II. AZ ISTVÁNKÁK
II. AZ ISTVÁNKÁK
A rendjelek közt tudvalevőleg legtöbbet ér nálunk a Szt. István-rend. Ezt osztogatják a legszűkebben, tehát ennek van a legtöbb becse.
Báró Sina Simon, aki nagy barátságban állt báró Wenckheim Bélával, e nemes jellemű gavallér miniszterünkkel, elővette egyszer a rendjelosztogató minisztert, hogy ő is szeretne valamit.
– Te is fiam, Brutus? No, jól van, hát mi volna a szíved szándéka?
– Egy Istvánka – mondá a báró édes hunyorgatással. – Természetesen a nagyokból.
– Hogyisne! – felelte a miniszter egyszerre elkomolyodva. – Arra ne is gondolj. Abba a fiókba bele ne nyúlj. Ott vannak a többi rendjelek fiókjai, válassz azokból. Azokból nagyon szívesen. De megmondom neked őszintén, hogy a nagy Szent István az ilyen magunkfajta embereknek nebáncsvirág. Ahhoz nem elég a nagy vagyon, nagy pozíció, ahhoz már az is szükséges, hogy itt is legyen valami…
És a miniszter megkopogtatta a homlokát.
– Nekünk nem osztogatják az efféléket, barátom. Jó nekünk egy-egy nagy Leopold is. Hiszen Leopold is derék ember volt.
Hát ebbe aztán megnyugodott báró Sina. Hiszen csakugyan derék ember volt Leopold is. Megkapta a nagy rendjelét, és viselte békességgel a nyakában. Elég szépen veszi ki magát az is.
Azalatt azonban, míg a Lipót-rend a Sina szekrényében állt, a világ forgott. Báró Wenckheim Béla király oldala melletti miniszterből miniszterelnökké lett – a Tisza kabinetben.
Mert a kabinet mindjárt a Tiszáé volt. Csak telekkönyvileg volt a Wenckheim nevére jegyezve.
Ott is hagyta Wenckheim csakhamar, s mikor távozott, a Szent István-rend nagykeresztjét kapta.
Amint ezt Sina megolvasta a Pester Lloydban, apprehenziós arccal sietett Wenckheimhez.
– Hát micsoda dolog ez? Hát mért kaptad te az Istvánt? Hiszen azt mondtad, hogy ezt magunkféle ember nem kaphatja, hogy ahhoz ész kell.
– Igen, azt mondtam – felelte Wenckheim zavartalanul –, s úgy is van. A korona méltányolta, hogy volt annyi eszem, elmozdulni Tiszának a lába alól.
