SOMLYÓ VÁRA Apafi Mihály ravaszsága • 1886 (38. kötet)

Full text search

SOMLYÓ VÁRA
Apafi Mihály ravaszsága •
1886
(38. kötet)
A Magura hegység hármas bérce olyan, mintha az ország címeréből a hármas halom lenne. Ez alatt porladozik a somlyói vár, mely a fellegvárból, az erődből és a tulajdonképpeni várból állt.
A somlyói vár sohasem volt valami nagy erődítmény, hírét, nevét is onnan veszi, mert a Báthory-ház somlyói ágának (s ebből támadtak a fejedelmek és a nagy lengyel király) praedikátumául szolgált. A Báthoryak bölcsője a somlyói vár, melyet egykor Báthory László szerzett volt, a felesége, Pókay Anna útján.
A Magura hegységgel szemben fekvő »Púpos« hegy oldalában ma is mutogatják a szilágysomlyói lakosok azt a kis barlangot, ahol az őskorban egy sárkánykígyó lakott, melyet a Báthoryak őse ölt meg. Innen is van a címerükben a három sárkányfog. Természetesen mese az egész. S hogy több legyen eggyel a csodadolog, ott van a Magura völgyében a »Pokoltó« is; egy kis tavacska, melynek a néphit szerint nincs feneke. Aki abba beleesik, csak a pokolban áll meg. Ez a legbiztosabb útja a poklokra való jutásnak.
A vár a Báthoryak idejében élte fénykorát, ezek szívesen tartózkodtak itt, s egyre építgették, szépítgették. Maga a lengyel király és testvérei itt születtek, és a somlyói ág utolsó gazdag örökösnőjét, Báthory Zsófiát is itt kérték ki II. Rákóczi György erdélyi fejedelem részére. Történeti eseményeket azonban Somlyó nemigen ért meg, mert a félreeső helyen nemcsak hogy a hadak útjába nem esett, de egy csomó vár: a nagyváradi, székelyhidi, ecsedi, erdődi és szatmári erődök valóságos védgyűrűvel vették körül.
Egyetlenegyszer közelítette meg az ozmán uradalom fénykorában egy jókora török csapat, miről ijedten értesíté az »Őrhegyen« állandóan tartózkodó őrszem a vár Somogyi nevezetű parancsnokát.
Somogyi uram maga is meghökkent, alig volt néhány szál ember őrsége: itt bizony a védelem lehetetlenség.
– De hát mit csináljunk? Fölvonassuk a csigahidat? – kérdék az udvari cselédek.
– Hasztalan. Az csak gyerekjáték! – felelte a várparancsnok, s kétségbeesetten tördelte a kezeit.
– Mennyi lehet az ellenség? – kérdé most a Koczka Gábor nevű dobos.
– Lehetnek vagy négyszázan – világosítá fel az őrszem.
– No, akkor szüret – kiáltott fel a dobos. – Elkergetem én azokat egymagam.
A többiek nagy szemeket meresztettek Koczka Gáborra, hogy talán megbolondult.
De Koczka jól tudta, mit beszél. Fogta a dobot, s elballagott vele a völgybe, ahol elkezdte teljes erejéből verni.
A dobszó ezerszeresen visszhangzott a Magura völgyeiben. Azt vélték a hegyek mögül közelgő törökök, hogy óriási táborba találnak belebotlani, ahol több a dobos is, mint náluk a harcoló, s olyan szépen visszafordultak, mintha Koczka Gábor uram diktálta volna nekik. Még tán ma is szaladnak, ha valahol meg nem álltak.
A Báthoryak kihaltával a vár is nagy hanyatlásnak indult. I. Apafi Mihály idejében már inkább hadiraktárul szolgált, s az egyik részében halálra ítélt közönséges gonosztevők, gyilkosok, gyújtogatók tartattak fogva. Olyan hely volt, mint most Illava. Még a gazembereknek is csak a söpredékét, a legalját zárták Somlyóra.
Ezen időben a krónikák szerint Tapolcsányi Ferenc uram volt ott a várnagy. Egy éjjel azzal költötték fel őkegyelmét, hogy megérkezett Gyulafehérvárról a hóhér.
Legott felkelt és felöltözködött.
– Mi baj van? – kérdé a bakótól.
– Alkalmasint munka lesz, mert parancsot kaptam idejönni.
– Az lehetetlen. Rab ugyan van vagy huszonkilenc, de még egyik ellen sincs ítélet.
– Hm, azt én nem tudhatom. Az én parancsom a fejedelemtől jön.
Erre aztán nagy tünődések és fejtörések mellett megint levetkőzött Tapolcsányi Ferenc uram és elaludt. De csakhamar megint felrázták.
– Egy szekér van itt a fejedelem őnagyságától és egy staféta.
– A fejedelemtől? – hebegé aztán észre térve. – Mit parancsol őnagysága?
– Keljen fel kegyelmed azonnal, és jöjjön ki az udvarra, ahol a szekér van – mondá a fejedelmi megbízott suttogva. – Ott megtudja a többit.
Egy nehéz láda volt a szekéren, s abban, mikor felbontották, tíz rendbeli aranytól, ezüsttől csillogó főúri öltözet. A kihímezett csipkés ingtől kezdve egész a kócsagos, bogláros kalpagokig, csalmákig. Fölséges szattyán csizmák, aranyos sarkantyúkkal, bíboros dolmányok, drágaköves gombokkal.
– Kié ez a nagyszerű ajándék? – kérdé a várnagy elcsodálkozva.
– Ebbe beleöltöztet kegyelmed tíz rabot.
– Rabot? – hüledezék ez. – Hiszen sohase volt ezeken egy becsületes ruhadarab. Mind ágrólszakadt tolvajok és gyilkosok. Ne tréfáljon velem kegyelmed.
A fejedelmi megbízott megmutatta Apafi parancsát, hogy a várnagy mindenben engedelmeskedni tartozik a kiküldött parancsainak, s titokban tartani mindeneket, fejvesztés terhe alatt.
Mit volt mit tenni, mint nyomban felöltöztetni a rabokat a ragyogó köntösökbe. Azok ugyancsak csodálkoztak. Szuricska János, a megrögzött híres nagyenyedi tolvaj, mindjárt le is szaggatta a saját dolmányáról az aranygombokat, és elrejtette egy, a börtön falába vájt lyukba. Annyira vérében volt a lopás, hogy önmagát is meglopta.
Nagy ujjongás támadt közöttük, mikor ilyen díszben látták egymást.
– Mi lehet ez, atyafiak? – tanakodának egymás közt. – Talán megbolondult a fejedelem?
– Hátha megesett rajtunk a szíve? Látta, hogy szegény embereknek nem vagyunk alkalmatosak, és most megtesz bennünket főuraknak.
Eltalálták félig. Ott künn a hóhér ezalatt kovácsolta a vérpadot a legényeivel. Mire megvirradott, már készen volt. De jó is, hogy sietett, mert alighogy elvégzé, ismét dörömböztek a várkapun.
– Hej, ki van odakünn?
– Nem kisebb perszóna, hékás – felelte egy hang kívülről –, mint maga Teleky Mihály uram és a török császár biztosa.
Persze hogy rögtön nyílt a kapu, s hajadon fővel fogadta az őrség Teleky uramat, az Apafi hatalmas miniszterét.
Néhány kocsin jöttek. Naláczy uram és a török császár biztosa, egy pocakos, Tahir nevű csausz. A másik kocsin Pataki uram ült, az országos ítélőmester, és Krista Mihály a kancellista, egypár udvari drabant ült a harmadik kocsiban.
Teleky Mihály legott félrehítta a várnagyot.
– Fel vannak a rabok öltözve? – suttogta.
– Igen.
– Helyesen van. Ki fogunk belőlük végeztetni néhányat, érti-e kend? Az ítélőmester olvasni fogja a neveket, aztán ha egy-egy nevet kikiált, kegyelmednek helyén legyen az esze, ne törődjék semmivel, csak hozza a rabok közül azt, amelyik a keze ügyébe esik. Érti-e?
– Megértettem.
– No, hát lássunk hozzá.
A vérpad már készen volt, a hóhér is a bárdjával. Teleky Mihály uram két széket hozatott a maga és a csausz számára, a többiek hadd nézzék a kivégeztetést állva.
Az ítélőmester elkiáltá az első nevet:
– Bánffy Gábor!
Erre aztán elővezették Valics Juont, aki az apját gyilkolta meg, s akin csak úgy tündökölt a sok boglár, és csak úgy zörgött a rengeteg aranycsat.
A hóhér suhintott egyet, és leesett a Juon feje.
A csausz pedig felírta a noteszkönyvébe ékes török betűkkel; Bánffy Gábor.
Az ítélőmester új nevet kiáltott ki:
– Béldi István.
Nemsokára a Béldi István feje is legördült. (Tulajdonképp Pató Marcinak hítták a kivégzettet, a mordályégetők bandájából való volt.)
A csausz megelégedetten mosolygott. Hát még mikor aztán sorba jöttek Erdély legfényesebb nevei: Kemények, Zeykok, Bethlenek.
Midőn végre a tizedik vére is szétfreccsent a fölbukkanó nap sugarainál, Teleky Mihály fölkelt ünnepélyesen, és megszorongatta a csausz kezeit.
– Most immáron eleget tettünk a felséges szultán parancsának.
Mire a csausz kötekedve jegyzé meg:
– A felséges szultán mintegy tíz főúr kivégeztetését követelte példaadás végett az iránta tanúsított engedetlenségért, és a »mintegy« alatt tizenegyet is kívánhatna az ember.
– Igen, de kilencet is.
– Jól van jól, de én a tizenegyhez ragaszkodom.
– Hm, akkor én meg a kilenchez.
– Feljebbezzük a dolgot a nagyvezírhez – mondá a csausz –, ha ő kerek számba tíznek mondja a »mintegy tíz«-et, én nem bánom, még azt se bánom, ha kilencnek mondja.
– Jól van! Feljebbezzük – szólott Teleky Mihály –, de akkor támassza fel nekem előbb csausz uram a tizedik lefejezett urat. Ahol van ni a törzse… és imhol a feje…
Erre aztán elnevette magát a csausz, és aláírta a protokollumot, hogy az ő jelenlétében lőn elég téve a felséges szultán kívánságának.
Ilyen bolond dolgok is történtek valamikor azokban az időkben, amiket mi sóhajtozva nevezünk: »régi jó világ«-nak.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi