I. A rudas
I. A rudas
A kis fiaimnak, mikor kimennek falura a nagyanyjukhoz és ott lovasdit játszanak, két kis lovacskájuk van. Az egyik mind a két szemére vak szegényke, úgy híjják, hogy Párniczky Pali.
Kocsisnak nem jó, mert ha a lovak ragadnak, vályún, fatuskón átugrálva, őmaga fölbotlik a szerszámokban; de annál jobb lónak, mert figyel a gyeplőrángatásokra, a »tülled«-re és a »hozzád«-ra, egyszóval hagyja magát kormányoztatni, amit az én fickóim különösen szeretnek benne s állandóan lónak használják, egy kis csengettyűt kötve a nyakára, mely egész a hasáig fityeg kócmadzagon.
A rudas lovacska (mert Párniczky Pali a rudas) nem született vakon, látta már a világot, de alig emlékszik rá, hároméves korában esett himlőbe és teljesen megvakult. Isten világáról igen keveset tud. A pajtásait sem látta sohasem, de azért megösmeri őket a tipegésükről, a csoszogásukról: »Ez a Laci, az a Berci!«
Kevés szavú fiucska, alig szól valamit, elmélyedő, gondolkozó, komor egykedvűségét csak akkor veti le, ha rajta van már a gyeplő, vígan ficánkol és nyerítez:
– Nyihihi! Nyihihi!
– Gyű, cocó, gyű!
Prüszkölnek, csörtetnek, rohannak, szinte dobog a föld. Rezseg tőlük az egész udvar, hápogva riadoznak a kacsák, csipogva gurulnak szét a gyámoltalan apró libácskák (némelyik azonban halálfia lészen a talpaik alatt), csak a komondor nézi nagy flegmával.
A ház öreg filozófját ki nem venné a sodrából semmi, csak ezek a szemtelen legyek ne volnának!
Hanem ezen se lehet változtatni, gondolja magában. »Hiszen azért adta a gondviselés ezt a légycsapót!« S jobbra-balra csapkod bozontos farkával szüntelenül.
Meg sem állnának a lovacskák és gazdáik talán a világ végeig se, ha közben nagymama nem hozná az abrakot, puha foszlós kalácsot és piros cseresznyét.
– Hó, hahó!
Itt a stáció. Álljunk meg, etessünk!
Nem mondja már a lovacska, hogy »nyihaha«, hanem azt mondja, hogy »ham«. Nyisd ki, Palkó, a szájadat!
A kis gazdák versengve tömik az abrakot a Palkóba, aki csak ott bent a szájában találja ki már, hogy mit eszik. – Ez a kalács, az a cseresznye. – Jaj de jó!
De hátha még azt látná, milyen szép a cseresznye! A szárával fülbevalónak alkalmas (tegyünk a lovacskák füleire is!), a magvából pedig golyó lesz, mely az összeszorított ujjak közül messze pattan, s ha a létrán gubbaszkodó cicát találja, az ijedten rohan el, mintha igazi lövés érte volna…
A cseresznyemagok vadászokat hevenyésznek a kocsisokból; pihenhet a lovacska. A nyerges ló, Marci maga is beállt vadásznak, de a rudas, a Pali félrevonul s hanyatt dőlve a nagy akácfa alatt, epekedve kérdezgeti az arra menő öregektől:
– Borul-e, bátyika?
Feltűnt nekem, hogy a szegény fiucska mindennap kérdezi ezt.
– Borul, fiacskám – feleltem neki egy ízben –, de miért kérdezed? Talán félsz a mennydörgéstől?
– Inkább szeretem – felelte ábrándos hévvel. – Oh, de mennyire várom. Mindig várom.
– Aztán mért örülsz úgy a mennydörgésnek?
– Mert akkor villámlik is. Oh, szép a világ, bátyika. Szeretem látni, ha csak egy kicsit is. Oh, be szép a világ!
– És a villámlásnál látsz!
– Látok egy csepkét.
– Igazán látsz?
– Olyan az, bátyika, mint mikor kicsike koromban gyufát gyújtottak a sötétben. Egy szempillantásig megcsillannak a fák, a házak és az emberek. Nagy gyönyörűség az!
– S egyébkor semmit se látsz?
– Semmit, semmit. Örökös éjszaka van. Olyan fekete, mint a szurok.
Tehát van még szeme, látna – de a világosságban van a baj. A ragyogó naptányér, amely sugár-kévéjével csak a földgolyóbis felét önti el, az ő két szeméig nem ér el; tűz-láng, mely egy egész falut elboríthat s éjjel is bevilágítja a mennyboltot, a Palikának nem mécses.
Micsoda hitvány fény lehet ez mindkettő a villámé mellett!
S mikor mindenki búvik, bevonul nagy vihar, égiháború idején a födél alá, még az oktalan állatok is remegve húzódván a félszerekbe, az ólakba, akkor a kis Palika előjön, leül a ház elé a padkára s vágyó, mosolygó arcát a haragos ég felé fordítva, várja, nagy szívdobogva várja, míg egy-egy gyufaszálat gyújt meg az istenke, keresztül-kasul húzgálva azt a firmamentumon.
Palika megilletődik a látványtól. Két fekete szeme, a két kiégett, holt planéta, él egy percig.
– Oh, be szép a világ! – susogja önfeledten.
De már ismét nem lát belőle semmit, semmit.
