ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 31.]
ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 31.]
Nagy paksamétával jött a t. Házba Barabás Béla. Annyi könyvet, füzetet, újságot és jegyzetet hozott magával, hogy egy kis jóakarattal (no meg az összegyűjtött idézetekkel) kényelmesen elbeszélhetett volna a jövő századig. De mi is ez a Barabás tüdejének és csudálatos szóbőségének! Potomság. Összevissza is csak valami három esztendő.
De suttogás állta el az útját.
– Ne beszélj, Béla!
– Miért nem?
– Mert ez az utolsó nap és hátha mégis történik valami…
Hátha… Ennyi maradt már a sok kósza reménységből. A békeangyaloktól nem vártak már semmit (nyugalomba mehetnek a legközelebbi obstrukcióig), hanem mindenki a saját szakállára próbált valami egérutat keresni, amelyen kimászhasson a felelősség tövisekkel bélelt cellájából. Mert szó, ami szó, de ezen az utolsó napon mégiscsak fáztak egy kicsit a felelősségtől és ugyancsak szívesen vették volna, ha váratlanul lebocsátkozik a felhők közül a mesék aranyhídja, hogy minden bajból kényelmesen kivezessen. De az aranyhíd nem mutatkozott; pedig a felhők nem hiányoztak.
Csak egy halavány reménység csillant még fel. Valaki azt a hírt dobta a folyosóra, hogy a miniszterelnök tegnapi nyilatkozata bizonyos korrektúrán ment keresztül, ahogy a Ház naplói számára megörökítették. S míg az elmondott nyilatkozatra a szélsőbal az obstrukció folytatásával akart felelni, addig a litografált nyilatkozat ellen nem akadt kifogásuk. A szélbal emberei hajtóvadászatot rendeztek tehát a gyorsírók után, hogy velük állapítsák meg, mit változtatott Bánffy a tegnapi beszédén. Csakhogy a gyorsíró az eredeti feljegyzését is lehozta az irodából és azzal bizonyította, hogy a miniszterelnök az ő nyilatkozatán semmit, de egy betűt sem korrigált.
– Kár, kár – rázták a fejüket a szélsőbal emberei. – Milyen könnyű sor lett volna, ha némi eltérést lehet konstatálni. Akkor napirend előtt meg lehetett volna kérdezni a miniszterelnököt, hogy magáévá teszi-e a korrektúrát? Ha igen, akkor megvan az aranyhíd és a szélsőbal az utolsó pillanatban mégis leszerel. De semmi korrektúra, semmi változtatás! Így bizony nem lehet ma abban megnyugodni, amin tegnap annyira felháborodtak.
S mégsem engedték Barabást beszélni.
– Hátha…
Az ember sohasem tudhatja, mi történhetik és jó, ha kurta lélegzésű szónokok állnak sorompóba, mert két beszéd között mindig van akkora szünet, hogy a béke világra jöhessen. Így állott ma a szónokok sorába Brázay Kálmán, aki alig beszélt tíz percig. S közben csak azt lesték, nem jön-e valami csoda. Nem jött. Ellenben Brázay után szólásra jelentkezett Horánszky Nándor s a felelősség elől menekülni vágyó szélsőbal ebben is megcsillanni látta a reménységet. Hátha újabb nyilatkozatra bírja Bánffyt! Hátha ő maga építi meg a tisztességes visszavonulás hídját! Hátha olyan momentumot tud az alkonyodó vitába hozni, amely a javaslatot is megmenti s a tisztességes visszavonulást is! És végezetül az ősi reménység: hátha – hátha?
A nemzeti párt elnökét tehát még sohasem hallgatták olyan várakozással, mint ma. S akik csak okos beszédet vártak tőle, csak a helyzet komolyságához illő komoly mementót, azok kedvük szerint tapsolhatták Horánszky Nándort. Mert higgadt és világos, szenvedélytelen és józan volt az utolsó betűig és nem a szép szavak muzsikájával, hanem a gondolatok erejével és hatalmával fogta meg hallgatóságát. Az okosság még sohasem viselt szürkébb ruhát, mint ebben a nagy beszédben s a tapsok még sohasem szegődtek szárazabb kijelentésekhez, mint ezúttal. De éppen azért nem is hódította meg Horánszky a szélsőbalt. Muzsika-muzsika kellett volna ezekhez a szürke okoskodásokhoz. Akkor talán bódítottak volna.
Így a szélsőbal is száraz maradt.
– Horánszky nem kormányelnök – morogták itt is, ott is.
– Mondja el Bánffy ezt a beszédet – toldották meg mások.
És az aranyhidat nem tudták a Horánszky beszédében meglátni. Pedig az ország vonatja készen állott s már csak a harmadik csöngetésre várt, hogy elinduljon a jövő esztendő bizonytalanságába. Már csak percek kínálkoztak és a vonat egyik ajtajában azt leste Hungária, hogy törvénnyel indulhat-e a jövő esztendőbe, vagy törvény nélkül kell a vonatot megindítania. Éber emberek sürgető szava nógatott, hogy ne hagyják a perceket elfutni és szavazzák meg a törvényt; Szilágy Dezső még öt percnyi pihenőt is adott, hogy mindenki jól meggondolhassa a dolgát; aztán visszasietvén a dobogóra, megrázta a csengőt.
…Ez volt a harmadik csöngetés.
A teremben Holló Lajos emelkedett fel, hogy kibeszélje ezt az ülést. Az ország vonatja pedig törvény nélkül indult el a jövő esztendőbe. Hungária elfödte az arcát. Most már beszéljenek vagy hallgassanak: törvény nincsen és obstruálni sem kell tovább, mert január harmadikáig meg sem nyílnak az országház kapui…
* * *
