I. A 68-IK SZÁMÚ HÁZ LAKÓI
I. A 68-IK SZÁMÚ HÁZ LAKÓI
Történetünk abban az időben játszik, mikor még nem volt meg a fényes sugárút, mikor országunk fiatal fővárosa körülbelül úgy nézett ki, mint a mai Szeged. Az öreg Duna, mely most megzabolázva szelíden suhan el karcsú paloták véget érni nem akaró sorai között, még nem volt olyan költséges ágyba fektetve, s tükrében nem nézte magát annyi kevély, fényes épület.
Az 1848-iki szabadságharc után volt már, de még sok évnek kellett eltelni a virradatig. Egyszóval ama, egészen az unalomig emlegetett »tizenkét esztendő« egyikét éltük.
A mi kedves Pestünk ezekben az időkben korántsem volt oly eleven még hozzávetőleg sem, mint most. Igazi kisvárosias élet volt benne, a Váci és az Úri utcákat leszámítva, s még talán a Kerepesi utat is, hol a forgalom élénksége valamivel nagyobb mérveket öltött, mint egyébütt.
A vámsorompón innen, de nem nagyon messze feküdt egy nagy sárga ház, mely előttünk főleg azért fontos, mert történetünk legnagyobb részben benne folyt le. A hosszú, egyemeletes ház, mely sárgára volt meszelve, egyike volt akkoriban Pest legszebb házainak. A kapu fölött nagy, ódon címerrel, melyben egy életnagyságú vadkan pajzsot tart arany mezőben, e felirattal »Prosperis et asperis« (örömben s búban), az ablakok közt csinos faragványokkal; a 68-ik számot viselte.
A ház még most is megvan, bár sok átalakítással, de már ki tudja, milyen szám alatt!
A 68-ik számot azon időben használták megjelölésére, midőn még ott ékeskedett a balszárnybeli boltajtón a »kék kakas« felkunkorított farkkal, mely legyezőhöz hasonlított.
A »kék kakas« alatt különféle csemegék, citromok, narancsok, fügék, cukorsüvegek, s szalonna voltak festve, majdnem művészi ihlettel, úgyhogy az iskolásgyerekek mindig bizonyos ámulattal álltak meg a bolt előtt; míg kicsinyek voltak azért, hogy a sok tündér-dolgon legeltessék szemeiket, melyeknek eredetije belül vagyon, mikoron pedig nagy deákok lettek, azért, hogy a szép Marit, a boltos leányát láthassák, ki rendesen egy kis széken kötögetett anélkül, hogy csak futólag is felpillantana az epedezőkre.
Bodner Mari vézna, beteges teremtés volt, átlátszó fehér arcbőrrel, a halántékon kiütő kékes erekkel, a szájszéleknél két-két félkörbe futó ránccal, miket el nem simított az örökösen ott lebegő jóságos mosoly, hanem mint a téli napfény inkább valami fagyos jelleget kölcsönzött a színtelen, vékony ajkaknak, mik nem látszottak teremtve édes, odaadó, forró szerelemre.
Akit Bodner Mari meg fog csókolni valaha azokkal a vékony ajkakkal, az bizonyára összerázkódik a hideg érintésre hanem, aki azzal a szőke lágy hajjal, mely sarkáig ér Marinak, fog játszadozni egykor, az boldog ember leszen, ha ugyan ama gyönyörű tüzes, fekete szemeknek egy olvadó pillantása egyszerre izzó szénné nem égeti, ha meg nem semmisíti, őrültté nem teszi végképp az ellentétek e találkozása: a forró délöv és az éjszaki sark együtt.
Mari, bár olyannak tűnt föl, mintha már a huszadikban járna, csupán tizenhét éves volt, de valódi gyermek, kedélyének ártatlanságát, szívének áldott jóságát és üdeségét tekintve. Aki őt bővebben ismerte, jóságát, szendeségét, eszményi kedélyvilágát, csak így és nem másképp képzelheté az úgynevezett angyalokat, mikkel a poéták frázisai népesítik be a világot; a legendák pedig ama tartományt, melyről nincs sem térképünk, sem földrajzunk, s hova a doktorok szoktak adni érvényes útlevelet és nem a rendőrfőnöki hivatal.
Mari olyan, mintha előkelő hölgy volna, dacára annak, hogy atyja az excentrikus Bodner Ferenc bácsi egyszerű szatócs a Kerepesi útnak a Népszínházon túli részében, anyja pedig született Barkás Amália nevelőnő volt egy magánintézetben Budán, ki a leckeóráktól megmaradt idejét lelkiismeretesen értékesíté, átültetvén minden tudományát egyetlen leánygyermeke elméjébe, és midőn már semmi átültetni való nem maradt, teljesítvén az időközben egy fűszerkereskedő özvegyével viszonyba bonyolódott Bodner Ferenc iránti női engedékenységből folyó kötelmét is, a lehető legjobb időben kitért a jóravaló ember útjából, örök nyugalomra hunyva be szemeit, melyeket Bodner bácsi, mikor életteljesen csillogtak, macskaszemeknek nevezett.
Mari vigasztalhatatlan maradt, mostohaanyja iránt ellenszenvet érzett, de tiszteletteljes modort tanúsított, összes szeretetével atyja felé fordult, kiről nem tudni egészen bizonyosan, miként vélekedik az új viszonyokkal szemben?
Bodner úr, ki valaha tudományos pályára készült, és a filozófia volt kedvenc tudománya, melyből az 1848-iki nagy nemzeti háború zaja ragadta ki, részint ezen háború folytán, részint pedig azon másik következtében, melyet közönségesen házasságnak szoktunk nevezni s mely néha küzdelmesebb, fáradságosabb és tovább tartó a »harmincéves háborúnál«, minden kedélyét elvesztette: mogorva lett, gondolatait ritkán közölte másokkal, s ha igen, akkor is nagyon szaggatottan, úgyszólván ködösen.
Nyíltan mindössze annyi változást konstatált, hogy az új feleség jobban készíti a főzelékeket, ellenben a káposztának titkát nem bírta úgy kilesni, mint a megboldogult; nyugossza meg az Isten ott, ahol vagyon, a kerepesi temetőben.
Egyéb újat nem akart észrevenni, de e változás is annyira kivette sodrából az örök egyformasághoz szokott férfiút, hogy azt tette, amit még sohasem cselekedett azelőtt: elkezdett őszülni.
Ezen tünemény már említett okához nem kis mértékben járultak Bodnerné asszony némely egyéni sajátságai, mik egészen ellentétbe helyezték őt a már végképp elhallgatott néhai élettárssal, ama fájdalmas meggyőződéshez vezetvén a jó Bodner urat, miszerint a megboldogult fűszerkereskedő, az ő érdemes elődje, egy teljesen alávaló, vastagbőrű lurkó lehetett, hogy annyi évig húzta ki életpárja folytonos zsörtölődéseit és sátáni uralkodását.
Bodner úr tehát mindjárt a kesernyés mézeshetek után Marival együtt komolyabb arccal, mint valaha azelőtt, alkománya sáncai közé, a szatócsboltba vonult, és kivévén azon időt, amíg ebédelt és aludt, ott ácsorgott és dörzsölte kezeit, vagy pedig teljesíté a vevők kívánatát; nagy ritkán kockáztatva egy-egy rövid megjegyzést a női munkába merült Marihoz:
Hideg van ma, leány, hideg van.
Némelykor így szólt:
Milyen világ, Mari, milyen világ!
Máskor megint ezek voltak szavai félnapi elmerült gondolkozás után:
Gyengül az ember, Mari. Öregszünk. Nagyon öregszünk. Átkozottul öregszünk!
Nincs valami egyhangúbb még ott künn az öreg Duna folyása sem , mint egy félreesett szatócs-üzlet napi története, illetve forgalma. Ugyanazok az arcok a környékről naponkint. Hajnalban a friss süteményt hozza a pékfiú, ezután jönnek a különböző munkások, kik egy garas ára pálinkát fogyasztanak fejenkint, majd a szomszédból Wimmer anyó csoszog be a maga félköcsög tejéért, melyért fizet nyolc krajcárt, de naponkint ott csacsog félóráig s tíz krajcár árú meleget szed magába, nem különben a vastag, vén Miska, ki míg paprikás szalonnából álló »fölöstököm«-jét fogyasztja, Mari kisasszonyt nem szűnik meg folytonosan untatni urára, Kaziray Gáborra vonatkozó elbeszéléseivel. Délfelé a környék szolgálói adják egymásnak a kilincset, apró bevásárlásokat téve; az átellenes kávéház pincérjei szerzik be szivar-, burnót- és gyufaszükségleteiket. Délben a sánta Molnár Jánosné érkezik a Ferencvárosból, friss halat, lisztet és préselt töpörtűt visz, egyébkor füstölt sertéshús-hulladékot: »Molnár János uram úgymond meg fog örülni e cikkeknek.« Délután két órakor Szabó Sámuel úr, a szatócs régi és állandó barátja nyit be a »Kék kakashoz«: egy talpig jóravaló, jámbor ember, aki délután egy óráig ül a hivatalban (iktató a törvényszéknél), háromnegyedóráig ebédel a »Sárga hering« című terézvárosi vendéglőben és aztán piquetet játszik érdemes barátjával egy petróleumos hordón mindazon időpontig, míg Bodnerné asszony jónak nem látja bekiáltani:
Hallod-e, Bodner? Az ördög vigyen el, Bodner! Még mindig a kártya mellett gubbaszkodol?! Abbahagyod, de mindjárt! A vevők azért nem jönnek, mert nem látják kopasz vén fejedet az ajtó-ablaknál. Milyen visszaélés ez, hallod-e? Kártyával ölni az időt, míg én munkával értékesítem. Ezer csattogó mennykő, ez többé ne történjék! Mentegetődzöl ugye? Hogy egy órát magam is megengedtem? Millió kartács; de hát mióta vannak ily hosszú órák Budapesten? Feleljen ön, Bodner úr! És mióta szabad egy üzletembernek annyira megfeledkezni magáról, hogy nekem, a gyönge nőnek kell őt kötelességeire figyelmeztetnem? Ez többé ne történjék!
Milyen világ, Samu barátom! sóhajt föl ilyenkor Bodner úr fölkelve. Holnap ön kezdi az osztást.
És ez így megy napról napra, csak elvétve esik meg, hogy egy ismeretlen ember téved be változatosságból, mi szinte eseményt képez a Kerepesi úti szatócskereskedésben.
Hát még az aztán milyen ritkaság, midőn egy olyan elegánsan öltözött igazi úr lép a boltba, mint aminő Kaziray őnagysága, ki az egész első emeletet bérli fölöttük.
Mivel szolgálhatok? kérdi Bodner a szokásos kézdörzsölgetéssel, mellé egyszersmind tiszteletteljesen meghajlik.
Kaziray Gábor fölteszi monokliját és néhány másodpercig meglehetősen szemtelenül megtekinti Mari kisasszonyt.
Egy doboz szivart kérek.
Milyen szivart parancsol?
A lehető legjobbat. Komisz, pocsék időnk van.
Bodner úr helyeslőleg bólint fejével és becsomagolja a szivarokat.
Inasom, a semmirevaló Miska, egészen el van ragadtatva az önök angolkeserűjétől. Megígértem a vén fickónak, hogy megízlelem.
Mari! mondja Bodner úr egyhangú ünnepélyességgel.
A karcxsú leány fölkel és elhagyja a boltot, hogy behozza a szobából a jobbik üveget.
Ha nem csalódom, a kisasszony a Bodner úr leánya, nemde?
Kié is lenne másé? Igen, az enyém mondja elmerengve. Meg vagyok róla győződve, uram. Ez tény, valóságos tény.
Nem kételkedem benne. Igazi csinos gyermek.
Aki ép, az mind szép. Gulyáshússá aprítsanak, ha ez nem az én megrendíthetetlen elvem.
Mindenesetre tiszteletreméltó elv, hanem bajosan általánosítható helyzet viszonzá Kaziray.
Bodner úrban ma nagy volt a szóbőség. Egy elegáns úr a boltban azon hatást tette reá, mit a tubákot már föl sem vevő orra tesz a kapadohány megszárított pora: elkezdett tüsszögni.
Nem általánosítható? Meglehet. De csak addig, míg a gyakorlatias irány kevesek vezetője lesz. Az öreg Bodner gyakorlati fickó, uram, és neki megvan azon szabadsága, hogy mindent ez irányban fogjon föl. Uraságod ellenben fiatal szemekkel és kedéllyel tekinti a dolgot. Ez pedig nagy különbség.
Kaziry csakugyan inkább volt még számítható a fiatalság, mint az öregek közé: csattanó piros arca a rajta honoló jámbor kifejezéssel, sima, redők nélküli homloka, örök derűjével, legföljebb harmincöt évesnek mutatták.
Bizonnyal a helyes úton jár ön mondta a szatócsnak. A gyakorlatias irányt én is szeretem s ez okból mellőzve beszélgetésünk eddigi fonalát, azonnal áttérek a tárgyra, mely tulajdonképpen ide hozott.
Hallgatom, uram.
Én a kisasszonyt azon idegen hölgynek hittem, kit Miska… az inasom említett.
Ama kisasszonynak, ki a szomszéd szobát bérelte tőlünk?…
Bérelte? tehát már nem bérli?
Valóban ő már kihurcolkodott a csinosan bútorozott és jutányos szobából, s meg kell jegyeznem az illető fiatal hölgy érdekében, ami rendkívüli a mai időkben, számláját teljesen rendbehagyva. Igen, fájdalom, ő már nem lakik nálunk. Talán tetszett is látni kifüggesztve a kapun a cédulát…
És hova ment?
Nem hagyta hátra lakjegyzékét.
Nagy kár! mondá Kaziray bosszúsan.
Mari éppen e pillanatban jött be a nagy üveggel s hallván a társalgás utóbbi részét, önkéntelen kíváncsisággal kérdé szép csengő hangján:
Az idegen hölgyet kérdezi, uram? Engedje tudnom, miért?
Oh, az egy igen sajátságos történet, kisasszony! Egy jó barátom fekszik szállásomon betegen már egy félév óta, keresztülgázolt a tífuszon és nem tudom, mi mindenen, bár az orvos is lemondott már róla. Tökéletesen eszmélet nélkül feküdt egész tegnapelőttig, a múltkor végre visszanyerte öntudatát, azonban betegségében ami orvosom állítása szerint éppen nem példa nélküli elfelejtette a magyar nyelvet, melyet lengyel létére is olyan hibátlanul beszélt, akár én, s elfelejtette ama féltucat egyéb nyelvet, mikben még azonfelül járatos volt; nem bírja magát kifejezni, csupán anyanyelvén.
Erre Bodner úr is azt mondta:
Teringettét! Ez már valami!
Szegény barátom! Beszél, kiabál, de nem értjük, s érthetetlen szavait oly dühös mozdulatokkak kíséri, hogy én azt hiszem, a harag forr benne, s hogyha fogva nem tartaná erőtlensége, kiugranék ágyából, hogy ott megfojtson.
Ez kellemetlen lehet de mi vonatkozással van azon fiatal hölgyre?
Egészen világos lesz. Gondolhatja, kisasszony, hogy ez tarthatatlan helyzet. A körülmények követelik, hogy megértsük, mit kíván a beteg, s elmondhassuk neki, mihez tartsa magát. Pest összes cselédintézetében megfordultam, s sehol egy egyén, ki a lengyel nyelvet beszélné. Ma végre a vén Miska figyelmeztetett, hogy ott az utcai szobában lakik egy hölgy, kit gyakran hallott dalolni e nyelven. S íme, fájdalom, ő is eltávozott.
Oh, ha csak ez a baj mondá Mari csendesen , azon könnyen segíthetek.
Hogyan, kisasszony? Kegyed talán tudja lakását?
Mari szomorúan rázta fejét:
Nem, nem tudom: nem mondta meg, nagyon titkolt valamit, úgy ment el szó nélkül, ki tudja hova?… hanem én beszélek e nyelven.
Hihetetlen. Kegyed lengyelül tudna?
Igen, uram. Palowszki Anna barátnőm volt; megtanultam tőle.
Ez már valami! kiáltá Bodner úr egy zöld blúzos vevőnek, selmeci pipákat bontva ki.
Mari hévvel folytatá:
Az igen szép nyelv, uram. Aztán ha látta volna őt, a legszebbet, a legjobbat…
Kaziray mosolygott.
Bizonyára nagy tisztesség ily ajkak által dicsértetni, mint a kegyedéi, de engedje meg, hogy őszinte örömérzetem dacára is, melyet azon tudat kelt, hogy végre hát érteni és teljesíteni fogom beteg fiatal barátom óhajait, legelsőbben ön iránti csodálatomat fejezzem ki; hogyan volt kedve megküzdeni ama sok nehézséggel, melyet egy ily nyelv elsajátítása hoz magával?
A hideg ajkak bágyadt mosolya olyan lett, mintha valami magasabb vallásos ihlet tündöklő hímporral aranyozná be.
Mert ő akarta, uram. Ő, Anna. Azt akarta, hogy megtanuljam.
Ah, kisasszony! Az ember sokat megtehet egy szép hölgynek, kivált ha az ember férfi de egy nyelvet megtanulni, engedje meg, ez már több a soknál.
Szüksége volt rá szegénykének mondá Mari érzékenyen , hogy én lengyelül tudjak. Hogyan olvashatta volna föl nekem egyébként a levelet, mely lengyelül volt írva?
Az ördögbe is! kacagott föl édesdeden Kaziray Gábor akadémiai taggá legyen az ember előbb, hogy fiatal hölgyek kedélyvilágába belásson s indokaikat megértse. Vitázzunk kissé a dologról, ha megengedi. Mi szüksége volt a lengyel kisasszonynak megmutatni a levelet, vagy miért nem fordíthatta azt le németre?
Mari arcán ritka vendég jelent meg: a pír.
Oh, uram, mit tehetek én arról, ha ön nem érti ezt, s én nem vagyok képes oly szívhezszólóan megmagyarázni, mint ő tenné. Anna levelet kapott kedvesétől, egy itt Budapesten tartózkodó lengyel emigránstól haza, a falujába, melyben megírja neki, hogy miután a szülei meghaltak, nincs ellene azon tervnek, miszerint Anna jöjjön utána Magyarországba s illetőleg Pestre, kitűzi a határidőt, amikor várni fogja az indóházban, megírja benne szállását és sok minden egyebet, ami ilyen levélbe való.
Kárhozzam el, kisasszony, ez egy regénynek az eleje.
Egy szomorú regénynek. Anna otthagyta hazáját, hogy álnév alatt lappangó kedvesét fölkeresse. A kitűzött napon itt volt Pesten, de az indóházban nem várta senki. Az ifjú nem volt ott.
Egy régi történet, mely…
Megdöbbentő bizonytalanság metsző kínaival sietett kedvese szállására. Hiába sietett. Az már nem lakott ott: híre-hamva sem volt. Még a házmester sem tudott róla semmit, hová ment; új, négynapos házmester volt, az előbbit elcsapták, ki tudná, hol van?
Igazán szomorú eset szólt Kaziray.
Anna kétségbe volt esve. Egyedül, elhagyatva zúzott szívvel találta magát ez idegen városban.
Szegény leány! sóhajtá Kaziray önkéntelenül.
Nem olyan szegény, mint ön gondolja. Aki szeret, az még mindig elég gazdag… megmérhetetlen gazdag. Anna mint mondá meg volt győződve, hogy kedvesének elmaradása s lakásváltoztatása tőle nem függő körülmények kényszere és reménye volt őt feltalálhatni. Hiszen Pest elvégre is nem világváros…
Kezdek kíváncsi lenni.
Hitte, ha eltávozott volna is valamely oknál fogva Pestről, vissza fog jönni ide okvetlenül. E kinccsel, e reménnyel jött házunkhoz, melyhez, mint magát sokszor kifejezte, valamely sejtelemszerű borzalom bilincselte. Utcára nyíló ablakú, földszintes szobát keresett, ez éppen olyan alkalmas arra, hogy az ablakból a járókelőket nézze. Ő azt tette örökké, vagy pedig ott bolyongott a Váci, Hatvani utcákon, melyek a legnépesebbek, hol naponkint majd minden úri ember megfordul egyszer. Fájdalom, eredmény nélkül múltak a napok, az az alak, akit keresett, nem volt látható sehol.
Milyen szerelem! sóhajtá Gábor.
Kínos, de mégis édes napjai voltak. A leáldozó nap, mely örömet nem hozott, Anna örömeit s reményeit mindig átadta örökül utódjának: a következő napnak. Néha, nem tagadom, csüggedés fogta el a kedves leány lelkét, s ilyenkor én voltam vigasztalója. Szívét az én szívembe öntötte, egy szívvel éreztünk. Kedvese utolsó levelét ezerszer és ezerszer elolvasta, külön minden sorát; oh, mennyi mindent beszélt abból neki csak egyetlenegy szó is…
Milyen bolondság! mormogott magában az öreg Bodner, egy cukorsüveget nyiszálva garasos apró darabokra.
Egyszer az a sötét gondolata támadt, hogy az a levél nem eléggé forró szerelemmel van írva. Lefordította nekem nagy gonddal, szórul szóra. Én összecsaptam kezeimet és fölkiálték: »Oh, milyen levél! Mennyi érzelemmel telt!« Arca boldogságtól ragyogott, kikapta kezemből a fordítását és összetépte: »Nem úgy, kedves Mari! mondá neked nem szabad e hitvány, elhalaványító fordításból ítélned, neked eredetiben kell azt olvasnod.«
Milyen költészet! kiáltá Kaziray elragadtatva. Oh, kisasszony, ez rendkívüli!
Beláthatja tehát, uram, hogy meg kellett e nyelvet tanulnom az én Annám kedvéért, hogy nyugalmát adjam vissza.
Igaza van, kisasszony. De miként történhetett, hogy a lengyel kisasszony anélkül cserélt lakást, hogy önt lakcíméről értesítse?
Mari szép márványhomloka elborult.
Egy jósnő, ki a városligeti fasorban lakik mert Anna minden eszközt igénybe vett , azt jósolta szegénynek, hogy egy lény van csak, akitől boldogságát féltenie kell, és az én vagyok. Sírva vorult keblemre s kért, ne haragudjam, amiért elhagy nyomtalanul; annak meg kell lenni. Nem használt semmi rábeszélés, és fájdalommal bár, tisztelnem kellett akaratát.
Mari nagy égő szemeiben könnyek jelentek meg.
Szinte elérzékenyültem magam is szólt Kaziray felkelve. Érdekes előadása annyira magával ragadott, hogy majdnem elfeledkeztem szegény barátomról odafönn. Nem képzeli, kedves kisasszony, mennyire le leszek kötelezve emberbaráti szívessége által. Nőtlen levén, talán Bodnerné asszonyság kíséretében lesz oly szíves…
Minek ez? egészen fölösleges. Magyar nő vagyok; nem félek.
Kaziray néma áhítattal kísérte föl a lépcsőkön.
Ez hát a »grajzlerajos kisasszony« amint a házban nevezik. Milyen leány ez! Az öreg Budát Pesttel együtt nem tapossák ennél drágább lábacskák.
Kaziray szívéről, úgy érezte, mintha valami ráülepedett por lett volna ma lekefélve. Könnyebben, szabadabban vert ott belül.
Egy kis türelmet kérek, kisasszony mondá egy pazar fénnyel bútorozott kis szalonban , megnézem, oly állapotban van-e barátom, hogy elfogadhatja kegyedet.
Félperc múlva kilépett.
Tessék, kisasszony!
