AZ ÖREG DANKÓ BÁCSI • 1878 (30. kötet)
AZ ÖREG DANKÓ BÁCSI •
1878
(30. kötet)
1878
(30. kötet)
Üdvözöllek öreg, egyszerű falak, hol az első »plága« csattant el a kezemen!
Becsesekké tesz benneteket előttem a szellem, mely köztetek lengett, mely mindig szabad volt.
Visszagondolok rátok. Látom a komor, méltóságos, ódon fedelet, az ócska garádicsokat, melyek az emeletre vezetnek, látom a csengettyűlábat az udvar balszögletében. (Oh, kedves csengettyű, te mérted fel legszebb időnket órákká!) És azután kitárulnak előttem sorban a régi ismerős tantermek, fekete tábláikkal, hol annyiszor megfordult a nevem a »Clamantes« között, egyszerű padjaikkal, hol most is megtalálom hajdani ülőhelyemet, ha egyébről nem, akkor az ideálom padba faragott kezdő névbetűiről, a »B. M.«-ről bizonyosan.
Még tán a pajtásaim ülőhelyeit is meg tudnám mutatni sorba. Ott ült balról mellettem mindjárt a Kamuti Pali… igen, igen, most már emlékszem, a hátam mögött meg valami Vallach Miloszláv nevű pánszláv fiú; konok érzelmei voltak; ott szépen kinyesegették lelkéből a professzorok; ma valahol Erdélyben becsületes prókátorember… nemrég találkoztam vele itt Budapesten, mint egy deputáció vezetőjével, mely az Emke érdekében járt itt.
De ha kinyesegették a Vallach Miloszláv lelki tyúkszemeit, a mienket sem hagyták ám növekedni. Éppen jó, hogy Kamuti Palit említettem fentebb. Ővele esett meg, hogy a magyar világ bejövetelével magyaros őszinteséggel kinyilvánította Szeremley tanár úrnak, hogy most már eb ura fakó, ő bizony kihagyja a megemésztendő tudományok közül a német nyelvet.
– Hát iszen nagyon jó van, édes fiam – mondja neki a tanár mosolyogva –, a német nyelvet neked magadnak elengedem.
– Köszönöm alássan…
– Ne köszönd, édes fiam, mert ennek következtében szükségszerűen egy még nehezebb feladatot kell elvégezned a folyó tanévben.
– Szívesen, akármit…
– Ki kell valamennyi németet kergetned a nyári vizsgáig az országból; így aztán nélkülözhetővé lesz valahogy ez a tantárgy.
Kamuti Pali erre aztán ellenállás nélkül beadta a derekát, amit különben fölösleges meg is jegyezni nyájas olvasóimnak, kik mai napig is színről láthatnak még németeket Magyarországon.
Nemkülönben jártam magam is, ki a matematikától iszonyodtam különösen és igen fitymálva emlegettem azt mindenkor.
– Pedig, öcsém – mondja egyik tanárom, a derék Baksay István –, minden suviksz ehhez a tudományhoz képest és csak erre az árnyékvilágra való fölületes ismeret. Hanem a matematikának még a síron túl is hasznát veszed, mert:a történelemről, Hunyadiról,Tamerlánról kérdés,ha tudnak-e az égiek, az sem egészen bizonyos, franciául beszélnek-e odafenn, vagy taljánul, hanem azt meg bizonyosra állítom, édes öcsém, hogy a kétszerkettő ott is négy.
Ezzel aztán én is beadtam a derekamat, s paraszthajszál híja, hogy most, ahogy itt áll előtted, nyájas olvasó, ez a nehány lap, az nem valami száraz értekezés a logaritmusokról, hanem csak egyszerű rajz az elmúlt kedves időkről.
Milyen idők, s hogy elröpültek!… Csodálatos szárnyrebbenésök mintha most is érezném. Hiszen csak tegnap, most volt… S amint előszedegetem a színes tollakat emlékezetemből, mik az idő szárnyaiból abba belehullottak, ámulva veszem észre, hogy aranyból vannak… tiszta színaranyból.
Bokrétába kötöm…
Kezdem pedig a legszebb szál virágon, gróf Pálffy Móron.
Hogy ki volt gróf Pálffy Mór, azt minden becsületes ember tudja, aki 1863 és 64 táján már a világon volt, mert ha egyebet nem, hát azt legalább mindenki tudja, hogy kit kell gyűlölni.
Nevezetes személyiség. A mi »földi gondviselésünk« akkoriban.
A földi gondviselés magas, száraz ember volt, arisztokratikus arccal, végtelenül hosszú lábakkal és kezekkel.
Ezek a hosszú lábak és kezek már akkor nem találtak egyéb letaposni valót, csak még a közoktatást Magyarországon. Az excellenciás úr sorba járta a városokat és gimnáziumokat, hogy előkészítse a dicsőséges rendszernek a jövő nemzedéket is. A nagy diplomata előrelátó legyen, s nyergelje meg előre a jövőt; hátha azt is lóvá lehet tenni.
A kis városkában valóságos lázas nyugtalanságba ejtette a nagy úr jötte az embereket. Az utca kövezetét mohó gyorsasággal javították, a vármegyeházát bemeszelték, a polgármester dikcióra készült, a városban tizenkét fehérruhás lánykát hajhásztak össze, az egyetlen vízipuskát megtisztították a százados sártól. Minden jóravaló beamter kiváltotta a fekete ünneplőjét a zug-zálogüzletből, vagy újat csináltatott a nagy napra, midőn a »hatalmas földi gondviselés« oda érkezik, tapogatózni az ottani szellem után, s szükség esetén szárnyát szegni annak.
Derék tanárunk észrevehetőleg fanyar arccal adta tudtunkra a szerencsét, »mely intézetünket éri«; öltözzünk ünnepi ruhába – úgymond –, és – tette hozzá jelentőségteljesen – igyekezzünk, ha kérdéseket tesz elénk, okosak lenni.
A kitűzött nap előtti estén tarackdörgés közt érkezett a tábornagy a városba és a megyeházába szállott.
Másnap tehát, minthogy tíz órára volt bejelentve az altábornagy látogatása, már 9 órakor felgyülekeztünk, ki-ki a maga osztályában, illően öltözve és kifésülködve, úgyhogy Dankó bácsi egyikünkön sem talált akár egy makulányi hibát is.
Pedig ha valaki, hát Dankó bácsi értett a régulához. Mivelhogy huszár volt őkelme valaha (mégpedig a nyalkább fajtából), mielőtt a fátum, no meg az öregség is ledegradálta – tudományos állásra.
Tudniillik olyan pedellus-féle hivatala volt az »intézetünk körül«, már amint ő szokta nevezni a gimnáziumot.
Becsületes, hű öregember volt, ki mindnyájunkat névleg ösmert, s kit mindnyájan szerettünk, mert itt lévén behozva, mint más tanodákban, a vádaskodási rendszer, működése nem tünhetett fel gyűlöletes színben.
Nem ártott a szegény öreg a légynek sem; nem is állott egyébből a dolga, mint hogy ott benn lakjék a kapu alatti cellában, aztán felügyeljen, hogy az oskola fáját ne lopják, hogy a klasszisok tisztességesen ki legyenek takarítva; aztán a diligencia alatt ott tartózkodjék a közelben, hogy ha valamelyik tanár úr otthon feledte a kalkuluskönyvét vagy a jegyzeteit, értök mehessen.
Nekünk csak annyiban árthatott vagy használhatott a jámbor, ha hamarább vagy később csengette el az órát. Ez aztán teljesen az ő hatásköre volt. S nem mondhatni, hogy valami nagyon csekély hatáskör, kivált annak a szemében, akit egy perccel a csengetés előtt híttak fel feleletre s olyan »szekundát« fogott, hogy le nem bírta köszörülni félévig.
Bezzeg, ha Dankó bácsi egy perccel előbb csengetett volna!
Dankó bácsi át is értette a maga valóságában e nagy befolyást, amit a diákok kiképeztetésére végzetszerűen gyakorolt, s bár szeretett is vele hencegni, mégis inkább áldozott a magasabb elmebeli élvezeteknek: Dankó bácsi politizálgatni szeretett jobban.
Nagy európai kérdések eldőlte képezte tünődése tárgyát, az elviselhetetlen adó görbítette összébb elaggott vállait (pedig ő maga egy fillért sem fizetett), királyok veszte, trónusok bukása volt szellemi csemegéje, mert hát hiába, aki egyszer (mint Dankó bácsi is huszár korában) megkóstolta a világdirigálást, annak holmi gimnázium-ügy csak a kisebbik gondja.
Hanem ma a gróf eljövetele mégis kihozta sodrából. Egy altábornagy mégsem egészen tréfadolog! A legdíszesebb ünneplő ruháját vette fel s úgy állott ki a kapuba, hogy fent, az auditóriumban összegyűlt professzor uraknak ő lehessen legelső híradással, ha a megyeháza felől megindulnak ide az uraságok.
Szép fekete gérokk volt az öregen; minden diák ösmerte már tavalyról, mikor még az igazgató viselte; hasonló színű nadrág egészíté ki, úgyhogy Dankó bácsi, gangos bajuszát leszámítva, úgy nézett ki, mint akár magok a nagytiszteletű professzor urak.
Hanem hát a »földi gondviselés« csak nem jött. Az »őrszem« már elunta a hosszú ácsorgást s kétszer is bedugta fejét az ajtón, bekiáltandó a klasszisnak: »Nem jön még; pedig tízre volt mondva: már csak hogy tréfából se mond igazat soha a német«; majd a professzor urak jöttek le türelmetlenül rámordulni Dankó bácsira, hogy hát mégsem jön-e őexcellenciája? – mintha bizony Dankó bácsi lenne az oka, kinek lábait (mert hiába, öregszünk, gyengülnek az inak) nagyon ellankasztotta a silbak-állapot.
A tizenegy óra is elmúlt, sőt tizenkettőt is elütötte, s a gróf még mindig nem jött. Most már a professzorné asszonyok is nyugtalankodni kezdtek otthon, s gyöngéd üzenetek érkeztek sűrűn, melyeknek tárgya többnyire abban összpontosult, hogy szörnyű veszedelem fenyegeti a levest, összesűrűsödik, elhűl stb.
De már aztán az ilyen dolognak bezzeg ellent nem állhat egy becsületes kálvinista gyomor sokáig, ez már sok és minden emberi türelmet felülmúl. Osztályvezető tanárunk nem gondolkozott sokáig; ő lakott legközelebb a tanodai épülethez, meghítta a többi kollégákat is »zsebtiben« egy kanál levesre; nem származhatik belőle baj: hiszen itt lesz az öreg Dankó a kapuban, majd vigyáz az, s ha a »magas vizit« jő, elszalad értök.
Nincs semmi könnyebb a világon, mint éhes embereket arra kapacitálni, hogy jó lesz ennie. Valamennyien elfogadták a meghívást.
Az igazgató arcán honolt mindössze némi kevés az aggodalom kifejezéséből.
– Ébren legyen, öreg – mondá Dankónak –, mert tudja meg, hogy most a kend kezében van a gimnázium becsülete.
– Nagyon jól van, kérem alássan – szólt az öreg a bajszát megsodorva, s vastag szemöldeivel kevélyen integetve –, igenis az én kezeim közt van… igenis… nagyon jól van.
S azzal, mint hajdanában a hadak élén, kidüllesztett mellel állott ott istrázsát, jobbra-balra eregetve a füstöt feketére szítt tajték-pipájából, amit állítólag mint »guter Reiter« magától a felséges császártól kapott prezentbe a nevenapján.
Mialatt szeme a megyeház tájékát kémlelte, honnan még mindig senki sem jött, lelke elandalgott a tengernyi dicsőségen, melynek osztályrészese lett a múltban.
S mialatt lelke a dicsőség emlékeiben fürdött, azalatt a hátulsó kis kapun szép csendesen bejöttek a magas vendégek, a gróf és kísérete: a főispán és polgármester, s minthogy senki sem fogadta őket, benyitottak az első ajtón, a mi osztályunkba.
Ott éppen irtóztató ütközet folyt a fórumon, valamely a második és harmadik pad közt felmerült keleti kérdés miatt; szörnyű zsivaj és lárma hangzott, melyekbe a harmónia kedvéért egy-egy csattanás-puffanás zaja vegyült néha-néha. Ki lehetett azt hallani a harmadik utcára.
E percben léptek be a legmagasabb vendégek. Már nem lehetett segíteni a dolgon: hogy pongyolában talált az excellenciás úr. Mit volt mit tenni, mint nem éppen a legesztetikusabb ugrások között helyreigazodni gyorsan.
Nagy csend következett be.
Az excellenciás úr, ki fényes altábornagyi ruhát viselt, az üres katedra mellé lépett, s rideg, szenvtelen arcát némán fordítá felénk.
Pillanatokig tartott a nyomasztó csend; a főispán és polgármester arcán szintén kimondhatatlan zavar tükröződött; nem bírták mire magyarázni a tanárok távollétét s nem mertek szólni semmit.
Ezalatt Dankó bácsinak is odakünn nagy szeget ütött valami a fejébe.
A nagy csend, amely beállott a földszinti klasszisban (mert egyedül a mi osztályunk volt földszint). Ez szokatlan volt és megdöbbentette. Nyolc esztendeje van itt, de még ilyesmit nem élt meg, hogy negyven diák, mikor a tanár nincs bent, így elcsendesüljön. Az lehetetlen! Csak nem ütötte meg a guta mind a negyvenet egyszerre!
Az öreg fájdalmasan kapott a füleihez. Bizonyosnak vette, hogy ő siketült meg. Nem is lehet az másképp. Annak a sok hitvány francia ágyúnak a döreje éppen e szent percben, harminc év múlva érkezett a Dankó Gábor fülei azon kamarájába, ahol a hallása lakik s most fojtotta csak meg. Mert hát rendén is van az úgy, hogy míg a közönséges baka nyomban megsiketül a csatatéren az ágyú hangjától, addig a huszárral harminc álló esztendeig birkózzék az ellenséges hang!…
Fejvakarva csoszogott a klasszis ajtajáig s nagyobb bizonyosság kedvéért benyitott.
No, arra aztán, amit ott látott, nemcsak megsiketült rémültében, hanem kővé meredett.
– Ön a tanár? – kérdé az altábornagy a belépőtől…
A szegény Dankó bácsi egy világért sem bírt volna kiejteni egy értelmes szót, csak szusszant egyet és állott ott mereven, egyenesen, mint egy cövek.
– Ki akar közületek katona lenni? – szólt ekkor őexcellenciája felénk fordulva.
Egyetlen hang sem hallatszott.
Őexcellenciája ekkor a nadrágzsebébe mélyeszté egyik kezét, hol, mint mi gondoltuk, az aranyakat csörgeti, és újra kérdé:
– Akik katonák akarnak lenni közületek, azok lépjenek elé.
Összenéztünk ravaszul, jelentőségteljesen; tudtommal senki sem akart katona lenni közülünk, e szavakra mégis megmozdultunk valamennyien s egy perc alatt az egész klasszis kiugrált a fórumra. Azt hittük, pénzt fog kiosztani őexcellenciája.
Csak Kamuti Pali maradt ülve a legutolsó padban.
A nagy úr mosolyogva nézett végig rajtunk s így szólott:
– Derék, jól nevelt emberek vagytok. Meg vagyok elégedve, Elmehettek.
Azután Kamuti Palira látszott vetni egy szigorú megrovó pillantást.
Majd Dankó bácsihoz lépett s megveregette vállait.
– Ön derék szellemben nevelte őket… Igen helyesen… igen, igen helyesen.
Szegény öreg! A fogvacogása volt az egyedüli felelet, amit erre a dicséretre válaszul adott. Arcán síri sápadtság terült el, haja az égnek állt, s bajsza ami még a világ eleje óta nem történt, lekonyulva fityegett alá.
Jó szerencse, az altábornagy mindezt nem vette észre, hozzá volt szokva az ijedt arcokhoz, s nem talál azokban semmi különös megfigyelni valót.
Megfordult sarkán katonásan, s egy szőke fiút, az első eminenst, szólítá fel, hogy beszéljen valamit a történelemből, mondja el például, ki volt II. Rákóczi Ferenc.
Karó Miska volt körülbelül a legértelmesebb köztünk, ki már akkor a politikából is sejtett annyit, hogy elértette tanárunk azon figyelmeztetését, legyünk okosak, ha valamint kérdezni talált az altábornagy.
– II. Rákóczi Ferenc lázadó volt… – felelte Karó Miska elpirulva.
– Helyesen fiam… – szólt csillogó szemekkel a gróf. – Beszéld el tetteit.
Miska rágyújtott s egész az ónodi gyűlésig fújta el hibátlanul. Itt aztán közbevágott őexcellenciája.
– Mi történt az ónodi országgyűlésen? No, ne habozz, bizonyára tudni fogod te azt, egy vérlázító, gyalázatos tett…
Miska nagy szemeket meresztett a magyar főúrra és egészen megzavarodott.
– Rákóczit elárulta Rakovszky és Okolicsányi.
– Nem ez… nem… valami egyéb.
– Ausztriát trónvesztettnek nyilváníták.
– Hogyisne? – vágott bele gúnyos szemekkel a gróf. – Hehehe! Egyébiránt kitűnően feleltél. Meg vagyok elégedve. Mi a neved?
– Karó Mihály.
– Igen. Nagyon jól van, helyesen van…
Azután újra Dankó bácsihoz lépett s még nagyobb nyájassággal veregette meg vállait.
– Ön érdemes ember. Jól neveli az ifjúságot… igen jól neveli. Nem fogom elmulasztani a legmagasabb helyen is kifejezni e tekintetbeni őszinte meggyőződésemet.
Dankó bácsi már ekkoráig bemelegedett annyira a professzori szerepbe, hogy a kezeit dörzsölte és hajlongott.
Benn a szíve pedig tombolt örömében.
Hűh! Milyen diadal lesz ez! Az ő kezében hagyták a gimnázium becsületét, s most ő azt milyen fényesen konzerválja! Ki tudja, hogy lesz, mint lesz! Még tán egy ordót is szerez az igazgató úrnak; mégiscsak, hogy nagy dolog az, ha már valaki huszár is volt! Minden hivatalba beleillik az árnyékvilágon!
A gróf most figyelmeztetőleg fordult az egész osztályhoz.
– Lássátok, hogy járnak azok, akik a császár és a monarchia ellen vétkeznek. Rákóczi száműzetésben meghalt, igen, meghalt és meghalt Thököly is, és meghaltak mindazok, kik turbálták az államot. No, hanem most térjünk más tárgyra, talán a természetrajzra. Fiam! te ott, aki nem akarsz katona lenni, lássuk lesz-e belőled tudós, felelj valamit az állatokról.
– Melyekről? – kérdé Kamuti Pali bátran.
– Arról felelj, amelyik állatot a legjobban szereted. Melyiket szereted a legjobban?
– Az oroszlánt – mondá Kamuti Pali.
– No, hát beszélj nekem az oroszlánról.
Kamuti Pali beszélt őexcelenciájának az oroszlánról, aminthogy talán egyebet nem is tudott az egész természetrajzból. Ezt azonban meglehetősen mondta el.
A gróf csak egy helyütt vágott bele.
– És mivel él ezen állat?
Kamuti Pali nyilván nem tudta már ezt, hát lutheránus módra felelt.
– Mindenfélével.
– De mégis mit szeret a legjobban?
A fiú megállt, végigsimítá ujját homlokán, azután felemelte dacos fekete fejét és így szólott tompán:
– A szabadságot.
Még most is mintha hallanám… e szó végigsüvített a termen és megreszkettetni látszott a levegő miriád atomját; úgy hangzott, mint egy óriás harang megkondulása.
Az excellenciás úr ijedten kapta el a fejét és a hadsegédjére nézett, a hadsegéd a főispánra bámult, a főispán azonban már nem nézett sehova, az behunyta a szemeit és úgy várta, hogy a mennybolt most nyomban, okvetlenül le fog szakadni.
– Ülj le! – förmedt Kamuti Palira a nagy úr, majd Dankó felé fordult: »Mi volt ez?«
És összeráncolta a homlokát:
– Hogyan? Ez is az ön tanítványa?
– Excellenciás uram – kezdé Dankó bácsi nekibátorodva –, jelentem alássan, hogy éppenséggel ez az egy az én tanítványom. Ne tessék ennek az elkárhozott lelkét a nagytiszteletű professzor úrnak betudni, aki most odahaza ebédel, mivelhogy, a nagytiszteletű asszony hazahívatta. Ez egy elrugaszkodott fiú, az apja egészen rám bízta, nálam lakik, nálam kosztol, ezen nem fog kérem a jó szó és jó tanítás. Már annak, hogy ez ilyen – becsületemre mondom – nem a nagytiszteletű úr az oka, hanem én…
– De hát kicsoda ön?
– Én, jelentem alássan, a szolga vagyok itt, akire a nagytiszteletű urak rábízták a gimnázium becsületét, mialatt isten nevében elfogyasztják a délebédet; de mivelhogy a hátulsó kapun tetszett bejönni, hát nem vettem észre, s el nem szaladhattam a professzor urakért. Én, kérem alássan, Dankó Gábris vagyok, két kapitulációt kiszolgált magyar huszár, aki Kossuth apánk alatt is kitettem magamért a kardommal; hát énbennem, kérem alássan, annyi a rosszaság, hogy a fölöslegéből ennek a fiúnak is beadogatok. És fog rajta, a mihaszna valón! Ez az egy már az én tanítványom, úgy tessék venni, ezért ugyan nem felelős a nagytiszteletű úr.
A tábornagy igen kényelmetlenül kezdé magát érezni a visszás, komikus helyzetben, hirtelen fölvette köpenyét s intett kíséretének.
– Isten áldjon meg benneteket! – mondá búcsúzóul s eltávozott.
Az öreg Dankó bácsi egészen fölbátorodék s egyenesen délceg, léptekkel kísérte ki őexcellenciáját a kapuig.
Ott az még megkérdé tőle:
– Mi újság a városban?
Dankó bácsi vállat vont, s bebizonyítandó, hogy csakugyan ő rontotta el Kamuti Palit: foghegyről negédesen mondá:
– Édes-keveset mondhatok, excellenciás uram; az is rossz; szedik az adót mindenfelé.
*
Mikor a nagytiszteletű urak megkerültek, csodálkoztak a történteken, miket már nem lehetett jóvátenni. Még inkább bámulták azonban a Dankó bácsi erkölcsi bátorságát és egyszerű, egészséges észjárást, mellyel el bírta találni, hogy a fiatal intézetre sok rossz származhatik abból, ha »igazi arcát« mutatja ellenségeinek.
– De csak vacogott a foga eleinte – mondogattuk neki sokszor.
– Hja, az onnan van, mert akkor csak professzor voltam, s kezemben volt a gimnázium becsülete; hanem osztég, ahogy vissza kellett esnem huszárnak, bezzeg nem féltem ám egy körömfeketényit sem. Mert hát egészen más minőség az; magától diktálja az a bátor szavakat.
