II. MENNYIT ÉR EGY KIRÁLY MEMÓRIÁJA?

Full text search

II. MENNYIT ÉR EGY KIRÁLY MEMÓRIÁJA?
V. Ferdinánd királyunk, akit népe már életében a jóságos melléknévvel tisztelt meg, átadva trónját, csendesen éldegélt az »aranyos« Prágában, elgyengülve, megöregedve, de megelégedésben; nem kellett többé sopánkodnia, hogy kormányozni könnyű, csak aláírni nehéz. Nemigen kínozták többé aláírásokkal.
De még így is elég ügye-baja maradt. Elég nagy potentát még egy volt császár arra, hogy sokan alkalmatlankodjanak neki. Az audienciás napokon mindig tele voltak az előszobák. Azonfelül egy olyan ház körül, mint a Hradzsin, folytonosan akad eligazítani való galiba.
Hogy példának okáért egyet mondjak, az történt a vár szomszédságában lakó özvegy takácsnéval, hogy a libái bementek valahogy a Hradzsin kertjébe egy kis udvari füvet enni. Meglehet, hogy az jobb ízű. De ha nem lettek volna libák, talán eszükbe jut, hogy az ilyen magasabb atmoszféra veszedelmes.
A kertfelügyelőségi »adjunkt« (a százezer Mayerek egyike) fogta a seréttel töltött puskáját, rádurrantott a libákra, úgyhogy tizenegy maradt közülök elterülve. De legalább szép haláluk volt, vérük, ahelyett, hogy zsírban megsülve ennék meg a takácsné falánk kölykei, a királyi kert dísznövényeire frecsegett szét, s megitatta a gyökereiket.
A takácsné (nagynyelvű, kardos asszony), amint az előre látható volt, nem ilyen költői véget szánt a libáinak, de sokkal polgáriabbat, s szitkot-átkot szórva, de két marékkal, a gyilkos felügyelőségi gyakornokra, még aznap felment kihallgatásra a császárhoz, kiöntve keserves panaszában könnyekbe vegyített epéjét.
A puhaszívű császár elérzékenyült, izgatottan fészkelődött székén, majd részvéttel kiáltott fel:
– Tizenegy libát! Ez borzasztó! Értem önt, szegény asszony. Szívem vérzik. Oh, én ismerem a nyomort, s azonnal intézkedem a kárpótlás iránt. Menjen nyugodtan haza, szegény asszony.
A takácsné eltávozott, de a császár felháborodása meg nem szűnt. Az utóbbi időkben igen érzékeny volt már a kedélye.
– Fellázító így bánni a népeimmel! Tizenegy libát lelőni! Egy ilyen szegény lelket megfosztani a vagyonkájától. Igazán rettenetes!
S annyira belebiztatta magát a haragba, hogy a lábával toppantott, és ami ritkaság nála, kemény hangon adta ki a rendeletet:
– Holnap vezessétek elébem azt a fickót! Majd megtanítom én, hogyan kell jobbágyaimat megbecsülni. Hogyan kell vért ontani az én házamban. Ezer ördög, ezt nem viszi el szárazon!
A boldogtalan gyakornok megidéztetett, és azt is megsúgta neki az udvari zsandár, hogy őfelsége felette ingerült hangulatban hívatta, ami meglehetősen sötét gondolatokat ébresztett a százezer Mayerek ezen holnapra megidézett példányában. Nyugtalan éjszakája volt szegénynek. Felriadt álmából, s ha elaludt, borzalmas víziói voltak. Jött a tizenegy holt liba (gänsemarsch-ban) egyenkint, egymás után, fehér lepedőben volt az egyik, csak a sárga csőre látszott, a másik a lábával fenyegette meg a gyilkost, gágogva rohant rá a harmadik, a vér szivárgott a negyedikből, s a vér lepotyogó cseppjeiből e hét betű rajzolódott le a szoba közepére: »Meghalsz.«
A szerencsétlen gyakornok ilyen borzalmas éjszaka után kimerülve, reszketve a félelemtől, holthalványan állított be reggel a császár előszobájába a többi várakozók közt.
Nemsokára rákerült a sor. Kinyílt előtte a császár elfogadó szobája, mint egy sárkánytorok, amely elnyeli; szíve elszorult, lélegzete elállt: »Istenem, istenem, mi fog velem történni?«
Őfelsége bizonytalanul, révedezve tekintett a belépőre, amit azonnal észrevett gróf Trauttmansdorff, a helyettes hadsegéd, s hirtelen ott termett, hogy emlékezetét kisegítse.
– A gyakornok, fölség – súgta –, az a bizonyos lövés… A tizenegy liba…
– Igen, igen – kapott bele felvillanó emlékezettel a császár, most már biztos léptekkel közeledve a se élő, se holt adjunktushoz, aki csak azt vette észre, hogy a királyi kéz a vállára nehezedik s elkezdi azokat veregetni.
– Jó lövés – mondá V. Ferdinánd nyájas, biztató hangon. – Tizenegyet egyszerre, igen jó lövés… Istenemre, kitűnő lövés! Vegyen fel a császári pénztárból öt forintot!
S kegyes kézintéssel elbocsátotta a százezer Mayerek legboldogabbikát.
Nos, de hát mi ebből a tanulság? Az-e, hogy egy császár szeretete hárommilliót ér, vagy az, hogy egy másik császárnak a memóriája nem ér meg öt forintot? Sem ez, sem az. Egyszerűen az a tanulság, amit már elfecsegett a cím, hogy a királyok is csak emberek.
Kitalálták ezt már énelőttem is elegen, meg is mondták sokszor; de amilyen könnyen kitalálják, éppen olyan könnyen elfelejtik.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi