a sárkány mondott, hogy az elhalt lelkek szép asszonyok ujjaiban laknak: nem is olyan rossz ízlés ott lakni rózsaszín körömmel fedett házikóban.
Lám, a vén kujonnak, a sárkánynak, milyen ötletei vannak! Nyílván ez ette a szűzeket abban a bizonyos fekete posztóval bevont mesebeli városban…
És íme, rá nehány napra a véletlen olyan társaságba vitt, ahol a spiritizmussal mulattak. Az egész esztendőt dominálta nálunk ez a divat kivált a hosszú téli estéken. A szalonokban kezdtek fádak lenni az élők, hát oda kellett invitálni a hatottakat. Jámbor pénzváltó, ha egy ezüstforintos kerül a kezedbe, forgasd meg kegyelettel, mert királyok, költők és államférfiak lelke szaladt rajta keresztül…
Egy ezüstforintos engedelmesen mozgott és szaladgált ide-oda két ideges asszonyka szép ujja alatt a körbe állított ábécén. A lelkek pedig jöttek-mentek és felelgettek a hüledező asszonykáknak, mint a diákok.
Jöttek tarkán, XIV. Lajos, Jeanette d’Arc és egy agyonvert kecskeméti juhászbojtár. Az asszonyok pedig sikongattak, borzongtak és jegyezték a betűket.
Erre aztán nekem is eszembe jutott a sárkány mondása (nini, szinte igaz kezd lenni) és eszembe jutott a témám, hogy az irodalom és politika miért távolodott el egymástól s mikor kerül ismét össze? Kértem a hölgyeket, hogy kérdezzük meg Deák Ferenctől.
Deák állításuk szerint megjelent s az első kérdésre, miért távolodott el a politika és irodalom egymástól, a következő sorrendben szaladgálta be a forintos a betűket:
– Mert nincs együtt az egész nemzet.
A második kérdésre (mikor kerül ismét össze) világosan jelent meg a felelet:
– Mikor az egész nemzet együtt lesz.
– Hogy érti ezt? – vetettem fel suttogva.
Mire ismét megindult a vándorló pénzdarab, oly sebesen, amint a finom ujjbőr alatt lüktető női vér hajtotta, és legott papírra volt vetve a bővebb magyarázat:
– Mikor a száműzöttek mind visszatérnek.
Mosolyogtunk magunk közt, akik ott férfiak voltunk. Együgyűség! Hiszen a száműzöttek mind itthon vannak már. Az utolsó is hazakerült halva.
A forintos magától verte ki a feleletet:
– Még két száműzött van.
Kik azok? kérdeztük.
Lomhán, tétovázva kúszott most a lélekhez jutott ezüstkarika, a fele útról visszatért, átment a balszögletbe, onnan ismét vitte a rátapadó női ujjakat a jobbszögletbe, mintha tétováznék, végre aztán vágtatva nyargalt egyenesen az »E« betűnek, onnan a »gy« betűt érintette meg, egyszer csak ott volt a frappáns két sor:
– Az egyik a magyar lélek az irodalomból, – a másik az idealizmus a politikából.
Összenéztünk csendesen, megdöbbenve. Lehetséges-e, hogy Deák szólt? Ki hisz a csodákban? De csakugyan nem térhetne-e vissza az a két száműzött? Ki nem hisz a jövőben?
