»NE IZÉLJ, MATYKÓ« • 1893 (41. kötet)

Full text search

»NE IZÉLJ, MATYKÓ« •
1893
(41. kötet)
Egyetlen szál muskátli nyílik az ablakban, egyetlen leány van a háznál, a lenhajú Ancsurka. Mert olyan a muskátli, mint a borókaág. A borókaág annak a jelentője, hogy pálinkát árulnak odabent; a muskátli annak a jelentője, hogy eladó leány lappang a bokorban.
Lappang, lappang, fon, tollat foszt, burgonyát hámoz, vagy tudja isten mit csinál, akár a szobában, akár az udvaron, de amikor elhajt a ház előtt a Matykó a kocsiján, annak a kocsinak a zörgését, a hámok csörgését, lovak dobogását már messziről megösmeri, s mire odáig érne a kocsi, már ő is ott áll véletlenül a ház előtt; valami dolga akad, vagy a tyúk szalad ki apró csirkéivel s azokat kell visszaterelni, vagy a kutyát kergeti, aki egy a kéményből leesett sonkát kapott el, és azzal szalad valami békés sövény mögé; de rá is fér a szegény Garamra a konc, mert olyan sovány, mint az egyiptomi hét rossz esztendőből a leghitványabbik. Meg is kérdezte múltkor az idegen úr, aki a várromokat járt itt a környéken nézegetni, hogy »miért olyan sovány ez a kutya?«
– Mert nem eszik – felelte az Ancsurka apja.
– Hát mért nem eszik?
– Mert nem adunk neki.
– Hát mért nem adnak?
– Mert magunknak sincs.
Sovány a kutya, de sovány a vidék is. A magyar rónák arany kalásza nem reng itt, sem a hegyeket nem ékesítik szőlőfürtök, mint lejjebb; itt csak zab terem és krumpli. S az is csak akkor terem, ha nagyon a kedvében járnak a mostoha anyaföldnek. Ez már az igazi tót ország.
Ha búza nincs, van jó kő (bőven pedig), egészséges víz és elég árnyék a susogó nyárfák és fenyők alatt. Az erdőkben nimfák és driádok picike lábai tapossák a sárga agyagot. Van költészet, van szerelem, vannak szép leányok, derék szál legények.
Hát az Ancsurka is szép leány – legalább a Matykó szemének elég tetszetős. Ha van valami hibája, nem egyéb az, mint hogy erősebb lehetne valamivel. Mert itt azon kezdődik a jó parti, ha zsákot tud emelni. S bizony az Ancsurka vállait tán össze is törné egy közönséges zsák. Éppen csak olyan piskóta vállak ezek, hogy a Matykó ölelő karjait kibírnák.
Hát az is valami. Mert Matykóval meg úgy áll a dolog, hogy az egész világon nincs olyan hely, ahová szívesebben tenné a két karját.
Bezzeg ő is sorát keríti, hogy megálljon egy kicsinyt az Ancsurkáék háza előtt, vagy a lovak hámján akad ilyenkor valami igazítani való, vagy egy szöget kell beütni a kocsi-szerkezetbe, de az is megtörténik, hogy a nyerges ló éppen ezen a helyen átlépi az istrángot (mert az okos kocsisnak jól tudja a lova: mikor mit kell csinálni), egyszóval dolga támad a Matykónak, s minthogy véletlenül éppen kint van az Ancsurka is, beszélgetésbe erednek, mintha arany kenderszöszbe lenne a szívük begöngyölgetve, s abból fonnák a szavakat.
Hej, furcsa az a kocsis-szerelem. Eleinte csak olyan ház volt ez a muskátli-ablakos is, mint a többi; később ahogy egyszer mélyen belenézett azokba a rejtelmes kék leányszemekbe, mindig közéje vágott a lovaknak, hogy vágtassanak a ház előtt, szikrázzon a patkójuk, lengjen a sörényük, ne gondolja az a kis fruska, hogy fazekakat hoz a kocsiján…
Ő maga oda se nézett, csak nagy kevélyen pattogtatta az ostorát, s behúzta a kalapját a szemére – az ébredő szerelem idején.
Még később, mikor egyszer-kétszer találkoztak (lakodalmakon dudaszó mellett, vagy disznótorokon), meglassítá a lovait ezen a helyen s odafordítá a fejét az udvaruk felé, mintha fürkészné az Ankát, hogy merre van, mintha kifelé húzná a delejes szemeivel.
A lovak andalogva lépkedtek, ő pedig félrecsapta a kalapját. Ez volt az epedő szerelem.
Most pedig már fejebúbjára van feltolva a kalap, ez a boldog szerelem, s a lovak magoktól állnak meg az ösmerős kerítés előtt.
– Hát hogy vagy Ancsurka?
– Mi bajom lenne? – felelé Ancsurka a vállait rángatva kecsesen.
Matykó egészen közel lép hozzá, s leereszti az ostora nyelét, ami a hosszabb maradást jelenti.
Csönd van a faluban. Csak a fák susognak a templom körül. Egyetlen lélek sem jár az úton. A levegő szinte mozdulatlan, csak néha fut végig a falusi kerteken egy széláram, s ringatni kezdik csöveiket a kukoricaszárak, mint a dajkák.
– Szép idő van, Ancsurka.
– Ühüm!
Nagy hallgatás áll be. Mintha valami nagyon fontosat böktek volna ki elméjükből, mindenik gondolkozni látszik rajta, végre mégis Matykóból hasad ki az első szó, amint szétnéz körös-körül:
– De szép templomotok van, Ancsurka.
– Van ám – felelé Ancsurka. – Voltál már benne?
– Nem voltam, de nem is megyek, ha csak…
– Eredj, te pogány. Nem szégyenled magad, hallottam a híredet. De nekem ne is mondj ilyeneket, mert megborzadok tőled. Jaj, te csúf ember! Hogy nem mégy a templomba…
– Hiszen nem mondtam, hogy nem megyek, de inkább azt mondtam, hogy elmennék, ha…
– Ha pálinkát mérnének benne ugye?
– Ne izélj, Ancsurka! Elmennék, mondom, ha te is eljönnél… ha te fognád a kezemet.
Ancsurka arca lángba borul.
– Ne izélj, Matykó, ne izélj!
Zavartan süti le a szemeit.
– Hát eljönnél-e, ha nagyon kérnélek? – sürgeti fojtott hangon.
– Jaj, ne izélj, Matykó. Miért mennék? Mit keresnék én veled a templomban? – feleli elhaló, szaggatott hangon. – Hisz a sekrestyés is elmehet veled, ha csak az kell.
– Oh, de bolond vagy szívecském – kacagott fel Matykó. – Hát a sekrestyés kopasz fején legyen a koszorú? Hát a sekrestyésnek mondjam én a holtomiglant?
S úgy kacagott, de úgy kacagott ezen a Matykó, hogy az Ancsurka kék szemeiből kibuggyantak a könnyek, és most is csak azt dadogta fejét lesütve:
– Ugyan ne izélj, Matykó!
– Felelj hát, Ancsurka. Megteszed-e? Eljössz-e az ősszel? Hát felelj, no!
De az Ancsurka ajkain nem bírt kijönni szó, bentfulladt mind az a sok, sok léha szó az érzelmek tengerében, csak a búzakalász-szín hajú fejecskéjét horgasztotta le még mélyebben, s keze öntudatlanul nyúlt az ostor lecsüngő sudara után, s ujjaival morzsolgatta, rajta babrálgatott.
Ez volt a felelete. Ámor ott ugrált, ott pajkoskodott az ostor hegyén. A leány szeretett volna közeledni a Matykóhoz, a szíve tolta, tolta, de a szemérme visszahúzta, s így Matykó helyett csak az ostoráig, annak is csak a hegyéig jutott el. De hiszen az ostor is a Matykóé – és azt Matykó megérti.
– Felelj már, Ancsurka, felelj már – lihegi zihálva –, csak egyetlen szóval, de felelj!
Ancsurka fölemelte a fejét, s még izgatottabban morzsolta, nyomogatta az ostort, s aztán így szólt elpityeredve:
– Hát csakugyan olyan nagyon szeretnéd látni azt a templomot?
De nem folytatom tovább, mert lehetetlen is, minthogy a Ferraris Artúr képén, mely a holnap megnyíló kiállításon lesz látható, csak idáig tart a Matykó regénye. Okos ember könnyen kitalálhatja a folytatását.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi