FALUSI VENDÉGEK • 1885 (36. kötet)

Full text search

FALUSI VENDÉGEK •
1885
(36. kötet)
Tegnapelőtt reggel beállított lakásomra a hidvégi kurta nemesek kolomposa, nemzetes Kaparkay András uram a feleségével.
– Adjon isten jó reggelt, tisztelt képviselő úr. No, már jó, hogy itthon találom, mert különben lakatossal nyittattam volna ki az ajtót, bölcsen tudván, hogy mi a becsület. Mondtam is a feleségemnek: »Asszony – mondok –, ha itthon nem volna a követünk, mi bizony akkor is odaszállunk, hogy feljöttünk a kiállításra, nehogy sértve érezze magát.«
– Hát úgy is illik – feleltem fanyarul.
– De bizony nem maradhatunk sokáig, mert otthon is halomra szaporodik a munka; a búza már rég kihányta a kalászát, a rozs pedig maholnap sarló után kezd integetni a fejével.
– No, de mégis itt marad, Kaparkay úr, nehány napig.
– Körülbelül addig szándékozom itt maradni, még a fiamat el nem helyezi a képviselő úr.
– Melyik fiát? – kérdém ijedten.
– A nagyobbikat – felelte ő nyugodtan –, ámbátor üsse kő, nem bánom a kisebbiket sem, ha alkalmas hivatala akad.
S ezt olyan prepotens hangon mondta, mint aki érzi, hogy hetven-nyolcvan voksot reprezentál a kerületben.
– És hol vannak a fiatalok?
– Az egyik itt jár az egyetemen, mindjárt itt lesz, üzentem neki a hordártól, a másikat pedig most csapták ki Kolozsváron. A holnapi vonattal ideérkezik.
– Baj, nagy baj – szóltam savanyú képet vágva –, most a miniszterek sincsenek itt, most nagyon nehéz lesz.
Kaparkay uram édesdeden vigyorgott, mintha örülne rajta, hogy nehéz feladatot sózott a nyakamba.
– Nem szoktam én – jegyzé meg hetykén – holmi hiábavaló apróságokkal alkalmatlankodni másoknak.
Mit cselekedhettem egyebet, odaadtam nekik a szállásomat, s én magam elhurcolkodtam a vendéglőbe, azt adva ürügyül, hogy egy nagybátyám fekszik betegen, annak az ágyánál kell virrasztanom éjjelenként, azért hát ne is apprehendáljanak érte, hogy itthon nem leszek.
– Hisz éjjel úgyis alszik az ember – nyugtatott meg Kaparkay uram. – Nekünk csak nappal kell a képviselő úr, mert anélkül járni sem tudnánk ebben a nagy városban. Hanem most már elég volt a beszédből. Csak jönne az a kölyök is. Aztán majd kivezet bennünket a kiállításra.
Isten neki, gondoltam magamban, s kezdtem apródonkint beletörődni bánatos helyzetembe. Az legalább mégis egy kis mulatság lesz, hogy ilyen naiv falusi emberek mint fognak csodálkozni a fény és pompa fölött. Elbódulnak tőle, mintha a paradicsomba járnának.
Elvezettem őket mindjárt aznap, s künn voltunk egész estig. Sorba jártuk a pavilonokat, az asszony úgy tett, mintha csodálkoznék, apró kékes szeme tétovázva, bizonyos félénk áhítattal járt a tárgyakon. Láttam az arcáról, hogy azt szeretné eltalálni, mi itt a néznivaló.
Maga az öreg Kaparkay sem beszélt sokat, csak néha-néha vakarta meg a feje búbját, törülte le homlokáról az izzadtságot, megeresztett egy »hüm-hüm« vagy »hej-hej«-t.
Az iparcsarnokban megnézte a Bisutka uram gubáját, és így szólt:
– Kapitális guba!
A Jókai könyves szekrénye előtt felsóhajtott.
– Hogy ezt mind egy ember írta?
– Igenis egy ember.
– Ugyan hogy akaródzott neki?
Akkor megint nem szólt semmit vagy egy óra hosszáig.
Csak az üvegkiállításnál vettem rajta észre egy kis élénkséget, amint elkezdte sorban olvasgatni a poharakon az idézeteket a magyar költőktől.
Az egyik poháron ez áll: »Fölfelé megy borban a gyöngy, jól teszi.« A másikon »És igyék bort az, akinek pénze nincs, Az övé lesz a világon minden kincs«. A harmadikon: »És igyék bort az, akinek búja van, a bú tőle nyakra főre elrohan.« A negyedik pohár feliratát is elolvasta: »Addig iszunk mi kettecskén, – Míg a német nem szánt kecskén.«
Elmosolyodott: »Ezeket a poharakat szeretném« – mondá.
Természetesen megvettem neki ajándékba. Nyolcvan voks nem tréfadolog.
Örült neki, s rábízta az anyjukra:
– Úgy vigyázz rájok, fiam, mint a két szemed fényére. (Örömmel tapasztaltam, hogy az emberi elme mégis megtalálta azt a formát, amelyben a magyar ember is beveszi a költői irodalmat.)
Innen a Műcsarnokba mentünk, hol Tisza Kálmán arcképe előtt tartott sziesztát.
– Hej, kopasz, kopasz! – dörmögé. – Hiszen jó volna az, csak azokból a nagy adókból engednél már.
Kért, vigyem el megnézni Kossuthot is.
– Mert noha nem szavaztam rá a programjára, mégis szeretném látni az öreget. – Azt mondják, itt lappang valahol az arcáról a mappa. De nem merték behozni ide, hogy a rendőrség meg ne lássa.
Elvezettem hát őket a Bulyovszky-féle villába.
– Ez az? Ez no, hát ez az – motyogta, és nem győzte csóválni a fejét.
Majd felém fordult, s halkan mondá:
– Nagy teher esett le a szívemről, nagyságos uram.
– Miféle teher, András bácsi?
– Mindég azt gondoltam, hogy kivitte az öreg a rengeteg kincseket az országból, de most már látom, hogy nem igaz.
– Miből látja?
– Hogy ilyen szegényes ruha van rajta. Csodálom a fiait, hogy már legalább jóravaló kalapot nem tudtak neki venni; ilyen sipkában jár szégyenszemre. Hanem a Tisza Kálmán, szó ami szó, szépen ruházkodik. Az már döfi. Az már gavallér. Szeretem a dolgot. Ha már fizetjük azt a rengeteg adót, legalább legyen látszatja!
A rózsakiállítást is megnéztük. Kaparkay uram fumigálva szemlélte:
– Lányoknak való takarmány.
Az orrát olyan kellemetlenül ráncolta össze, mintha a bűz kiállhatatlan lenne neki. Hanem a konyhakertészeti produktumok őt is érdekelték.
– Boszorkányság! – kiáltott fel, mikor a dinnyéket és az uborkákat megpillantotta.
S azontúl szögrül-végről meg kellett neki magyarázni minden egyes kiállított plántát. Kié ez? Hol termett? Mit csináltak vele, hogy ilyen nagyra nőtt?
S valóban a konyhakertészet a legbecsesebb része e teremnek, s ez még azért is érdekes, mert egyebütt mindenütt az állam verte le az egyeseket, csak itt nem; itt az állam vallott kudarcot az egyesekkel szemben.
Amit a budai vincellér-képezde kiállított, nehány kedvetlen borsószemet, piszkét, retket, ribizlit és epret, az volt a leghitványabb.
Ezelőtt két héttel már minden kofa különbet árult a piacon.
Mondta is Kaparkay uram:
– Ezekre bizonyosan neheztelt az anyaföld; hanem azoknak a többieknek átkozottul hízelgett.
Minthogy mameluk képviselő vagyok, kénytelen voltam védelmembe venni az állami vincellér-képezdét.
– Azért, tudja András bácsi, ez az intézet mégis megfelel a maga hivatásának, mert mindegy az a növendékre nézve, akar azt tanulja meg, hogy kell okszerűen gazdálkodni, akar azt, hogy miképpen nem szabad gazdálkodni. Ez csak a metódus dolga. A vincellér-képezde a rossz gazdálkodás módjait és tévedéseit csepegteti a tanítványokba mondván: »Előttetek van az elrettentő példa!«
Kaparkay uram vagy hitte ezeket, vagy nem hitte, de mikor aztán hazamentünk, a kapuból még egyszer visszanézett a hátunk mögött elterülő tündér városra, mely a hanyatló nap fényével versenyt csillogott cifraságai és arany kupoláival, s így sóhajtott fel:
– Hogy sajnálhatják, nagyságos uram, azok, akik tavaly haltak meg, hogy már nem élnek.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi