KONDOROSY GÁBOR • 1886
KONDOROSY GÁBOR •
1886
1886
Büszke volt ősnemesi címerére, de még büszkébb volt keresztnevére, mert benne volt a bor. Áldotta is édesatyja emlékét, hogy őt Gábornak kereszteltette. Ő maga is csupa »bor«-os neveket adott gyermekeinek, fiai sorba Gábor. Tibor, Libor, Jámbor neveket kapták a keresztségben, leányának pedig Borbála nevet adott. Mikor azonban ötödik fia is világra jött, ennek már nem jutott boros név, hasztalanul kutatott a lőcsei kalendáriumban; de hogy legújabb szülöttének nevéből még se maradjon ki egészen a bor, Boromei Károlynak kereszteltette.
Nagyon szerette a bort. S ez a hálátlan folyadék mégis hányszor megcsúfolta szegényt!
Egyszer, úgy reggel felé ott találták az utcán, amint egy ház falának odatámaszkodva a szemben levő házsorra mereven nézett. Kérdezték, mi lelte, mit néz oly merően?
– Ne zavarjatok – felelé –, látjátok, hogy forognak előttem azok a házak? Megvárom, míg az enyim ide forog, s aztán könnyebben érek haza!
De nem tudom, megismerte volna-e, ha csakugyan odaforog vala a háza, mert éppen ő kérdezte meg egy éjjel az őrtől:
– Ugyan barátom, mondja meg, hol lakik Kondorosy Gábor?
– Ugyan ne tessék tréfálni – felelt az őr –, hisz a tekintetes úr, Kondorosy Gábor!
– Nem azt kérdem én! – volt a válasz – mert, hogy én vagyok Kondorosy Gábor, azt sejtem, de azt nem tudom, hogy hol lakik.
Egy idő múlva pedig történt, hogy a városi magisztus, melynek különben ő is tagja volt, elhatározta, hogy világíttatni fogja az utcákat. Egy csúf, zimankós novemberi napon le is verették a lámpacövekeket. Nem messze az ő házától állítottak fel egyet, hanem ő arról bizony megfeledkezett, mikor úgy éjfél után hazafelé botorkált, s az lett belőle, hogy a lámpakaróba beleütközött.
Szóval azon vette magát észre, hogy egy magas, sovány alak útját állotta, s megütötte.
Gáborban felfortyant erre a virtus és mellbe lökte az alakot, rákiáltva, hogy:
– Félre az útból, hé!
Hanem az a goromba »tuskó« nagyon megütötte a kezét. Ez már több volt, mint amennyit eltűrhetett volna.
– Jöjj hát birokra, ha mindenáron belém akarsz kötni!
S azzal átnyalábolva a lámpakarót, minden erejéből birokra kelt vele. A harcnak az lett a vége, hogy lába megsiklott a sárban s úgy esett hasra, hogy csak úgy nyekkent. Nem akarta azonban elismerni teljes meggyőzetését s indignálódva kiáltotta:
– Nem becsület így bírkózni; gáncsot vetettél a lábaddal!
