II. A MÁSIK ÜGYNÖK TÖRTÉNETE
II. A MÁSIK ÜGYNÖK TÖRTÉNETE
A másik ügynököt Schulze Henriknek hítták, ez is szőke és hórihorgas volt, de a mecklenburgi fajból.
Ennek is Zayhoz volt ajánló levele. De ez az igazi Zayt találta meg, minélfogva rövidebben végezhetünk vele.
Ez is olyanforma körutat tett: Kolozsváron, Enyeden, Déván keresztül tartott Brassóba az istenfélő Wolf szerkesztő kezelése alá.
Szásztól szászig ment, magyar küszöböt seholse érintve. Képzelheti, miképp volt informálva.
Rettenetes dolgokat hallott a magyarok felől. Égbekiáltó erőszakoskodást: milyen türelmetlenek, jogtapodók, mint tiporják el a fajt, hogyan üldözik a német nyelvet, s irtják ki a szász gyermekek agyvelejéből.
S különösen egy embert piszkoltak a legjobban, mint a szász faj legnagyobb ellenségét, a rettenetes magyarizátort, valami Nagy István nevű alispánt.
A derék Schulze Henrik úgy képzelte már Nagy Istvánt, mint a mongol Bathu kánt szokás.
Irtózatos vörös fej nagy kiálló agyarakkal, rémletesen forgó, vérbe borult szemekkel, s az övében köröskörül csupa gyilkos tőrök villognak.
Éjjel sokszor álmodott róla, s ilyenkor felrettent álmából.
Nem is kellett Wolfhoz mennie Brassóba, már Szászsebesen készen volt véleményével. Meg is írta a jelentését; biz az rövidre vonva azt tartalmazta, hogy a Schulverein méltóztassék oda működni, hogy ezen ázsiai hordák eltiportassanak. Egy kiáltó szózatot kellene intézni Európa népeihez.
Ezzel a meggyőződéssel ült fel a Brassó felé induló vonatra. Egymaga jutott egy kupéba, mígnem valamelyik szomszéd állomáson őszbe borult öregúr szállt be két suhanc gyerekkel.
A nyájas képű, szeretetreméltó öregúr csakhamar szóba ereszkedett az idegen utitárssal. Schulze is pompás társalgó volt, kedélyesen fecsegtek a hosszú, unalmas úton.
Az ügynök végtelenül megszerette az öregurat; nemes tisztult nézete volt mindenben.
– Ezek az ön fiacskái? – kérdé a két pajkos fiúra mutatva.
– Az én pulyáim – mondá szerettel, s megsimogatta mind a kettőt.
– Messze tetszik utazni?
– Brassóba.
– Messziről?
– Nem: én itt a szomszéd megyében lakom; Nagy István alispán vagyok.
Ah! – rezzent meg Schulze, s fogai összevacogtak, de csak egy percre, mert hamar erőt vett magán, s bár már kissé zavartan s fojtott hangon, de folytatá a társalgást:
– Talán valamely közigazgatási ügyben méltóztatik Brassóba utazni?
– Oh, nem – szólt az alispán, nyájas szemeit jóságosan pihentetve a kérdezőn –, hanem ezeket a kölyköket viszem oda német szóra.
Schulze úr lesütötte szemeit, sokáig ült hallgatagon, nem mert az öregúrra nézni, idegesen fészkelődött, mozgott, míg végre előkeresett a zsebéből egy nagy papírt, s darabokra szaggatva, apró kockákban kieregette a kupé ablakon.
Én nem tudom: de úgy gondolom… sőt illendő is volna föltételezni… hogy ez a szászsebesi jelentése volt.
