A HONATYASÁG • 1883 (34. kötet)

Full text search

A HONATYASÁG •
1883
(34. kötet)
Az emberek azt hiszik rólunk, hogy nekünk csak az az öt forintunk van. Mondhatom, nagyon csalódnak. Régibb kozák képviselőktől kell eltanulni, mennyi mindent ér a honatyaság, ha az ember jól tudja értékesíteni.
Nekem például el kellett utaznom ezelőtt egy pár évvel Erdélybe, igen hosszú útra. Ötvenkét forintba kerül a jegy ide-oda. Ez éppen öt darab választó és még két forint plusz!
Hahó! Lassan a választókkal! Gazdálkodjunk. Különben is feleséges, családos ember vagyok. De meg okos ember, meg vagyon írva, nem fizet a vasúton. Hátha még ez az okos ember országgyűlési képviselő is! Pedig így is összeesik az néha ritkán.
No, mondom, ez egyszer hasznát veszem a képviselőségemnek, kéretek egy ingyenjegyet, tehát hajtassunk el a vasútigazgatósághoz.
Belevetettem magam a legelső fiákerbe, s odaérve felkerestem az igazgatót, régi jó barátomat.
– Szervusz! Hol veszed itt magadat? – mondá az igazgató nyájasan.
– Egy jegyet akarok Brassóig.
– Miféle címen?
– Hát képviselői voltom okáért.
– Helyes. Van igazolványod?
– Miféle igazolvány?
– Kovách Lacitól.
– Mire nézve?
– Arra nézve, hogy téged miképp hívnak, és hogy képviselő vagy.
Nagy szemeket meresztettem rá.
– Ugyan ne okoskodj, kérlek… nincs tréfálni való időm.
– Nagyon is komolyan beszélek.
– De hiszen csak ösmersz talán…
– Persze hogy ösmerlek, de a szabályok, barátom, a szabályok.
– Hát nem adsz jegyet, mi?
– Nem én, igazolás nélkül.
– Hát hova szaladjak én most Kovách Laci után?
– Hozhatsz tanúkat, akik beigazolják, hogy az vagy, akinek magadat kiadod?
– Itt vagy te…
– Én nem hiszek magamnak.
Fölháborodva hagytam oda gyermekkori pajtásomat, az igazgatót, s ott lent elbocsátottam a kocsimat, s adtam neki 2 forintot.
Útközben, amint gyalog sétálok, találkozom egy ismerősömmel, aki most a két szárnyat hordja gallérán, de aki valamikor szolga volt az országháznál, megkapott a fösvénység ördöge s megszólítottam.
– Bütykös bácsi, ösmer kend engem?
– Hogyne ösmerném a nagyságos urat.
– No, hát akkor visszafordulok, eljön kend velem a vasúthoz bizonyítani, hogy én vagyok én.
– Nagyon szívesen.
Nos, elvittem Bütyköst. Nagyon tekintélyes külseje van az öregnek. Ez már csak elég bizonyíték lesz.
Az igazgató végignézte, s miután azonosságomat írásban elismerte, így szólt:
– No, most már rendben vagyunk.
Én egy forintot nyomtam az öreg markába, s azzal eleresztve őt, az igazgatóhoz fordultam:
– Most tehát kiadod már a vasúti jegyet?
– Ki bizony, ha elhoztad a fotográfiádat.
– Miféle fotográfiát?
– Ej, hát az arcképedet.
– Minek az?
– Hogy a konduktor megnézhesse, te használod-e a jegyet.
– De nekem nincs fotográfiám.
– Vétesd le magadat.
– Arra nincs idő. Holnap délben utaznom kell.
Az igazgató vállatvont.
– Nagyon sajnálom, de ami szabály, az szabály. Veled sírok, de jegyet nem adhatok.
No, már erre formális dühbe jöttem. Becsaptam az ajtót, úgy rohantam le a lépcsőkön. Az utcán belevetettem magam egy fiákerbe s hajtottam egyenesen Baross államtitkárhoz: »Majd megmutatom én mindjárt, hogy kell az államférfiakat respektálni Magyarországon.«
Az államtitkár otthon volt. Izgatottan adtam neki elő a dolgot, hogy miképp bánnak velem az alantas közegei. Hát ezért vagyok én mameluk. Ha már a vasút se tiszteli a meggyőződésemet: ki tisztelje akkor?
– De hát miért jössz hozzám? – kérdi az államtitkár gúnyosan.
– Miért? Hát hogy te segíts rajtam.
Baross megdörzsölte a kezeit.
– Sajnálom, kedves barátom, de nem tudok fotografírozni. A camera obscurát különben is magával vitte Tisza Bécsbe.
– Gábor, Gábor! Lesz még szavazás Magyarországon! – kiáltám fenyegetőleg, s el akartam rohanni.
Trencsén nagy fia azonban utamat állta:
– Te, adok neked egy jó tanácsot, hiszen neked van fotográfiád.
– Valamikor régen volt elég, fiatal koromban, de szét adtam.
– Hát a képviselőházi albumban?
– Az istenugyse…
– No, látod.
Rohantam a képviselőházba. Ott kinyitották a termeket, az elhagyott folyosókat, a kísérteties büfét. Az album ott áll a kis fekete asztalon – de az arcképem nem volt benne. Valami gazember kilopta.
No, már most mit csináljak? Mit? Hát legelőször kifizettem a fiákeremet. (Három pengőt kért az imposztor.) Azután elindultam tűnődve a Váci utca felé.
A méltatlankodás egészen megizzasztott. Olyan voltam már, mint a katona a csatában. Most már azért se hagyom azt az ingyenjegyet az államnak.
Hát richtig, jön szembe velem Péchy Tamás. No, éppen jó. Legalább elpanaszlom neki a képviselői méltóság megsértését.
– Tudod mit – szólt ő, mert az ilyenekben praktikus ember –, a Városligetben van egy amerikai fotográf, aki öt perc alatt levesz. Eredj ahhoz.
– Igaz! Hej, fiáker! Hamar egy fiáker.
Hajtottam a Városligetbe. Vagy negyven szolgáló és ugyanannyi mesterlegény várta ott a saját képét, sehogy sem juthattam a fotográfushoz. Minden előretolakodás hasztalan volt. A mesterlegények minduntalan visszataszigáltak.
– Itt sorrend van, uram. Tartsa meg a sorrendet!
Egy félóráig türelmesen vártam, de mikor eluntam, kimentem egy nagyöklű hordárt keresni valahol. A hordártól beküldtem a névjegyemet, hogy sietős dolgom van, fotografírozzon le ízibe.
A fotográfus átvette a névjegyet és mosolygott.
Erre aztán észhez jöttem, s beküldtem neki öt forintot, mire a fotográfus nem mosolygott, hanem letaszította a székről a peckesen ülő szakácsnét, s mély bókolások közt jött ki értem.
Egy negyedóra kellett, míg a kép elkészült. Rohantam is vele az igazgatósághoz.
– No – mondám az ajtót belökve, nagy lihegéssel –, itt a kép!
Az igazgató megnézte, azután az ablakhoz ment, ott is megnézte, majd a pápaszemét kereste elő, s azon át is megnézte és nevetve adta vissza.
– Ej, kopé, kopé! Rá akartál most szedni. A rövidlátásomra számítottál. De megösmertem. Hisz ez a Prileszky Tádé arcképe.
– Becsületemre mondom…
– Ne esküdözz, kérlek…
Magam is láttam, hogy rossz a kép. Nem hasonlított az hozzám egy csöppet sem; az igazgató könyörtelen maradt.
– Hja, a szabály, szabály!
– Vigye el a pokolbeli ördög a szabályaitokat.
Mit volt mit tennem, újra visszamentem a kocsimhoz, s adtam neki 2 frt-ot, a hordár már előbb egy forintot kapott tőlem. Eddig már 13 forintban volt a jegy.
Quid nunc! Amint ezen tűnődném kétségbeesve, egyszerre egy sugár női alak jön ki az Oktogon egyik házából.
– Nini, a szép Mariska. Az én fiatalkori ideálom. Hophó! Hiszen adtam én ennek egyszer arcképet is.
Utána, amint csak bírtam. Utol is értem. Nagyon megörült a viszontlátásnak. Szemrehányásokat tett kecsesen, pajkosan, hogy úgy egyszerre elhagytam akkor réges-régen.
– Pedig ha tudná… de a viszonyok…
– Igen a viszonyok. Persze – szólt gúnyosan.
– De azért higgye meg, sokszor gondoltam kegyedre… arcképe megvan nálam… Oh, valahányszor e képet láttam… Oh, Mariska! De kegyed, tudom, nem gondolt reám. Pedig ha jól emlékszem, kegyednek is megvan az én arcképem.
– Meg bizony.
– Ah! – sóhajtottam még melegebb hangon. – Tehát megvan?
– Nem adnám oda a világ minden kincséért sem. Ereklye ez nekem.
– Pedig szeretném kicserélni egy újabbal.
– Nem, soha. Nekem az akkori képe kell. Ugyanaz a kép, melyet annyiszor áztattam könnyeimmel.
Ez ugyan nem biztató, gondoltam magamban, de ha nem adod jószerivel, hát ellopom, mégis meg kell lenni reggelre az arcképnek.
– Hová megy, lelkem Mariska?
– Sétálok egy kicsit.
– Nem volna kedve velem vacsorázni ma?
Megfenyegetett szép fehér kezével.
– Rossz ember. Miket beszél.
S azután fürkészőleg rám nézett, komolyan beszélek-e, vagy tréfálok?
De én komolyan beszéltem.
– Hát, majd meglássuk – szólt aztán csengő játszi hangon.
– Tudja mit, vacsoráljunk kegyednél.
– Nem főzetek otthon.
– Nem baj, a vacsorát majd én hozatom Marchalltól, így aztán kölcsönösen leszünk az egymás vendégei.
Úgy is lett. A vacsorát megrendeltem a Mariska lakására, ki is fizettem, a pezsgővel együtt 19 frt 50 kr-ba került.
Az ételek igen pompásak voltak, a bor is kitűnően ízlett, de a Mariska… A Mariska már igen sokat vesztett, ő nem a régi többé.
Mindegy, a fotográfiát sikerült ügyesen kicsempésznem.
Beletettem a tárcámba.
Majdnem baj lett belőle. Mert Mariska, mikor távoztam, belecsimpeszkedett a nyakamba, s valamit súgott a fülembe. Nem árulom el, mit. Gavallér ember nem teszi. De ennek következtében ki kellett nyitnom a tárcámat, s abból két tízest előkeresnem. Remegés fogott el, ha észreveszi ott a képet; de nem vette észre, s én post tot discrimina rerum, végre eljuthattam vele az igazgatósághoz.
– No, de most már csak kikapom a jegyemet?
Odaragasztották a képet a jegy egyik oldalára s az igazgató a markomba nyomta irigykedve:
– Itt van ni! Könnyű nektek, képviselőknek! Mindent ingyen hajigálnak utánatok. Szervusz! Szerencsés utat.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi