III. A GRÓFI CSÉSZÉK
III. A GRÓFI CSÉSZÉK
Kaziray kalap nélkül szaladt le és a kapuban úgy fellökte a jámbor Szabó Sámuel urat, hogy az szokása ellenére azon kemény szavakra engedé magát ragadtatni: »No, no« és a piquet-parti alatt megzavartatván ezen rendkívüli esemény által hamisan mondta be pointjeit, fölemlítvén a nemzetes asszony távoztakor, miszerint nincs messze már azon idő, midőn a személy iránti tisztelet nem fog érni egy harapás levegőt sem.
Mari, míg Gábor az orvosért járt, egyedül maradt a beteggel, kiben csak halk lélegzet árulta el az életet. Tizenhét éves leány, beteg, fiatal férfi és a néma csend együtt. Költői társaság!
Friss vizzel meglocsolta az ifjú halántékait és félresimítá hollófürteit. Talán mert útban állottak, talán mert meg akarta tudni, olyan puhák-e, amily fényesek?
Ahogy megérinté a hajerdőt, megijedt attól, amit tett, elrettenve kapta vissza kezét s ki akart futni a teremből.
De szabad-e magára hagyni a beteget?
Miska bácsi! kiáltá, amint csak telt tőle, majd Mártát, Kaziray szakácsnéjának nevét hangoztatta mind hasztalan.
Istenem, mily meggondolatlanság volt Gábor urat elmenni hagyni. Nem én mehettem volna inkább orvosért?!
Mit fog gondolni Kozenszky, ha felnyitva szemét, itt pillant meg mellette? Oh, bárcsak ne térne eszméletre addig, míg valaki jő. És mégis, bárcsak magához jönne szegény!
Lábujjhegyen visszasompolyog ágyához s hosszan elnézi a férfias szépségű, halavány arcot. Ezt szerette tehát Anna oly nagyon! Ez itt a száműzött hős, a karcsú ifjú a fényképen! Milyen erős ott, karddal a kezében. Itt csak árnyék kard nélkül, erő nélkül. Erejét a betegség törte össze, kardját a hatalom! De a lelkét, a szívét nem törhette ketté semmi, s az is egy éles kard, jobb az acélnál. Azért van ő száműzve!
A zsarnokság lehelete megrontja, megmérgezi a levegőt, hogy az meggyúl, lángra lobban az ilyen szívektől. Azért van ő száműzve…
Pedig hát most alig dobban egyet-egyet az a szív, s ha dobban is, minden dobbanása Annáé.
Boldog Anna! sóhajtott Mari.
A délutáni napfény néhány bágyadt sugárt szűrt át a leeresztett redőnyökön, bearanyozva az ifjú arcát: mind oda esett az ágy fejéhez, mind neki jutott.
Mari elgondolta, hogy a napsugár abból az országból jön, hol az ifjú született, harcolt, s melyet a fehér cár rabbilincsre fűzött, onnan jött s most benézett ide, üdvözletet intett.
…Aranyos napsugár szegény lengyel földről, ki felcsókolod a hősök vérét, légy üdvözölve ebben a másik országban, ahol szintén annyi a felcsókolni való…!
Oh, hogy nem volt most itt Bodner bácsi, útját vágni e csapongó gondolatoknak: »A gyakorlati irány, Mari! és semmi egyéb, Mari!«
De hiszen gondolkozni szabad mindenről. A gondolat nem bánt senkit, az egy semmi, amitől nem fél senki, amit latba nem vesz senki, míg alakot nem nyer; de annak, aki gondolkozik, mégis sokat érhet: melegíti belül, megborzasztja, kétségbeejti, üdvözíti.
Ah, a Mari gondolatai nem ilyenek! Azoknak nincs irányuk, testük; bizonytalan homályos képzelődés szülöttei azok, a szegény Anna elbeszéléseinek kísértgető árnyai, melyek születnek hivatlanul és örökre elhalnak egy ajtócsattanásra vagy egy nyomatékosabb lábcsosszanásra, aminő teszem most hangzik a lépcsőkön, Miska bácsi közelségét jelentve.
Mari megrezzent, mint a tetten kapott bűnös; zavartan fordult el a betegtől, hogy egy albumban lapozzon.
Kozenszky arcképe volt az első, mit bent megpillantott; az a régi kép az összevont erős szemöldökkel, magas, domború homlokkal, herkulesi mellel.
Milyen színben lesz majd így, véznán, felöltözve?
Elpirult e gondolatra. Úgy tetszett neki, hogy bűn van abban, pedig nem volt bűnös gondolat, csak új gondolat, új elültetett mag a szívben, mely az első csíra-parány szálait ereszteni kezdi…
Oh, csak jönne már az a Gábor úr az orvossal!
Éppen e percben jelent meg, lihegve tuszkolt maga előtt egy szőke fiatalembert, kit a Szent Rókushoz címzett kórháztól hozott, és Miskát, a néhai huszárt.
Mindenekelőtt nézze meg a beteget, doktor úr. Kend pedig egy javíthatatlan csont, Mihály! Kendet éppen csak akkor nem találja az ember, mikor szüksége van rá. Nekem úgy tetszik, hogy kend délután megint nem volt otthon?
Az már nem igaz, tekintetes uram mondja dörmögve Mihály úr.
Hiába csűri-csavarja kend! Midőn a lengyel úr rosszul lett, a kisasszony hítta kendet, ha itthon van, meg kellett volna hallania. De kend nyilván ivott odalent.
Nem azért volt Miska Miklós-huszár, hogy ki ne vágja magát egyszeribe:
Az Isten úgy segéljen, csakugyan hallottam ám a kisasszonyka hangját, de minthogy az ő hangját hallottam, azért mentem le Bodner atyushoz, azaz a kisasszonyhoz.
De a kisasszony innen kiáltott a teremből.
Miska együgyűen bámész arcot vágott.
Persze… persze… De hát ki tudhatta azt? A hangot hallottam, de elhibáztam az irányt. Ez az átkozott fülem az oka, Schwechátnál nyomorodott el.
Talán a torka…
Miska ájtatosan az ég felé fordította a szemeit.
Görbüljek meg, tekintetes uram, akár a kis ujjam, olyanra, ha csak láttam is színét az italnak ma.
Persze, mert kőkorsóból ivott kend…
Míg Gábor nem minden kedvtelés nélkül zsörtölődék vén, de hű inasával, Mari észrevétlenül kiosont, magányt keresni otthon, az ő kicsiny, szűk szobájában… Talán érdekes mondanivalója volt a magánynak!…
Csakhogy a magány és a Bodnerné asszony nyelve nem férnek meg egy fedél alatt.
Ah, drágalátos kisasszony! gúnyolódék Bodner apó életepárja, amint Marit megpillantá szobácskája ablakánál, melyet folyondár futott be. Nos, irgalmas szamaritánus! Csodatevő szűz! Mióta lett a nagyságos kisasszony gyógyszertár, ha szabad kérdenem? Nem is tudtam, hogy drága kegyed hites tolmácsa a polyák nyelvnek! Ezer csattogó mennykő! Franci! Vén Franci! Lódulj elő odúdból, gyere hamar… itt van a híres wolwichi kuruzsló, javasasszony.
A vén Franci (már mint Bodner úr) eszeveszetten engedelmeskedve ugrott ki paróka nélkül a »Pester Journal« egy tegnapelőtti számával, mert őhozzá csak akkor jutott el már az élvezetcikk, mikor az »Arany pillangó«-hoz címzett kávémérésben, mely átellenben fekszik, már előtte való nap elolvasták.
Mi baj? kérdé Bodner úr nem minden ijedtség nélkül.
Az a baj rikácsolta az asszonyság , hogy bemutatom neked a nagyságos Kaziray Gábor úr háziorvosát… Eredj, siess be parókádért, amit lefelejtettél gyönyörűséges koponyádról, hadd teszem föl e kedves ártatlan fejecskére.
Mennyire nem gyakorlati! dünnyögé Bodner apó behúzódva.
Úgy, úgy, paróka a fejedre, szép mákvirág; emancipált hölgyecske! Csak egy kis olló annak a fölburjánzott, libaszínű hajadnak s aztán beállhatsz férfinak, doktornak, hahaha! Igen, egy olló! Csakhogy tudja-e, kedves kisasszony, miféle nőknek szokták a hajukat levágni?
Én semmit sem tudok mondá Mari szilárdan , csak azt, hogy ön igazságtalan!
Micsoda? Igazságtalan? Már hogy én? Vajon ki vagy te, és ki vagyok én? Azt hiszem, én parancsolok a házban? következésképp nem is lehetek igazságtalan.
Nekem senki sem parancsol. Én magam parancsolok magamnak.
Oh, oh! tajtékzott még jobban nekigyulladva, úgyhogy hadonázás közben egy porcelán színűre mázolt csészét ütött le a konyha-állványról. Az ezer darabra mállott cserép minden darabkája ezer ördögöt küldött neki kölcsön. No, megálljatok, majd megmutatom én neked, hogy parancsolok, megmutatom, hogy a Bodner név bármilyen mihaszna is, nem merül gyalázatba, míg én tartom kezemben a gyeplőt, míg én fésülöm az erkölcsöt bennetek, én, aki a természet romlatlan gyermeke voltam, vagyok és leszek. Merészkedjél csak még egyszer egy fél délutánt ellopni ilyen helyen… ilyen helyen…
E végzetes pillanatban futott be Gábor egyenesen Marihoz.
Oh, kisasszony, jöjjön fel, kérem, egy percre. Barátom szólani kíván önnel.
Az nem lehet, uram! Mit gondol ön? vevé fel a fonalat Bodnerné. Éppen most tiltottam meg. Az én szavam nem levegő, uram, nekem elveim vannak. Most is a kedvenc csészémet törtem el éppen e miatt a lány miatt… a legjobb csészémet uram, mely hozományomnak… mégpedig milyen hozományomnak legnagyobb éke volt. Marinak megtiltom többé fölmenni, menjen ön dolgára, uram!
A megbántott Mari némán, indulataival küzdve állott, arcán a megtestesült erély kinyomatával, Gábor úr ellenben lehűtve készült elsompolyogni, midőn egy szerencsés ötlet hirtelen visszaadta őt a cselekvésnek.
Igazán sajnálom a dolgot, mert tudom, hogy kivált úri hölgyek ragaszkodnak az ilyesmihez; és főleg sajnálom azért, mert közvetve én is oka voltam a szerencsétlenségnek, s ha a ténsasszonynak csak némileg is kárpótlást nyújthatok, szívesen ajánlok föl egyet anyám rokonainak, a Szántay grófoknak tea-készletéből.
Oh, ön túlságos szíves uram. Habozom, elfogadhatom-e? Ni, éppen itt jön az inas kiáltá élénken.
Csakugyan Mika jött az orvossággal.
Miska! Hozzon le kend azonnal egy ezüst csészét a Szántay-címerrel.
Lássa, nagyságos uram, nem vagyok én rossz asszony, jó vagyok, mint a falat kenyér, de ezek az enyéim minduntalan paprikát öntenek rám, s a jó kenyér paprikás kenyérré válik. Haragítanak, bosszantanak, úgyhogy aztán az illedelemről is megfeledkezik az ember, mely a magamforma hölgynek, igen jól tudom, első kelléke. Nos, mit duzzogsz, kis Marcsám? Mintha az orrodat harapta volna le valaki. Aztán tessék elhinni, olyan a női erkölcs, mint a befőtt, mihelyt egy kis külső levegő éri, mindjárt elromlik. Magamról tudom.
Eközben Miska jött a csészével.
Bodnerné ripacsos arca végtől végig egyetlen lelkesült mosoly lett.
Oh, uram teremtőm, hisz ez egy remekmű, egy kincs! egy vagyon! Királyi asztalra való drágaság. Kedves Mariskám, édes gerle! ezt úgy veszem, mintha te ajándékoztad volna szerető anyádnak kiálta elérzékenyülten, könnyekre fakadva. De nini, te itt hagyod állni a nagyságos urat, ahelyett, hogy felebaráti kötelességedet sietnél teljesíteni, melyet az írás parancsol a szenvedők és szerencsétlenek iránt.
Gábor el volt ragadtatva diplomáciai csínyjének sikere fölött, s minthogy Kozenszky éppen szenderbe merült, midőn fölértek, elbeszélte Marinak, miként ismerkedett meg s kötött barátságot az ifjúval, ki bár nyomorban élt, javai el lévén kobozva, semminemű segélyt el nem fogadott soha.
Egy este a Fürdő utcai házmesterné, ki egyszersmind takarított Kozenszky hónapos szobájában, rontott be Gáborhoz jelenteni, hogy barátja haldoklik, minek folytán nyomban odasietett s Miska segélyével kocsiba emelte ágynemű közé s idehozta.
Hihettem-e, gondoltam-e, hogy egy tragédiának leszek okozója? Ő soha nem avatott viszonyába. Emlékszem ugyan, hogy említé jegyesét, de ki gondolt volna ilyesmire?
Már megtörtént! Most azon kell lennie, hogy feltalálhassuk Annát.
Vigasztaló rám, hogy többesszámot használ. Az ön segélye, úgy tűnik fel nekem, annyi már, mint félsiker. Szíve gyermek, lelke férfi, esze aggastyán.
Ön nagyon rövidlátó lehet, uram mosolygott Mari , hogy ily rendkívül nagyító üvegen néz engem.
Mennydörgettét! Még bizony hízelgőnek keresztel el öreg koromra! Nos, tehát tanácskozzunk, van önnek valami terve Annát föllelni, mert én… én nehézkes vagyok, mint a daru, ritkán támadnak eszméim. Oh, ez a mai nap a mostohaanyjával és a csészékkel egészen kifárasztott. Egy ily csel után elmém kimerül, parlagon pihen egy ideig, mint az erejét kiadott föld. Milyen gondolat volt az, milyen ötlet!
Alig bírta ellállítani a szemeibe könnyeket csaló édes kacagását.
