I. A bevezetés
I. A bevezetés
A XIX-ik század melegen lüktető szívén senki sem tartja oly szívesen a tenyerét, mint Kozma Sándor, a királyi főügyész, e nagy gondolkodó és ez az igazi nemes ember, aki isten jóvoltából egyszerű ügyvédből az ország legnagyobb hivatalainak egyikéig jutott, de akiről még azon magas polcon is azt lehet mondani: el van temetve.
A hivatalos aktái mögül ki-kitör néha belőle a vezérlő szellem, sokszor nem elég neki az a világosság, amit az aerariális lámpa szór a hivatalszobájában, megragadja a publicisztikai tollat, és ő világít; de ha nem is – sohase mélyed úgy el az aktába, hogy az ablakon át a nagyvilágba is ki ne tekintsen.
Tökéletes modern ember, antik szívvel, akiben még sok van a fogyatkozó idealizmusból, és senkinek sem engedi az elsőséget a divatos humanizmusban.
Tudom, aki e tárcámat idáig olvassa, csodálkozni fog, ha kijelentem, miért vettem mára alaptémának éppen őt.
Azért, hogy kigúnyoljam.
Nos igen, mert én szeretem elösmerni, hogy a világ halad, és jónak tartom, hogy az emberek alakuljanak, de én magam nem alakulok.
Én az öregapámat tartom okos embernek, és nem az unokáimat.
Hát már most abban sántikálok, hogy amikor Kozma Sándor, akit én a modern irány megtestesülésének tartok, olyasvalamit csinál, amiben neki van igaza (mert bizony sokszor csinál és mond olyat), azt szép csendesen elnyelem, hanem mikor olyan valamit csinál, amiben ő téved, abból én rögtön szatírát komponálok.
Mert hiába, tartsuk fenn az apáink észjárásának okos voltát, ahogy lehet.
