AZ ELFELEJTETT RAB • 1884 (35. kötet)
AZ ELFELEJTETT RAB •
1884
(35. kötet)
1884
(35. kötet)
– Jöjjön be a következő tanú!
Nagy, hórihorgas embert tuszkol be az ajtón a hajdú, széles szíj van a derekán, gavalléros öt csattal. Hímzett halina lóg a vállán, s újdonatúj bocskor kunkorodik a lábain fehér szíjakkal.
Nini, ni, hisz ez a Macskási István uram tót csősze, aki engem diákkoromban megzálogolt, mikor a kukoricásukban vadásztam.
Szemeim zöldes karikákat vetettek. Elfelejtettem, hogy bírói széken ülök. Nem csoda, hiszen még csak huszonhárom éves voltam. Eszembe jutott fölháborodásom, ami akkor elfogott, mikor a tölténytartómat elvette. Öt éve annak, de egy tekintet a csősz arcára egyszerre elfújja az idők pernyéjét, s a bosszú érzete a régi erővel nyargal át ereimen. Vézna fiúcska voltam öt év előtt, s mikor meglökött, elszédülve estem hanyatt a földön.
– Hogy hívnak? – kérdém tompán.
– Vrana Mihály, szolgálatjára – mondá az óriás tiszteletteljesen.
– Lépj közelebb.
Közelebb jött félénken, ünnepélyesen, mintha a templomban lépkedne. (Bezzeg otthon, a te pusztádon nem féltél, hanem nyers és vakmerő voltál, ugye?)
– Hány éves vagy?
– Huszonkilenc.
– Nős, gyerekes?
– Nőtlen.
– Voltál már büntetve?
– Nem voltam.
(Nohát majd leszel mindjárt. Hiszen megvan arra nekünk a rendes metódusunk.)
– Tanúnak vagy megidézve, Vrana Mihály, a Gyurgyik kontra Macskási ügyben, az eskü szentsége alatt felelsz a föltett kérdésekre.
– Igenis, kérem alássan – mondá Vrana jámboran, hosszú sárgás haját hátra simítva.
– Nem vagy kapatos?
– Nem vagyok.
– Nekem úgy rémlik. Jöjj még közelebb: lehelj rám.
Ez a »lehelj rám« volt a mi privát hatalmunk, ami már meg nem fért a vicispán kezeiben, s amit a szolgabíró is nekünk, esküdteknek adott át, hogy mulassunk vele.
Vrana rám lehelt. Olyan tiszta szája volt, mint a ma született gyereknek, s pálinkaszag éppen nem csapta meg orromat. De mindegy, Vranának azért vesznie kellett.
– András – kiáltám a hajdúnak.
– Tessék parancsolni, esküdt úr...
– Vigye be ezt a részeg fickót, hadd aludja ki a mámorát holnap reggelig.
Vrana mennyre-földre esküdözött, hogy egy hete nem látott italt, de hát hova apelláljon: a királyi tábla messze van innen, hogy felülszagolja a száját.
Biz azt bevitték a kis megyeház börtönébe.
– Hadd jöjjön a következő tanú.
Egész estig dolgoztam a Gyurgyik-ügyben. Mert a törvénykezés ránk, fiatal, könnyelmű fiúkra volt hagyva.
Derék főszolgabíránk csak a közigazgatással törődött, de ennek ágazatai közül is, úgy látszik, azt választotta ki magának, hogy ő a részeg emberekre fog vigyázni, s e tekintetben igazi specialista volt.
Ha a hidak karfája megromlott, bosszankodva kiáltott fel: »Rögtön meg kell csináltatni, nehogy valami becsípett ember erre jövet lepottyanjon a hídról«. Ha a kocsiszínek szelelő lyukain át ősi szokás szerint kitolták faluhelyeken a szekerek rúdját, az is a szemét szúrta: »Le kell fűrészelni a rudakat, nehogy valami szegény részeg ember megüsse magát bennök«. Ha a kisebb megyeház udvarán, ahol hivatalunk volt, fölszakadt egy-egy kő, az öreg legott észrevette: »Mért nem tesznek oda új követ még meg találnak botlani a gödörben az esküdtek, mikor éjjel pityókásan hazajönnek«
A józan emberekre nem nagy súlyt fektetett, sem a törvénykezésre. A józan ember rossz úton is el tud menni, minek annak a jó út és a jó híd.
A pörlekedő ember sem érdemel különösebb figyelmet. Mert aki maga keresi a bajt, minek arról azt levenni?
Ilyenformán gondolkoztam magam is, s a mondott napon, lecsapva a Gyurgyik-aktákat az asztalra, kirándultam víg cimboráimmal egy közelfekvő fürdőbe, hogy reggel majd újra folytatom a munkát.
Azonban olyan jól mulattunk, hogy egy estéből két este lett, no meg egy közbeeső nap.
Eszembe se jutott a Gyurgyik-ügy, hanem – és itt egyszerre elsápadtam ijedtemben – eszembe jutott Vrana Mihály.
A szerencsétlen Vranát becsukattam tegnapelőtt. És azóta sem nem evett, sem nem ivott, tehát bizonyosan meg is halt.
– Hollá, kocsis, fogjon be azonnal, sebes vágtatva siessünk a székvárosba.
A barátaim tartóztattak, el nem bírták gondolni mi lelt egyszerre? Ijesztően nézhettem ki sápadt arcommal, megüvegesedett szemekkel, tétova tekintetemmel.
– Hagyjatok békét, be kell mennem, minden áron be kell mennem.
Az öreg levéltárnok végignézett…
– Értjük, domine spektábilis, holdvilág, éjfél, gyors bemenetel… vesszek meg, ha nem menyecske van a dologban.
– Ej, nem is úgy néz ki, mint egy szerelmes – mondá az aljegyző, Kolonkay István –, inkább úgy néz ki, mint egy gyilkos.
Összerezzentem. Testemen végigszaladt ez a borzasztó szó. Oh, hátha igaz, hátha igaz!
Kétségbeesve vetettem magam a kocsiba, de bármily sebesen mentünk is, úgy látszott, mintha cammognánk. Fák az utak mellett sötét árnyékot vetettek, megannyi koporsó. Egy denevér az arcomba csapódott. Huh, amint megfogtam, egyszerre reszketni kezdtem, és a fogam vacogott.
Oh istenem, bizonyosan meghalt a szegény Vrana!
Mert úgy volt, hogy a szolgabíróság csak huszonnégy órára csukhatott be valakit a saját börtöneibe. Ha több időre ítélte, át kellett adni a rabot a törvényszéknek, hogy ott nyilvántartsák, és élelmezzék. Nálunk nem volt rabtartási alap.
Vrana már halott, semmi kétség, s nekem örökre végem van.
Két óra lehetett éjfél után, midőn beértem a székvárosba, s megkopogtattam a kis megyeház kapuját.
– Mi tetszik? – kérdé az őr.
– Nyissa ki a kaput, be akarok menni az irodába.
Az irodában volt a börtönkulcs. De mit ér, ha az irodakulcs meg valahol az András hajdúnál volt.
Dobogó szívvel, kábultan futottam a város másik végére, ahol az András hajdú lakott:
– András, keljen fel gyorsan, keljen fel.
– Talán a tatár van a nyakunkon? – dörmögte és a másik oldalára fordult.
– Keljen fel azonnal, nagy baj van.
– Nono… – szólt félálmosan.
– Emlékszik a tót csőszre, akit becsukattam tegnapelőtt?
– Az úgysegéljen... Emlékszem bizony.
– Tudja-e – kiálték fel –, hogy az már meg is halhatott az óta?
– Az ám, persze. Ámbátor csak soha nagyobb kára ne legyen a tekintetes vármegyének.
– Szaporán, menjünk kiszabadítani, ha mondom. Egy, kettő.
– Ilyenkor? – csudálkozék András.
De azért fölkászmálódott, kedvetlenül magyarázva útközben:
– Hiábavaló dolog ez, teensuram, mert ha megboldogult, hát akkor úgyis csak holnap temetjük el őkelmét, ha pedig él, hát akkor bizonyosan ő is alszik, s nem fogja szívesen venni…
– Menjünk! Menjünk!
Az irodából előhozta a kulcsokat, s csendesen, szorult szívvel ballagtunk az udvar hátsó részébe, ahol a börtön volt.
Halántékom forró volt, lábaim inogtak, azt hittem, rögtön összerogyok. Oh, ez a borzalmas három-négy pillanat fölért egy évi szenvedéssel.
Megcsikordult a kulcs a rozsdás zárban, és fölnyílt az ajtó…
– Menjen elöl, András – suttogtam reszkető hangon –, fogja meg a kezemet, András… félek…
– Hideg a keze, teens uram…
– Szólítsa, András... szólítsa…
András elkiáltotta magát:
– Hej Miso, Vrana Miso!
– Hopp! – kiáltá erre Vrana mellénk ugorva.
Örömömben fölsikoltottam, s nekitámaszkodtam a külső falnak:
– Tehát él még, Mihály?
– Ajaj! – felelt ő.
– Bizony azt hittük, hogy már meg is halt kend…
– No! – szólt csúfondárosan a szerinte gyermekes föltevésre.
– Most már szabad kend, Vrana Mihály. Kihallgatom a pörre nézve, és azután hazamehet…
Nem szólt semmit, csak valamivel közelebb lépett hozzám. Azt hittem, torkon ragad, hogy bosszút álljon önkénykedésemért, s bizony eltűrtem volna tőle.
De ő nem tette, csak azért lépett hozzám, hogy lehajoljon nagy szuszogással, és a kezemet megcsókolja.
– Köszönöm – mondá –, hogy hazaereszt a tekintetes úr. Nem vagyok én rossz ember, kérem alássan.
Elrántottam a kezemet, s elvörösödtem.
Föltette széles kalapját, és megrázta magán az ötcsatos szíjat.
– Gondoltam én mindjárt, hogy kiszabadulok. Mert tudom én, hogy a nemes vármegye igazságos.
.......
Ez volt az én egyetlen rabom. Egész más volt ez, mint a mostani hitvány kor elfelejtett rabjai. Tudta ez, mi a becsület. Rá egy hétre újra benyitott a hivatalba.
– Mi baj van, Vrana barátom?
Fonott kézi kosarat vett ki a halina alól.
– Egy kis édes szőlőt hoztam hálából a tekintetes úrnak
…Megkóstoltam, de nekem nem volt édes.
