A GYEREKEK • 1882

Full text search

A GYEREKEK •
1882
Mikor megindultak a menyasszonyi háztól, a malomzúgóig ért a nászmenet, olyan hosszú volt, mivelhogy két mágnás-familia került össze: a néhai Csillom János Józsi fia Bodokról és a kartali Major Jánosék Anna leánya.
Kilenc szekérben ült csupán a násznép, a tizedikben a Gilagóék bandája. A legutolsón a tulipános ládákat hozták, meg az ágyat. A legelső kocsin a menyasszony ült fehér koszorúval, mellette lovagolt hóka lován a vőlegény.
Hanem mikor a bodoki köves határba értek, megbotlott a Csillom Józsi lova: pedig nem vak, de még lámpás is van a homlokán. Mégpedig úgy botlott, hogy a lovas maga is lefordult róla a hóba, mert ha alácsúszott a nyereg, hiába volt kezére csavarva a kantárszár.
Leesett; az ügyetlen állat ráhágott dolmányára is; alig tudott föltápászkodni s mi tűrés-tagadás… megütötte magát a fagyos rögökön és elkezdett keservesen sírni.
A kis menyasszony csak nézte, nézte egy darabig és mert mindenki nevetett, addig-addig csucsorította a száját ő is nevetésre, hogy egyszer csak eltört a mécses… elpityeredett.
Józsi nem mert többé lóra ülni, menyasszonyához kívánkozott a kocsiba. A lovat odakötötték a saraglyához. Még kevélyebben vagdosta fel kendős fejét, míg bent a gyerekek érzékenyen ríttak, ami aztán lassankint csendes, pihegő zokogásba ment át.
Homokos Pálné, Filcsikné és Felsővégi Kapor István – aki nagyobb pletyka a vászonnépnél is – gúnyosan nevették ezt a dolgot.
Hát még ezek is házasemberek! Oh, hogy is lehetett ilyen két tacskót összeadni! Az egyiknek bábu kellene még, a másiknak papiros-sárkány, nem feleség… Vagy ha mégis meg akarta házasítani a gyámja, kerestek volna neki olyan párt, akinek már megjött az esze. Ott van, teszem azt, mindjárt a szomszédban a nagyobbik Péri-lány… azzal jár jól valaki.
Hiszen szép, szép a menyasszony, akár a gyönge majoránna; a legényke is nyúlánk, jó növésű, mint a rozmarinszál, össze is illenének valamikor, de most még – uram én istenem! – mi lesz ezekből, ha majd a lakodalom után hazamegy Majorné asszonyom meg Seregély uram, a gyám, s magukra maradnak a nagy Csillom-portán?
Hát bizony az lett belőlük, hogy egész nap csókolóztak, s mikor a zajos násznép elszállingózott, még elevenebb lett a ház az ő nevetésüktől és ajtócsapkodásaiktól.
Uzsonna táján jutott csak eszükbe, hogy még nem is ebédeltek.
– Annácska!… No, ne szaladj hát! Nem a csókod kell… Tudod-e, hogy még ma nem ettem?
– Az ám – mondja az hüledezve –, én sem, Józsi, én sem ettem.
– Tudsz-e te főzni? – kérdé a férj aggodalmasan.
A kis Anna elgondolkozott; fehér homlokát asszonyosan ráncba szedte s a jobb kezét méltóságosan csípőjére szorítá.
– Hát hogyne tudnék! – felelte vontatottan s lángba borult arccal osont ki a konyhába.
Egy félóra múlva már bent volt a leves. Belemerítette Józsi a kanalat, de az első kortynál elsápadt, felugrott.
– Megmérgeztél! – sziszegte halálra váltan.
– Oh, én szerencsétlen! Nem tudok én semmit. Jaj, minek is vettél el!
Nagy ijedelemben voltak a kicsinyek, amikor éppen benyitott özvegy Tél Gáborné s megízlelvén az ételt, kitalálta, hogy az bizony nem méreg, hanem igazi só helyett timsót vett ki a pohárszékből a menyecske, s azzal sózta meg a kis gyámoltalan a ciberelevest.
Híre is ment, de nyomban, ennek a szégyennek a faluban s az lett a következése, hogy Télnét meg kellett fogadni főzőasszonynak: negyven váltó forint, tizenkét rőf vászon és egy pár fejelés gyertyaszentelőkor.
Meg is érte volna a summát, mert meg tudta adni savát-borsát az ételnek, meglátszott, hogy a főtisztelendő esperes úrnak főzött hajadon korában, – csak ne lett volna olyan nagyon kötekedő és goromba! Alig hogy megmelegedett a portán, mindjárt ő lett az úr mindenben, kifogott az együgyű fiatalokon.
Féltek tőle, mint a tűztől. Pletykának, háborúnak ő volt a szítója. A faluba ő hordta szét a híreket, s amennyit vitt, annyit hozott. Pedig minden híre egy-egy éles tövis volt, vagy ha nem, ő idomította át olyan ügyesen tövissé, hogy ahova szúrta, vérig hatott.
Tűrték a gyerekek egy ideig s lopva sompolyogtak be a házba vagy ki a házból, nehogy szóba álljon velük, de végre a rossz bánásmód az ő ártatlan szíveiket is csordultig töltötte meg keserűséggel Télné iránt.
– Ha az én jó anyám itt volna! – sóhajtott fel Anna nemegyszer.
– Hát akkor ugyan mi lenne?
– Útilaput kötne a talpára. Mert az én anyám nagyon hatalmas asszony ám, Józsi…
– Ejnye, hogy az nem jutott eddig is eszünkbe. De ha késett, nem múlt. Meg mered-e tenni?
– Én? Már hogy én? – selypíté Anna húzódozva.
– Éppen hogy te. Asszonyok dolga az ilyen.
– Az asszonyoké? Jól van hát. Holnap elküldöm.
Dehogy küldte, dehogy. Sőt, mert észrevette Télné, hogy forralnak valamit, még házsártosabb lett: ember, állat nem maradhatott meg nyugton miatta. Gazdáját kamasznak nevezte, apró gazdasszonyát veréssel is fenyegette.
– Hát mégsem kergetted el!… – szólt Józsi szemrehányóan. – Látod… látod!…
Annácska megint sírva fakadt, odaborult a Józsi nyakába és behunyva szemeit, szelíden suttogta:
– Ne kívánd azt tőlem, Józsi! Nem merem… nem tehetem. Te vagy a férfi…
– Meg is mutatom! – vágott közbe Józsi kevélyen.
De bizony csak a szónál maradt ez is. Addig-addig halogatta holnapról holnaputánra, míg egyszer csak eszébe jutott az Anna anyja.
– Eredj érte, kis pehelykém… Ő majd elküldi a cselédet.
– Hová gondolsz? Egy napi út, ebben a nagy hidegben.
– Nem lesz semmi bajod, úgy betakargatlak. Holnap itthon lesztek.
– Jó, nem bánom, de a csengőket is föltesszük a lovakra.
– Majd bizony! Én a csengőimet nem adom koptatni.
– Én pedig nem megyek a csengők nélkül – durcáskodék Anna –, inkább maradjon hát a Télné; úgyis jó asszony az… hála istennek, hogy itt van.
De mi ilyenkor a harag, ha nem bárányfelhő?
Eső se lett belőle, úgy múlt el hirtelen.
Anna elutazott az anyjáért, s másnap, mint mondva volt, estefelé be is robogott Csillomék portájára a csengő szán.
Előre ugrott le a kis menyecske s beszaladt férjéhez:
– Jaj, elhoztam!… Fussunk el messzire. Siessünk a kertbe, mert mindjárt kezdi.
Azaz, hogy már kezdte is. Még alig hogy kikászmálódott a nagy bundából, már fent a kocsin rágyújtott:
– Ej hó! Hol az a személy? Hadd lássam azt az áspiskígyót! Majd mindjárt megmutatom én neki az utat innen! Hej, Télné, vén Télné! Jöjjön csak ki!
A gyerekek összebújtak a kertben egy dértől csillogó ribizke-bokor mögött; orcáik egymást érték s nem a hideg csípte, de az ijedelem, az izgatottság festette pirosra. Lélegzetük elállt; szíveik hangosan dobogtak.
– Hallod? Jaj! hallod-e? – suttogta Anna, amint egy-egy erősebb hangot odahozott a szél –, istenem, istenem, csak szerencsésen végződnék ez a rettenetes nap!

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi