SZERB KÉRDÉS A HÁZBAN
SZERB KÉRDÉS A HÁZBAN
Még egyszer összejött a parlament a maga mezei hadával, tömött karzatával; még egyszer, talán utoljára, megtelt morajló, zsibongó sokasággal az utolsó időkben kihalt, néptelenül tátongó tanácsterem. Egynegyed egyre nehézkesen, mint egy dunai monitor, bekocogott Szilágyi Dezső és megnyitotta a mai ülést, mely a »szerb varrottas«-sal fog foglalkozni.
Szerbiát még sohase vette senki olyan nagyra, mint az ellenzék. Én istenem! A legyet senki se szokta lekergetni magáról bunkósbottal, hanem csak egy kézlegyintéssel. Szerbia! Hát micsoda Szerbia? Legelőször is egy barátságos hatalom. És milyen barátságos! És milyen hatalom! Kétmillió szerb és négymillió sertés, tehát összesen hatmillió mozgó lény. Minden sertésre esik egy fél szerb, és minden szerbre esik két sertés. Osztozkodjanak egymáson, ahogy tudnak – de mit rongáljuk mi most a mi millenáris jókedvünket (mely úgyis annyiba kerül) ilyen lappáliákkal!
Jelvény vita és örökké csak jelvény vita. Van ebben még valami zöld, valami kevés éretlenség a nemzetek gyermekkorából; teringette, egy ezeréves fickóhoz már nem illik, hogy örökké a jelvényeken, színeken jár az esze, mintha az egész állami élet a jelvényeken forogna. Van zászló vita, királyi színek vita, kétfejű sas vita, jelző zászlók vitája, kardbojtok színének vitája, s ezek mindig fölriasztják az ellenzéket, összecsődítik a Házat, de ha tíz-húsz millió forint megszavazásáról van szó, a tanácsterem kong; néhány öreg ember krákog odabent, míg az előadó eldünnyögi közömbös orrhangon a milliók megszavazásának indokolását, aztán fölállnak szavazni az illető szakminiszter fölállása szerint, s egymást oldalba döfködve kérdezgetik:
– Mire is szavaztunk, kérlek?
De zászlósértés. Ohó! Ez már valami, a jó szittyavér forrni kezd. Érzékeink ki vannak fejlődve a zászlósértések iránt. Ebben élünk, ez a mi elementumunk. A hallást is lehet fejleszteni, talán még a bolha köhögés is zörög, csak nagyon finom fül kell hozzá – de hát a zászló sérelem érzete! Ezt lehet csak igazán fejleszteni. S hogy mi ennyire érezzük, mint az óra gépe a kerekeibe hulló piszkos porszemet, magunk demonstráljuk ezzel, hogy igen kicsinyeknek tartjuk magunkat. Mert egy hatalmas gépet ugyan meg nem akaszt forgásában a reá hullott porszem, fönségesen, nyugodtan mozog tovább. És mert ennyire érzékenyek vagyunk – ez maga csábító ellenfeleinknek hasonló csínyekre. Képzelhetni, mekkora siker lehet ama néhány lompos, piszkos szerb diáknak, hogy a méltóságteljes magyar parlament tajtékzó dühvel napokig tárgyal ebben a kérdésben. Azok most mind azt hiszik odahaza, hogy ők milyen nagy dolgot cselekedtek. S ha ilyen olcsón lehet nagy dolgokat csinálni – bizonyosan akad rá több konkurrens is, hiszen ma minden pályára tódul a közönség.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a magyar állam tűrje el a rajta jelképileg elkövetett sértéseket. De az ilyen sértés relatív. Minden attól függ, hol teszik, kik teszik és miért teszik. A zászlót egy fölötte repülő veréb is bemocskolhatja, de azért senkinek se jut eszébe ezt az összes verébnemzetségen megtorolni. Néhány bugris suhanc csínyjáért Belgrád alá megindítani a monitorokat, talán nem is lenne egészen komoly cselekedet egy hatalmas ország részéről, melynek csak az imént üzentek szép szavakban tiszteletüket, nyájas köszöntésüket a földgolyó leghatalmasabb uralkodói.
Hja, de mit ér az, ha mák mégse termett? Mit ér, ha a szerb diákok mégse tisztelnek. Hadak induljatok, ágyús szekerek dübörögjetek, mert a szerb studentek meggyaláztak!
Úgy beszélt Ugron, aki szintén benyújtott ma a Horánszky előbbi interpellációja dacára (hogy több szót lehessen ejteni) egy interpellációt, mintha a haza veszélyben volna, mintha az ezeréves ország ezt a nagy csapást már ki se bírná. Gúnnyal jegyezte meg, hogy Bánffy előbb Bécsben kérdezte meg, mi az ő véleménye ebben a kérdésben, most visszatért Bécsből, tehát halljuk.
Csönd volt az egész Házban. Mindenkit türelmetlenné tett a kíváncsiság, még Krajtsik is fölébredett egy pillanatra, hiába bosszantották, hogy az állatkerti fakírnak fogadást ajánlott volna a mélyebb alvás tekintetének szempontjából, hogy az ő ügyvédi stílusát használjuk.
De idő előtt ébredett föl Krajtsik, mert ha az anyapárt interpellál, a fiúpárt se hagyhatja szó nélkül: Kossuth Ferenc is interpellációt nyújtott be, s nem érdektelen visszapillantással igyekezett szétoszlatni a szerbek neheztelését, ős Szerbia zászlójának elővitele miatt a június 8-iki fölvonulásban, elmondván sok egyéb közt, hogy az angol király sokáig használta a francia király címet anélkül, hogy ezt a francia király megneheztelte volna, s hogy királyunk ma is használja a »jeruzsálemi király« címet…
– Joggal! – kiáltá közbe egy érdes borízű hang, az Ugron Zoltáné, s lőn nagy derültség a nyomában.
Visontai, aki ugyancsak helyeselt, zajlott eddig, szerényen dugta fejét a könyökeiből épített gödörbe.
Kossuth e történeti fejtegetések sorában egy elnöki rendreutasításhoz is jutott, dicséretére legyen mondva, az elsőhöz. Ez is úgy esett meg rajta, hogy humorizálni próbált. Lefestvén a szerb címert, mondá, hogy abban egy acélütő és kova is van, talán azért, mert Karagyorgyevics disznópásztor korában használta ezt a szerszámot.
Szilágyi lecsapott, mint egy héja. Nem. A hasonlat nem jó. Lecsapott, mint egy megdühödt Péchy Tamás.
– Tessék szem előtt tartani a nemzetközi udvariasságot.
E percben pont egyre ért a Ház órájának mutatója. A képviselők mindjobban türelmetlenkedtek. Pedig végre is haladtunk. Hiszen a szerb címer már meg van védelmezve, csak még a magyar nem.
Most végre fölállott Bánffy, s igen kimerítő, sőt a körülmények között csaknem teljesen kielégítő választ adott.
Ugron maliciózus megjegyzése ellenében, hogy Bécsből tudja meg, mi a véleménye, megjegyzé, hogy hiszen ez a dolog természete, egyetértőleg kelletvén eljárna a külügyminiszterrel.
(Már mindjárt ebben igaza volt, mert ha megint nem találna egy véleményen lenni a külügyminiszterrel, abból nagy baj származhatnék rá, ti. Goluchowskira.)
Aztán megcáfolván a lapok híreszteléseit a farizeus körlevélről, fölolvasta a szerb külügyminiszter mentegetőzését (ami már magában elegendő elégtétel). Ha a szerb külügyminiszter hazudik, a lelke rajta. De a mentegetőzését el kell fogadni.
A szerb excellence ugyanis azt állítja, hogy az áthelyezett rendőrfőnök mostani állása kisebb, mert most a belügyi államtitkárnak van alárendelve, s azelőtti állásában mintegy függetlenebb volt, közvetlenül érintkezvén a királlyal, a fizetése, az igaz ugyanannyi…
Csöndes mosoly fakadozott a mamelukok ajkain. A fizetése… a fizetése… csengett-bongott végig a termen.
(Az ördög kifogásolja a fizetését. Hiszen a szerb hivatalnokok úgyse kapják ki a fizetésüket.)
Szegény Stefánovics Nikola! És a mosolygás egész kacagássá izmosodott. Hahaha! A Stefánovics Nikola fizetése! De furcsa, hogy egyforma a fizetése.
Azután áttért Bánffy a többi elégtételekre. A vizsgálat folyik… Hogyne? Folyik. Persze. Minden vizsgálat folyik. A vizsgálat folyékony test. És szerencse, hogy folyik. Ez a folydogálás nagy könnyebbség a kormányoknak. Különben konkrét adatokat, karóra szúrt fejeket is küldött a szerb kormány az ellenzék gyönyörködtetésére.
Hetvenkét egyén ül börtönben, húsz egyén ezekből el fog illetőségi helyére toloncoltatni, öt idegen állampolgár pedig kiutasíttatik a szerb területről.
Mindezek az adatok megnyugtatták a sértett honatyák legnagyobb részét, a jobbtábor élénken helyeselte a tárgyilagos, okos és önérzetben sem hiányos választ, csak imitt-amott borongott egy-két lágyabb, lírikus kedély, hogy mégis szebb volna az, ha azok a monitorok egyszer csak elkezdenének okádni odalenn, Belgrád alatt…
Ami pedig az ellenzéki vezéreket illeti… Nos, ők nem elégedtek meg a válasszal. Nem is bolondok. Ha már egyszer ilyen szép börzsönyös tojás van a kezükben, hát miért ne vakargassák rá, ha passziójuk, a szeszélyesebbnél szeszélyesebb nemzeti tulipánokat?
