A RENDŐR • 1877 (29. kötet)
A RENDŐR •
1877
(29. kötet)
1877
(29. kötet)
Arról nevezetes, hogy még talán a születésével is elkésett egy nappal. Hanem ha elkésett is, itt van és szavamra mondhatom, eleven, közöttünk járó teremtmény a rendőr. Én már láttam is néhányat belőlük a pálinkás boltokban, hol előszeretettel szoktak tartózkodni, égrontó politikai vitatkozások között, mert hát éppen az ő szakmájához tartozó dolog annak az eldöntése, ki a nagyobb gaukler, a muszka cár-e, vagy a burkus császár?
Tudom, fáj a szíve, hogy sem az egyiket, sem a másikat nem viheti be a priccsre
Hiába, nem lehet, mivel a hatalom is véges dolog s kivált a terület és messzeség korlátozza rettenetesen, mert lenne csak teszem azt a muszka hadsereg egytől-egyig józsefvárosi burger, tudom megmutatná, ki mert itt az ő tudtán kívül bulgáriai kegyetlenségeket elkövetni. Az ő tudtával pedig no, az nem lenne mesterség.
A rendőr valaha policáj volt, s nevének félelmetes hatása vala. A nagy múltról már csak a nemzeti rémregék szólanak. Ma már a policáj rendőr lett, s nevének komikus a hatása. Mi a máról beszélünk.
Ha a híres Lecoqnak, a rendőrök királyának volt valaha édes álma, mely megmutatta a jövő rendőreinek elképzelt alakját, az álomtündér bizonyosan a mi mai rendőrünket tolta oda neki szemre kapós mutatványul. Meg kell adni, hogy csinos, szemenszedett gyerek valamennyi, s ha a magas államhatalomnak az volt a célja, hogy a fővárosi szakácsnék kebelében ellensúlyozhassa azon forradalmi hatást, melyet ősidők óta korlátlanul gyakorolt a császári királyi hadsereg, bizony célját érte. Elegáns kék atillája, melyet vasárnaponkint húz fel, nem tűri a ráncot, úgy odafeszül tagjaira, mintha öntve lenne; karján kacéran virít a nemzetiszín gyapotszalag, mellén a fényes pléh numerus. Betyáros kalapján messziről csillog az ország címere és a fehér lófark bokréta. Hát még mikor temetéseknél vagy tüntetések alkalmával lóra ültetik s ott ficánkoltathatja a bámuló s holtra ijedező csőcselék közt, akkor van még csak elemében. Csakhogy ez ritkábban történik: több nap, mint ceglédi deputáció
S ezeken a közönséges napokon a rendőr élete is bizony unalmas, mert hát a hatalmát és a nagy rangot is hirtelen megszokja az ember s oda sem hederít neki. Sőt terhére lesz. Nyugalomra tért hadvezérek, országuk kormányzását idegen kezekre bízó királyok példája mutatja ezt; pedig egy országon, ha jól fölvesszük, nagyobb élvezet uralkodni, mint például a Wesselényi utca innenső végében.
Innen van aztán, hogy a konstábler is jobban szereti a procul negotiis-t Hivogatón pislog rá a sarki Betekints gyaluforgács cégére; amint a szél dévajul meg-meglóbázza, úgy érzi, mintha az ő szívét is mozgatná. Hiszen ő is ember! Megy, amerre vágyai vezérlik és azok hova vezérelnék egyebüvé?
A dicsőség, ambíció marasztalná is vagy mi de hisz a dicsőség és ambíció is csak ott dagad meg igazán nagyra, egy kis méretlen papramorgó mellett.
Hogy a méretlen szó ismét milyen alkotmányos fogalom, azt csak az oltott vérű öreg konstábler érzi, érti, ki már gyakorlott ezen a téren s ösmeri pályája minden csínyját-bínyját, a mellék akcidenciák rejtett forrásait. Mert hát azért vagyon szeme az igazság és rend istenasszonyának, hogy imitt-amott be is hunyhassa.
Kéz kezet mos; a konstábler urat nagyon megbecsülik a sarki bormérésben, hol gyanús külsejű egyének dorbézolnak, kártyáznak s közbe verekednek is hajnalig. A rendőr bácsi a semlegesség diplomatikus köntösét ölti fel, s az olvasatlan félliterek mellett elmereng a világ dolgain, s míg a Balkán-szorost s Plevna környékét megnépesíti képzeletében diadalmasan robogó törökök millióival még a paripák dobogása is hallik s míg elméje innen áttér toronyirányában fényes Párizs városába, hol nem jól megyen (amint az újságok beszélik, ha nem hazudnak) a dolgok sora, egészen beleszomorodik a bomló világrendbe s a jóisten őrizetére hagyja a saját utcáját.
Semmi az. Hiszen ő azért ott bent a vidám benyílóban is a rendészeti tudományoknak élhet, melyeknek a hitele úgyis nagyon megcsorbult a Somoskeőy esete óta. Eszébe jő a világhírű amerikai rendőr, Lagardire talentuma, ki egy szőrcsuhás barátot elfogott az utcán s midőn a bíró kérdőre vonta emiatt, így válaszolt: E barát nekem gyanúsnak kell hogy látszassék: nézze meg ön, uram, a keze milyen szőrös; márpedig a szőrcsuha nehány napig is minden szőrt elkoptat a csuklón. S a Lagardire rendkívüli figyelő tehetsége nem vallott kudarcot, kitűnt, hogy az ez alkalomra fölvett barátöltöny alatt tolvaj lappang Milyen kár, hogy ővele (már ti. a mi rendőrünkkel) nem történik ilyen valami!
Azután a saját rendőri tapasztalatain kérődzik, melyek körülbelül a következő pontokban foglalhatók össze:
Aki reggel tolvaj, este is tolvaj az. Tartsd szemmel.
Mielőtt nem látod, hogy bírsz-e vele, ki ne köss a tolvajjal, mert az el van szánva, te pedig nem
Ha üldözés alkalmával olyan térre menekül a tolvaj, honnan három utca nyílik, s te nem láthattad, melyiken menekült, s hogyha két utcán már megkérdezted az arra járókat, kik mind bizonyítják, hogy senkit sem láttak arra futni, a harmadik utcában már ne kérdezősködj; a filozófia diktálja neked, hogy arra ment.
Ennyi tudomány bízvást elég arra, hogy a civilizáció magaslatán fenn tudja magát tartani. Néha kevesebb is untig elég volna, mint ahogy azt a mi rendőrünk egy kalandja világosan mutatja.
Mint minden földi jó, úgy a betekincsi mulatság is bizony véget ér hajnal tájban, hogy újra folytatódjék majd. A rendőr bácsi akarata is meg van kötve s punktumot tesz néha az idő előhaladottsága a legédesebb gondolatjai közé. Megszakad a jólét s békétlen ábrázattal és dörmögéssel cammog ki az utcát őrizni.
Csendes, néptelen. A gázlámpák bágyadtan csillognak az óriási ködben, melyet a hajnal előre küldött. Emberünk egy kapumélyedésbe lapul s odatámasztva két könyökét a kilincs fölé, az önalkotta párnán hajnali álomra hajtja fejét.
De bizony nem szuperál. A karok lecsúsznak, feje nagyot zökken s apróba zsugorodó szemei felnyílnak.
Zsupp! hangzik e pillanatban az átellenes ház egyik ablaka alatt, úgy, mint mikor egy nehéz test esik le a magasból.
Ki az? mi az ott? szól oda a rendőr s könyökével megdörzsölve szemeit, közelebb megy.
Hát bizony nagy dolog az ott. Egy telt bőrönd a lepottyanó tárgy, s aki könnyebbség okáért kidobta maga előtt, épp most mászik kifelé az ablakon: a tolvaj. Ennek ugyan kényelmes dolga volt odabent! Még a virginiáját sem oltotta ki, most is ég; szivarozva lopott a gyehennára való!
A rendőr szíve nagyot dobban örömében. Íme, végre itt az alkalom, ahol kitüntetheti magát. Milyen esemény! Milyen szerencse.
Ki vagy? Állj meg! kiált stentori hangon a tolvajra, ki amint kiegyenesedik az ablak párkányzatán, egész óriásnak tűnik fel. A nyaka körül valami ágytakaró van; nyilván értékes jószág, restellte ott hagyni. Egy percig megáll, de nem engedelmességből, hanem, hogy helyzetét mérlegelje, mert a másik percben, mint a nyíl, lepattan éppen a bőrönd mellé, villámhirtelen fölkapja s nekivág a hosszú utcának, a sötétségnek lóhalálban.
A rendőr utána. Utcáról utcára, mindenütt nyomában van. Hírnév, dicsőség ösztökéli most, talán először életében. Előle ugyan meg nem szökik, de senki fia. Ha csak szaladni kell ezen a téren ő van aztán igazán otthon; osztrák katona volt!
A tolvaj is belátja ezt s az István-téren, hol emberemlékezet óta épít vagy kövezetet bont a nemes magisztrátus, egy lucsokkal, sárral bővelkedő sáncba ugrik s hirtelen lelapul.
Oh, az ostoba! Hová búvik! Tudhatná, hogy a rendőr látja
(Sajátságos az, hogy ahol a rendőrök ostobák, ott a tolvajok elméje is eltompul.)
Hősünk lihegve rohan kirántott gyíklesőjével az ominózus sánchoz, mely nem képes tökéletesen elfedni vendégét.
A tolvaj kinyújtja kezét s fenyegetőzve kiált rá:
Ide ne közelíts, konstábler, ha jót akarsz! Olyan folyadékot vágok innen az arcodra, meg a ruhádra, hogy ítéletnapig ott lesz a foltja.
Ez lefegyverezte. A rendőr meghökken.
Őt, a nyalka fiút, besározva, tönkretett ruhában lássa a fölkelő nap! De már ennyit mégse kívánhat tőle az állam! Jól van hát, gazember, nem megyek oda; de azért kezemben vagy. Előhívom a társaimat, majd legyűrünk. Nem vesztlek el szemem elől.
Ezzel odatámaszkodott a tér közepén levő kúthoz s belefújt a sípjába, rendőröket szólítva elő, s ezalatt egy pillanatra sem vette le szemeit az előtörő szürkületben egyre világosabban kivehető verescsíkos takaróról, melybe a merész éji betörő burkolózott. Alkalmasint el is szunnyadt alatta, a bőröndöt párnának helyezve feje alá.
A síp szava elhangzott, de rendőr nem jött, mindössze nagy sokára nehány munkást vetett arra a jószerencse. A jószerencse, mondom, mert hősünk szemei zöld karikákat hánytak már a fárasztó nézésben.
Jöjjenek önök kiálta , egy veszedelmes tolvajt tartok itt a sáncban, sakkba szorítva; fogjuk el gyorsan.
A munkások oda siettek s nem találták ott sem a bőröndöt, sem a veszedelmes tolvajt, csak a csíkos takarót. Az le volt terítve ügyesen és ott kacérkodott a sánc tetején.
Hősünk fejet csóvált s így szólott: no, ez már mégis különös.
