AZ ISTEN HÓNA ALATT • 1884 (35. kötet)
AZ ISTEN HÓNA ALATT •
1884
(35. kötet)
1884
(35. kötet)
Az újságokban olvastam, hogy van a Felvidéken egy boldog falu, ahol a község vagyona és jövedelme untig fedezi nemcsak a közigazgatás költségeit, hanem öregbíró uram, amikor az adófizetés ideje megjön, belenyúl a helység ládájába, és kifizeti a falu minden lakosáért az államadót a felesleges készpénzből.
Ezt a községet Pálfalvának hívják. Én azonban soha nem hittem benne. Mese lesz az egészen. A pénzügyminiszter mulattatására gondolta ki valami élénk képzelődésű mameluk!
Hanem amint nyáron felindultam a Kárpátok közé, a »Czerova« rengetegen túl a kies völgyben egy keskeny út fut végig, mintha egy hosszú kiterített vászon lenne.
– Hová vezet ez a fehér út? – kérdém a kocsistól.
– Az isten hóna alá – mondja a kocsis.
– Nem úgy szokták azt mondani: az isten háta mögé.
– De uram, tudom én, mit beszélek. Az ott a legboldogabb falu a világon. Pálfalvának hívják: ott még a szegény ember is gróf.
– Teringette, hát ez az a híres Pálfalva? Tudja mit, kocsis, vigyen el engem oda.
Alig egy félórányira fekszik az országúttól, gyönyörű tisztáson, szép fehérre meszelt cserépfedelű házacskák nagy kertekkel. A torony a legkülönb, csillogó bádog a fedele, s óra mutogatja négy szélről a nap járását.
– Itt terem az arany – mutatja a kocsisom a messze elterülő káposztás földeket, melyeken éppen akkor borultak össze fejekké a palánták acélszín levelei.
– Hogy-hogy?
– Innen kezdve egész Lengyelországig nem terem meg a káposzta, csak ezen a kis darabka földön. S ezek a bolond tótok élnek-halnak érte, olyan áron veszik meg itt a tövén a pálfalviaktól, aminőt kívánnak. Egy holdon kétszáz forint ára káposzta terem. Hát nem az isten hóna alatt van ez?
A bíróhoz szálltunk, ki örömmel fogadott.
Hatalmas alak volt, nagy bajusszal, torzonborz szemöldökkel, minden szavát megropogtatta, kurtán beszélt, és nem tűrt semmi ellenvéleményt. Sarvenyez Mihálynak hívták.
– Hallom, nagyon gazdag a község? – mondám beszélgetés közben.
– Nono – felelte ő –, van, amink van! Kár, hogy a megboldogult elődöm alatt sokat adtunk kölcsön a királynak, s ez most mintha nem emlékezne rá, se interest nem fizet, se a tőkét nem törleszti. Mit mondjon aztán az ember a többi adósainkról!
– De azért csak maradt még, bíró uram!
– Hát ’iszen maradt, maradt. Annyira már vagyunk, hogy egyikünknek sem kell adót fizetni, hanem annyira még nem vagyunk, hogy egyikünknek se kelljen dolgozni. Ámbátor a szolgák és szolgálók mind a szomszéd falvakból valók.
– Aztán mi gazdagította meg annyira ezt a falut?
– Mi? Hát ez ni…
És felemelte a mogyorófa pálcáját…
– Ebből hull az arany… Mert a nép sohase perlekedik, minden dolgát itthon igazítjuk el a saját törvényünk szerint. Nekünk semmi közünk, hogy milyen törvényeket csinál az ország és a vármegye, azok sokba kerülnek és nem jók, a mi törvényeinket én csinálom, és alkalmazom ingyen. Soha innen nem vitt el a fiskális egy garast sem. De most engedje meg uram, hogy egy kicsit magára hagyjam, a faluházához kell mennem. Ma van a koldusválasztás.
– Mi? Koldusválasztás?
– Igenis. Az eddigi koldusunk felgazdagodott, megszedte magát a kópé… és most nem akar többé koldulni. Az pedig nagy baj. Mert ha saját koldusunk nincs, kénytelenek vagyunk beereszteni a szomszéd falvak koldusait. Ennek pedig nem szabad megtörténni. Isten áldja meg addig is.
– Nem addig van az, bíró uram, hanem én is kegyelmeddel megyek.
Úgy volt, ahogy a bíró mondta. Funta István uram, az eddigi koldus megjelent a tanács előtt, újdonatúj kék dolmányban, csikorgó kordovány csizmákban, hosszú, deres haját hátul mágnás-parasztok módjára felszedte hétfogantyús fésűvel, és így szólt:
– Tisztelt tanácsnok uraim! Köszönöm az eddig belém vetett bizalmat, de már meguntam a keresetet, nincs is rá szükségem, hála istennek. Fáradt, öreg vagyok én már koldusnak: csinálja valami erősebb, fiatalabb ember, én lemondok.
A tanácsnokok kezet szorítottak Funta bátyával, miközben felkelt öregbíró uram, s kinyitván a tanácsház ablakát, odakiáltott az egybegyűlt népekre:
– Ki akar koldus lenni közületek? Jelentse magát, jőjjön be.
Ezen kiáltvány után rágyújtott a makrára és várt egy darabig, hogy majd csak jő valaki, de bizony nem nyílt az ajtó.
– Hát mármost mit csináljunk? – kérdé aggodalommal.
Erre nekiestek a tanácsbeliek, kapacitálva az öreg Funtát, vállalja el még legalább egy évre a közjó érdekében.
Funta bátyó azonban erősen szabódott, hogy vannak immár őnála szegényebb és érdemesebb emberek is erre az állásra: isten látja lelkét, hogy ő nem akar meggazdagodni.
– Ami becsület, az becsület – szólt most szigorú hangon a bíró –, koldusnak lenni kell, punktum. Más ember nem akad, tehát kelmed lesz, punktum. Megengedtetik azonban, hogy ha tetszik, pénzen helyettes koldust fogadhat, punktum.
Ki lévén mondva a visszavonhatlan szentencia, ebbe aztán bele kellett nyugodnia Funta uramnak.
Bele is nyugodott, s a nép nagy örömujjongásai közt ballagott hazafelé, az újonnan épült kőházába.
Amiből aztán megértettem, hogy ez a falu csakugyan az isten hóna alatt van.
