VII. BEFEJEZÉS
VII. BEFEJEZÉS
Gábor fölkelt, kalapját vette és szilárd léptekkel nyitott be Mari szobájába. Egy nemes elhatározás visszaadta erejét.
Kisasszony mondá , legyen bizalmas, miért utasította vissza barátom szerelmét?
Ez az én titkom szólott lassan, elmélázva.
Engedje meg nekem a diplomáciai közbelépést, tudhatja, hogy ez gyenge oldalam. Lássa, őt Annához kötötte a múlt, de hiszen Anna már meg is halhatott azóta. Aztán ő kegyedet szereti.
Igaz szólt Mari , de ki felel nekem, hogy irántam való szerelme nem egyéb gyorsan kialvó szalmalángnál? Addig, míg ő az Anna fátylát hordja, addig ő az Anna vőlegénye, s én nem tolakodom ily ereklyén keresztül szívéhez.
Igaza van mondá Kaziray, s szó nélkül távozott.
Bodnerék annyira elérzékenyültek a jövedelmező szobaúr elutazása fölött, miszerint elhatározták őt és Kazirayt egy csésze búcsú-teára meghívni, fölhasználván ezen alkalmat Bodnerné asszonyság arra, hogy miután a teázás a már teljes számúra szaporodott grófi csészékből fog történni, az összhang kedvéért »soha vissza nem adom« fejében elkérje Gábor úrtól a még hiányzó kannát és cukortartót is.
Ez megtörténvén Gáborék megjelenése után behozatott a kormos, vízzel töltött üst, s a konyhában sürgölődő asszonyság megparancsolá Marinak, hogy az urakat mulattassa addig, míg ő és férje megjelenhetnek, valamint gyújtsa meg a szeszt is.
A kékes, rózsaszínű szeszlél vígan lobogott fel (jele, hogy tisztességes 32 fokos spirituszt tart Bodner úr a »Kék kakas« firma dicsőségére a boltjában) túlcsapva még az üst födőjén is.
Ez ünnepélyes pillanatban a két férfi a pamlagon ült beszélgetve, Mari pedig az asztalnál állott.
Mindenki szeme az üstre volt irányozva és a lángra, mert valljuk be, hogy a láng regényes elem, szerelmesek társalgója, ábrándos gondolatok ébresztője.
László csöndesen fölkelt helyéről és hirtelen odalépett az asztalhoz. Arca ünnepélyes volt és szomorú, szemeit Marira szegezte, ki némán süté le a magáét, s amikor újra fölemelte, csodálva látta, hogy az üst lángnyelvei zizegve csapnak össze egy röpke, könnyed tárgy fölött, mit az ifjú dobott oda martalékul.
Az Anna fátyla! kiáltá Mari önkéntelenül utána kapva.
Kozenszky gyöngéden megfogta kezét, hogy megakadályozza.
…Hangulatteljes pillanat volt ez, nyomasztó és szomorú…
Egy emléket temettek mélyen-mélyen a megsemmisülésbe… ahonnan nincs föltámadás soha… soha.
A láng még egyszer nagyot, szilajat lobbant, azután kialudt végképp. Még akkor sem tudták levenni szemeiket arról a parányi hamuról: pedig hiszen nedves volt a könnytől mind a négy szem, nem sokat lehetett vele látni.
Miért tette ezt? Miért tette? rebegé Mari mintegy álomból felocsúdva.
Önért, kedves Mari, egyedül önért sóhajtá Kozenszky, megölelve őt.
Az nem szabódott nagyon, s ha oly villámsebesen elfordult az ölelő karok elől, az csak a szűzi szeméremnek és azon vágynak volt tulajdonítható, hogy az áruló Gábor urat megfenyegesse ujjaival.
Hanem Kaziray már akkor szép észrevétlenül fölszedte a sátorfát, kitért a »jelenet« elől, melyet annyi önfeláldozással ő készített elő. Annyi hidegvér már mégsem volt benne, hogy végignézze, mikor a halvány ajkakat először megcsókolják. Nem kívánt gyönyörködni diplomáciai közvetítésének korán megtermett gyümölcseiben; a diplomata vet, de nem arat.
Később azonban előkerült, s olyan egykedvűen szürcsölte teáját egy gróf Szántay-féle csészéből, mintha egyéb sem történt volna a világrend folyásában, mint az, amit Bodnerné asszonyság hajtott egyre, hogy tudniillik valami égés-szag van a szobában.
Ön ugye nem érzi, édes Marim? kérdé arájától a »legboldogabb ember«.
Mari odahajolt az ifjúhoz és azt suttogta vissza lengyelül:
Érzem és érezni fogom örökké.
Kozenszky elértette s így szólt magyarul:
Igen, legyen ez nekünk szomorú nap. Az örömet hagyjuk holnapra. Legyen az ma még édes titok.
Majd Kaziray felé fordult tréfás, mosolygó arccal.
Az ördögbe is, Gábor, most jut eszembe, hogy te elmulasztottad a dolgodat.
Kaziray nem jött zavarba.
Elmaradt, mint a te utazásod dörmögé. – A magyarnak most úgyis az a jelszava: hogy »várjunk«.
Pedig hiszen tudta nagyon jól, hogy már ő nem várhat. De talpig jószívű volt, tudott lenni filozóf is szükségből.
A szerelem cudar, önző dolog dünnyögé, midőn a társaságtól elszakadva fölfelé botorkált a lépcsőkön.
Ott fönt ágyában pedig sokáig gondolkozott arról, hogy holnap, úgy lehet Európa valamelyik városában, egy gyászruhás, bánatos arcú hölgy fog föl s alá járni az utcákon és a népes tereken, szembe nézve minden délceg férfit, ki az ő vőlegényéhez, Kozenszky Lászlóhoz hasonlít…
Szegény, búbánatos arcú, fekete ruhás hölgy, ne keresd hiába!…
Kevéssel éjfél után azonban mégis megnyugodott a történteken, mert hát mindezek miatt végre is nem esik ki a világ feneke, a világ ezentúl is forogni fog, mint eddig, a maga tengelye körül; a nap is úgy fog sütni, mint eddig és a reggel is csak akkor fog kezdődni ezentúl is, mikor Mihály jónak látja behozni a kávét és kiflit.
A »Kék kakas« is megmarad a Kerepesi úton és csak a kis csirkét viszik el.
