AZ ÚJSÁGFALÓ • 1875 (28. kötet)
AZ ÚJSÁGFALÓ •
1875
(28. kötet)
1875
(28. kötet)
A lapolvasás ma már a fővárosban olyan életszükséglet, mint a mindennapi kenyér. Az ezelőtti embernek volt kedvenc lova, kedvenc agara, kedvenc hölgye, kedvenc mulatóhelye; a mai embernek ezeken fölül még kedvenc lapja is van. E nélkül lehetetlen egzisztálnia. Ha pénztőzsér, nagykereskedő és izraelita vagy: a »Lloyd«-ot járatod, ha katolikus és pap: a »Magyar Állam«-ot; ha nem vagy pap, de mégis katolikus: a »Magyar Politiká«-t; ha a sors kálvinistának alkotott és a gondviselés baloldalinak megtartott, a »Hon«-bul meríted az igazságot; ha pedig vidékről beszármazott poéta lennél: a »Családi Kör«-höz szítnál. Még ha lapszerkesztővé lettél is, alatta állasz az igézetnek, mert akkor is van mindig olyan lapod, amelyikbe szerelmes vagy, – a magadé. Lehet, sőt bizonyos, hogy olvasod a többit is, de azért csak annak az egynek hiszesz.
Hanem bezzeg mennyire egészen más ember az újságfaló. Te önző, válogató, elfogult vagy; ő igazságos. Ami nálad vonzalom, az nála már szenvedély. Te szereted a liliomot színeért, az ibolyát illatáért, a barackvirágot gyümölcseért, ő nem; – ő, mint a szenvedélyes botanikus, szereti valamennyit, azért, mert növény valamennyi.
Már kora délután beül a kávéházba s nekiesik először a napilapoknak. A »Napló«-bul és »Lloyd«-okbul átfutja röviden a sürgönyöket, aztán úgyszólván mohón nyeli el vezércikkeiket, majd félredobja s a »Hon«-t keríti ki, egy pillanat alatt lefejtvén emlékezete gombolyagjáról a tárcaregény múlt számban megszakadt fonalát, hogy azt a mostanival összekösse. A »Reform«-ban a dolgok ijesztő állapotáról szerez tudomást, a »Fővárosi Lapok«-bul a társasélet újdonságait csemegézi, az »Ellenőr«-ben a koalíció újabb terveit, az »Egyetértés«-ben pedig polémiát keres szomjas tekintete.
Ha mindezeken keresztülesett, föltéve, hogy két órakor rendelte meg feketéjét, mely nála csak eszköz a cél elérésére, türelmetlenül nézi óráját. Három! Az esti lapokat csak négykor hozzák. Bosszankodva fészkelődik székében s újra előszedegeti a már egyszer eldobott lapokat, hogy most már átolvassa, címeiktől kezdve egész a negyedik lapon előforduló hirdetésekig, hol a nyilvánosság állandó vendégei »Orlicé«, »Handler«, »Én Rix Vilma« és »Pénz becsületszóra« kísértik és vigasztalják a nyájas olvasókat.
De ezeknek is vége szakadt, s ő, mint valami fáradságos munka után szokás, nagyot nyújtózik és ismét kiveszi óráját. Csak fél négy! Mi ördögöt csináljon? Gondolkozik? Teljes lehetetlen! Agya annyira túl van terhelve a különféle cikkekből beleszármazott idegen gondolatokkal, melyek az ő saját eszméit vastagon bepókhálózzák, hogy egyáltalán arról sem képes gondolkozni, vajon miről kellene tulajdonképp gondolkoznia.
Egyet ásít. Az ásítás a nyugvó elme ünnepi köntöse. Ebben a köntösben, ti. ásítás közben, per associationem idearum eszébe jut a »Budapesti Közlöny«. Na lám, majd kihagyta! Pedig hátha valami érdekes kinevezés, vagy fölmentés van benne, s egyéb hiányában legrosszabb esetben azzal mulat, hogy keresztülbetűzi: hány ismerőse ellen van elrendelve árverés. Ez a legdrámaibb tartalmú lap.
Hanem az esti lapokat mégsem hozzák: már ezt nem lehet kiállani! Türelmetlenül izeg-mozog, csenget a kellnernek, kérdezi: mi az oka az esti lapok késedelmezésének? Micsoda visszaélés az a közönség türelmével? Máskor mindig négykor hozták, s ma íme öt perc négy után!
De nini, milyen tisztán, makula nélkül kacérkodik a »Magyar Állam« ott az egyik szögletasztalon, kínálva szellemi kincseinek tárházát a tudományok szomjúhozóinak. Miért ne merítsen belőle? Végre is minden válfaj jó, kivévén az unalmast. A »Magyar Állam« pedig nem unalmas, mert különös. Egy megfordított közvélemény! Mondjak egy maliciózus hasonlatot? Képzeljenek oly hölgyet, ki abból a célból megy nyilvános bálba, hogy petrezselymet áruljon! Ugye, képzelni is különös? De ha megértjük, hogy a petrezselyem jó áron kel el, egészen természetessé válik, s nincs okunk valami különösen megbámulni a zöldség-árulót!
– Ah! Végre megjött az esti lap! – Az újságfaló félig felemelkedik ülőhelyéről, hogy azzal is hamarabb legyen; előre hajlik teste felső részével a kellner felé, ki protekciós mosollyal már messziről nyújtja az epedve várt »Abendblatt«-ot. Mily élvezet! Egy egészen ismeretlen világ titokzatos gyönyöre fekszik előtte az egymásra dőlő, apró, fekete betűkben. A kíváncsiság láza kellemesen reszketteti meg valóját, csiklándozza idegeit. Kedélyállapotával csak a kávésnénike versenyezhet abban a percben, midőn érdekes pletykát veendő tudomásul, még egyszer ajkához viszi az isteni italt és kényelmesen elhelyezkedik zsöllyéjében, hogy mintegy megvesse ágyát a bekövetkező gyönyörnek. Az újságfaló ehelyett rendesen burnótszelencéjét veszi elő s megtiszteli orrát egy-két csipetnyi abrakkal, miáltal azt sokkal fogékonyabbá teszi az olvasandó politikai kombinációk rejtett célzatainak fölszimatolására. Egy-kettőt köhint s gusztálva ereszti szemét a távirati híreknek. Ez a legelső mohó kirándulása! Ha nincs valami nagy betűkkel szedett világbontó esemény, sóhajtva fordít az első lapra s valódi ínyenc-lassúsággal kérődzi át a legújabb eseményeket, míg azokbul valami fejletlen ideát facsarhat ki a maga számára, mely – mint a nedves talajban átültetett káposztatorzsa, csodálatos alakú káposzta-szörnyeket hajtván – az ő fejében bolondnál-bolondabb eszméket szül, mintha sűrű köd nehezednék agyvelejére, mely hömpölyögve ott kóvályog, a lázálmok víziója; ágaskodó új koronák, bukó kormányok, alélt respublikák és véres háborúk válnak ki belőle, hogy ismét egy homályos, semmitmondó káosszá folyjanak össze.
Már esti hat óra, midőn végre nagy elégedetten elhagyja a kávéházat. Az utcán gondolkozva megy, néha megáll, még egyszer végigjártatva fantáziáját az olvasottakon, csendesen morogva magában:
– Der Bismarck ist doch ein Kerl!
Vagy ha nem Bismarckról olvasott, éppúgy megteszi a maga félhangos megjegyzéseit a karlista háborúról, gr.
Andrássyról, Arnimról, Alfonz királyról vagy az Ofenheimpörrül.
Éjszaka is ezekről álmodik, mert az újságfaló rendesen nőtelen, vidám társaságot nem szerető, rokontul, baráttól elszigetelt ember, kinek nincs senkije, s miután senki sorsa nem érdekli különösen, az univerzumhoz szegődik egész odaadással. A világ színpadán játszó kiváló személyeket tartja ismerőseinek, beleéli magát sorsukba, együtt érez, együtt cselekszik, együtt örül és búsul velök.
S ezt már annyira megszokta, hogy mikor (például hétfőn) nem jelenik meg lap, egész délután mogorván, rossz kedvvel jár-kel az utcákon, mint a magára maradt ember, ki ma semmit sem hallhatott – kedveseiről.
