A HINTÓ (Tréfás kaland) • 1885 (37. kötet)
A HINTÓ
(Tréfás kaland) •
1885
(37. kötet)
(Tréfás kaland) •
1885
(37. kötet)
Nagy bajban vagyok tisztelt olvasók, mert ehhez a történethez nem elegendők a képek, ide térkép kellenék, mégpedig reflextérkép, mely világosan mutassa a talajt: hol lapos, hol dombos; de mivelhogy ilyen mappám nincsen, tessék kérem idefigyelni, ha azt mondom, hogy a Kermyék villája elöl széles tornáccal lapos helyen állott, ámbátor a telek görbe volt, mert már az előrészét is roppant rútítja rézsunt balra a domborulat, ahol a kocsiszín van.
A kocsiszínnek nincs kapuja, ami elég alkalmatlan, mert a hintónak (mely azért van mindig betolva, hogy meg ne ázzék) egyik hátulsó kereke alá folyton követ kell tenni, nehogy leguruljon. (Faluhelyen többnyire így fognak ki a földrajzi fekvésen.)
Az elbeszélendő kis kaland napján is éppen így állott a kocsiszín és benne a hintó kaviccsal alátámasztva.
Hogy milyen nap volt, kedd-e vagy szerda, nem emlékszem, pedig életemnek egyik legeseményteljesebb napja, melyen nagy veszély fenyegette első szerelmemet.
Ti. a szép szöszke Kermy Rózával szerettük egymást, amiről azonban a szülők nem akartak venni tudomást, hanem másféle terveket szőttek vele. Éppen az említett napon érkezett a házhoz a Nemeskey família. Az öregúr, az asszony, a kamasz fiok és két nagynéne vagy harminc skatulyával. De a harminc skatulyánál is nagyobb baj volt az a kis doboz, melyet a fiatal Nemeskey hozott magával: abban már benne voltak a falusi hírek szerint a jegygyűrűk. Minden jel mutatta, hogy ma fogják tőlem elszakítani Rózámat. A helybeli előkelőségek közül szintén hivatalosak voltak nehányan.
Semmi kétség, itt eljegyzésre készülnek!
A szomszédban laktam, alkalmam volt Rózával korán reggel, még a vendégek érkezése előtt a kerítésen át néhány szót váltani.
– Igen, igen – suttogta szomorúan –, szüleim titkolóznak, és mosolyognak a titkukhoz. Ez nem jelenthet jót ránk nézve.
– Oh, Róza, én nem élem túl a mai napot. Magát hozzá fogják kényszeríteni.
Róza a lábával toppantott.
– Ugyan menjen, hiszen még nem is láttam. Nem, nem. Én örökké magát fogom szeretni.
– S főbe lövöm magamat, ha…
S kihúztam oldalzsebemből pisztolyomat.
– Jaj! Ne okoskodjék!
– Megteszem, esküszöm, ha hozzámegy, de akkor is megteszem, ha nem értesít a mai borzasztó nap kimeneteléről, ha el nem jön megmondani, hogy tetszett a vőlegény, s mi történt.
– Hiszen majd megtudja… majd elmondom holnap.
– Egész nap ne lássam? Inkább a halált lássam. Kell, hogy megnyugtassa háborgó szívemet.
– Istenem, hol? Lehetetlen az!
– Szökjön el egy félórára a vendégektől.
– De hova? – szólt szorongva. – Tudja, el nem mehetek otthonról.
– Osonjon be például a kocsiszínbe. Én ott várom.
– Mit gondol? – mondá szemeit lesütve, szemrehányón.
– Tegye meg, ha szeret – suttogtam hévvel –, ha szeret!
– Ott leszek – rebegte, s aztán szép homlokát összeráncolva, hozzátevé –, de hogy jut be ön?
– Belopózom.
– Hátha észreveszik a cselédek?
– Beülök a hintóba, ahol nem látnak meg. Mikor várhatom?
– Uzsonna előtt.
Déltájban, mikor bent a vendégek ebédeltek, észrevétlenül jutottam be a kocsiszínbe, s onnan a brummer hintóba nagy szívdobogás közt figyelve minden külső neszre. Ha tyúk futott el az udvaron, vagy pulyka rebbentette meg szárnyát, az mind az ő léptének tetszett. Rettentő lassan telt az idő. Hallottam, amint a vendégek kijöttek a tornácra ebéd után, majd kártya műszavak s csengő női kacaj ütötték meg a füleimet.
Bizonyosan közte van a Rózáé is.
Oh, be boldogtalan voltam.
Végre közeledő suhogás hallatszott, az ő kis kartonszoknyájának suhogása volt.
– Itt vagyok – lihegte megtörve, fázékonyan.
– Jöjjön fel – suttogám, kezemet nyújtva, míg ő piciny lábát habozva és félénken tette a hágcsóra.
– Nem látták? – kérdém, mikor már velem szemben ült a hintóban.
– Nem, de lassan beszéljen az istenért, mert a vendégek egy része itt kártyázik a tornácon.
– Megtörtént? – hebegtem üvegesedő szemeimet ráemelve.
– Még eddig semmi se történt, de a szüleink most tanácskoznak róla a nappaliban.
– Borzasztó! Hát a vőlegényhez mit szól az én Rózikám?
– Csinos fiú! – veté oda a vállán egyet rántva, a pajkosság bizonyos nemével, ami engem végtelenül felháborított.
– Tetszik? – hörögtem indulatosan, s kivettem kétségbeesetten a pisztolyomat. – Róza meghalsz! Haljunk meg együtt.
Rám nézett reszketve, olyan fehéren, mint a hó.
– Meghalunk, Róza – ismétlém vadul –, de előbb megcsókollak.
Elvörösödött, mint a láng. Utánakaptam, de egy erős lökéssel hátrataszított, zökkent a hintó s a következő percben…
…A következő percben a kerék alá támasztott kő elgurulván, a hintó magától indult meg a lejtőn, és megállt a tornác előtt.
Mi csak már akkor vettük észre, mikor már ott voltunk szégyenszemre a vendégek gúnyos tekintete előtt.
Hogy Nemeskeyék rögtön pusztultak onnan, nem csodálom, de hogy mi rögtön a föld alá nem süllyedtünk, azt mai napig is csodálom az anyjukommal, Rózával.
