A NAGYANYÁM FÜVE • 1885 (36. kötet)

Full text search

A NAGYANYÁM FÜVE •
1885
(36. kötet)
A tiszovniki tótok lejártak hozzánk káposztát venni; buja, nagyfejű káposzta nőtt a határban, híre volt messze darabon a hegyi lakók közt, akik élnek-halnak a káposztáért.
Nagyanyámtól megvettek egy közt negyven forintért, kivagdosták fölrakták a szekérre melyet két tarka tehén vont, még a torzsákat is, de a negyven forinttal adósak maradtak; abban állapodtak meg nagyanyámmal, hogy majd meghozzák a pénzt, mihelyt ők is beszedik otthon az isten áldását.
Elmúlt az ősz egészen, a tavasz is beköszönt, de csak nem jöttek a tótok a pénzzel, nem volt arra más mód, mint elküldeni a szolgálót Tiszovnikra.
El is ment Zsuzska, meg is jött, hogy azt mondja, nem fizetnek a tótok, mert csak úgy ígértek, ha az isten áldását beszedik, de bizony az idén nem áldotta meg az isten a tótokat. Hát csak várakozzék a tekintetes asszony, amíg megáldja.
A szegény nagyanyám roppan méregbe jött a hírre.
– Gebedjetek meg a káposztától. Hogy vigyen el az ördög, gazemberek.
– Ne az ördögnek kínáld őket, fiam – szólt bölcsen nagyatyám. – Az ördög nem ér semmit. Hanem bízd őket valami fiskálisra.
Úgy is lett. A fiskális pört akasztott a nyakukba, amire aztán ijedten jöttek egy nap.
A legöregebb tót volt a legnagyobb imposztor köztük, aki dúlt arccal adta elő, hogy a gyermekei éhen halnak otthon, hogy a fiskális az utolsó vánkost akarja kihúzni a beteg felesége feje alól.
Addig-addig beszélt, hogy a nagymama ríva fakadt.
– Ne sírjon a tekintetes asszony… ne, ne lelkem, mert mégsem fogja elveszteni a negyven forintját. (Mintha bizony azért sírt volna a jó lélek.) Mert hoztunk ám mi a tekintetes asszonynak olyan kincset, ami még az ebecki kastélynál is többet ér. Úgy ám, bizony! Még az unokái is áldani fognak minket érte.
(Még engem is belekevert a gazember.)
Nagyanyám csak nézte könnyein keresztül, amint kivett a halinája alul egy túrógomolynyi nagyságú friss sarat, amiből egy icipici plánta dugta ki a verébnyelv alakú rőtpiros leveleit.
– Hát ez mi? – kérdé nagymama.
– Ez az a csodafű, melyet mindenre lehet használni. Az ennek a tulajdonsága, hogy lefelé nő a földbe.
– De hát akkor mit ér, ha nem látszik.
– Mit ér? Minden évben ősszel ki lehet szedni a gyökerei egy részét.
– És aztán?
– Mikor a gyökér megszárad, széttördeli a tekintetes asszony, olyanná lesz, mint a drót, s ha beteg állatnak ebből a fülébe dugnak, okvetlenül meggyógyul. Ilyen fű csak egy van Magyarországon a Tátra legtetején, s arról is csak énmagam tudok. Hát ezt hoztam el kérem a negyven forint fejébe.
Nagyanyám nevetett rajta. »Isten neki, hadd boldoguljon a szegény ördög«, elfogadta a füvet negyven forintba, és elültette a kertben. Ki tudja még, hátha csakugyan meg is éri a negyven forintot!
A fű nőtt, nőtt… Az egész falu a nézésére járt. Negyven forint sok pénz! Azért csak szépen megnőhet a kutya!
Mikor a két húsos levele csucsorodni kezdett, azt hajtották a parasztok: »No, mégis igazat mondott a tót; ahol ni, medicinás üvegek keltekeznek rajta. Majd meglátja a tekintetes asszony, úgy formálódik a levele.«
Őszre terebélyesen eresztette meg a gyökereit, mintha csak a török császár névaláírását akarná utánozni a föld alatt.
A gyökereket kiszedte a nagyanyám, megszárította, s ahány beteg állat volt a környéken (alig várta, hogy valamelyik megbetegedjék), azt mind ő gyógyította a csodafűvel.
Amelyik megélt, helyrejött, annak okvetlenül a fű használt; amelyik pedig nem élt meg, azon már nem lehetett segíteni, mert annak a fű se használt.
Az én szegény nagyanyám sok-sok esztendeig büszke volt rá, hogy ilyen füve van, s hogy annyi jót tehetett vele az embereknek.
A fű ezalatt olyan hírre vergődött, hogy egy reggel ijedve azon vettük észre, nincs ott a kertben.
Tolvajok éjszakának idején belopóztak, kiásták, és elvitték, ki tudja hová.
Szegény öregasszony, egész holta napjáig kereste, kutatta, de hiába. A végrendeletében hagyott rám egy csomó birkát, lovakat, ökröket, és azt a megbízást, hogy kutassam fel számukra azt a füvet.
Kutattam is, de híre nyoma sem volt, tudakozódtam, végignéztem a herbáriumokat, a ritka kerteket, de sehol sem leltem olyan fűre.
Hanem mióta nem a herbáriumokat nézegetem, de a népek és instituciók javítására célzó kormányzási szereket és eszközöket kísérem figyelemmel, azóta meghökkenve látom, hogy ez a különös fű köztük van.
A füvet hát a végrendelethez képest megtaláltam, de most meg már a birkák, lovak és ökrök hiányzanak hozzá.
…Isten neki, jó helyen van, ahol van. Mert ott megvannak hozzá a birkák.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi