TIZENNÉGY ÉVES SZENÁTOR • 1886 (38. kötet)

Full text search

TIZENNÉGY ÉVES SZENÁTOR •
1886
(38. kötet)
Kassa városában történt ezelőtt majdnem kétszáz esztendővel, egy jámbor fecskemadárnak az a passziója támadt, hogy bizony ő nem építi a fészkét kívül a falra, hanem belül a szobában valahol.
És kieszelt magának a városban egy örökké nyitott ablakot, amelyen át berepülve megcsinálta az ő művészi csőrével a leendő picinyek félkosárka alakú hajlékát a kemence tetejére.
Az a szoba éppen a tanácsház volt. Egy-két ablaka nyitva volt örökké, szellőztetés okáért. Domine Kajta, a »major domus«, észrevette ugyan, hogy a madár hova építkezik, de minthogy buzgó katolikus ember és babonás volt, meghagyta a kiszemelt fundust a »Szűz Mária madarának«: hadd legyen az ő kedve szerint. A kályhának úgysem árt.
Maga a polgármester is akképpen vélekedék, hogy nem kell a madarat bántani, nyitva kell neki hagyni az ablakot. Az csak szerencsét jelenthet a városnak.
A szerencsére pedig nagy szüksége volt, mert éppen ostromolták nemes Kassa városát. Ott künn a falaknál erős labanc hadak állottak fenyegetően. Itt benn a kétségbeesés végerőfeszítésével tartották magukat a derék kuruc érzelmű polgárok, tetőtől talpig fegyverben. Fogytán volt már az eleség és puskapor is. A lakosság éhezett napok óta. És semmi remény, hogy egyhamar jóllakhassék, mert éppen tegnap határozta el a magisztrátus, hogy a kiosztandó adagokat még jobban le kell szállítani.
Kutya állapot ez, atyafiak! Ha még e héten nem jön valami közbe, vagy éhen kell halnunk, vagy megadjuk magunkat. A »tizenkettedik« óra felé járunk.
A tizenkettedik órában azonban a főbírónak egy mentő ötlete támadt. Merész gondolat volt, mely új fordulatot adhat a város sorsának, sőt talán az egész hadjáratnak.
Összehítta a város embereiből a legelsőket, de oly titkos természetű a tanácskozás alatt lévő ügy, hogy álarcban jöjjenek a meghívottak, és álarcban távozzanak ismét. Az álarcot csak a tanácsteremben kell levetni.
Ezt az óvatos eljárást gyakran követték a középkorban, hogy a közönség ne tudhassa, ki volt jelen, s ki nem volt valamely határozatnál. Sok fej menekült meg ezzel a pallos alól, amelyik nemegyszer úgy veszett volna oda.
Ma is egy ilyen álarcos tanácskozásra gyülekezének azok, akiket titokban meghíttak.
A városban, mely most idegesebb volt, mint bármikor, csakhamar híre terjedt a dolognak, s mindenki kíváncsi volt, hogy ugyan miről fognak ma tanácskozni, és nagy kíváncsi tömegek gyülekezének a városháza körül.
Történt valamivel előbb (csak néhány perccel előbb), hogy egy Schmidt Miklós nevű tizennégy éves fiúcska elment a városháza előtt, és eszébe jutott, hogy ott benn madárfészek van.
A fiúcska éhes volt (sehogy se kvadráltak gyomrához az ostromállapotos adagok.) Hm, hátha már benne vannak a tojások a fészekben? Azokat jó lenne meginni. (Nagy csemege volt az akkor Kassán.)
Nosza fogta magát, felmászott a nyitott ablakon át, de amint éppen fölmenne a kemence tetejére a fészekhez, a kulcs nyikorgását hallja az ajtóban.
Leugrik hirtelen, és ijedtében bebúvik a kemencébe.
Csakugyan nem csalódott. A kulcs nyikorgott ott künn. S nemsokára benyitott Kajta uram, nyomában két álarcos főember, akik helyet foglaltak a padokban. Utánok lassankint összegyülekeztek a többiek is.
A főbíró ekkor ünnepélyes arcot vágott, és így szólt:
– Esküdjenek meg kegyelmetek, hogy arról senkinek sem szólnak, amit ma határozunk.
– Esküszünk! – kiálták a város vénei.
– Mert előadom a tervemet, amely szerint megmenthető még ez a város. De ha az idő előtt elárultatnék, a város örökre elveszett, s vele mi is valamennyien.
A főbíró ekkor előadta a tervét.
Nem kevesebből állt az, mint színleg megnyitni a kaput a labanc seregeknek, de mikor azután beözönlik, az alagút aknáiban összehalmozott puskapor segélyével légbe röpíteni őket, s a maradékot három oldalról kereszttűzbe venni.
Csak a kétségbeesés sugallhat ilyen borzasztó elhatározást.
Gondterhelt fővel, összeráncolt homlokkal méregették, latolgatták az esélyeket pro és kontra a város atyái, de oly hosszasan, hogy a kályhában levő gyerek nem bírta tovább kiállani. Egy alkalmas pillanatban kiugrott onnan kormosan, mint egy macska, s uccu neki az ablaknak, azon az úton, amelyen jött, kiugrott szerencsésen az utcán levő tömeg közé, anélkül, hogy föltartóztathatták volna.
– Mi volt az? – kiálták elrémülve a szenátorok.
– Egy fiú – dadogták hüledezve azok, akik látták a fiút kiugrani.
– Végünk van. Elvesztünk!
– De hol lehetett?
– Itt volt a kályhában. Kém volt. Vége mindennek.
A főkapitány dühösen csapott kardjával az asztalra.
– Utána, Kajta uram, üldöztesse, fogattassa el; le kell nyomban fejeztetni. Mi pedig urak, folytassuk tovább a tanácskozást!
Kajta uram kiszaladt megadni a rendeletet a kívül álló drabantoknak, de a főbíró, Koós Gergely uram visszatartotta:
– Hagyja el kegyelmed, azóta már elmondta, ha akarta, tíz embernek is.
Folytatták a tanácskozást, de kedvetlenül, nyomott hangulatban. Pedig még sok fontos tárgy volt a mai napra. Csak úgy ímmel-ámmal hallgatták is, nem is, mindnek az orra vére folyt. Már régen elhangzott a déli harangszó is, de senkinek se volt étvágya.
Csak a fecske repült be az ablakon víg csicsergéssel, de látván ott a sok kopasz fejet, ijedt szárnyrebbenéssel keringett ki újra.
Pedig ugyancsak csicsereghetett volna nekik, mert ha Kassa városát meg se mentik, az ő kis fészkét már megmentették.
Alighogy kirepült a fecske, szokatlan zaj és zsibongás hömpölygött az utcán egyre közelebb-közelebb a városháza felé.
– Ugyan Kajta uram, menjen már ki, ne kímélje a lábát! Veresse szét azt a csőcseléket odakünn!
Kajta uram lihegve futott vissza egy perc múlva.
– Jaj, nemes tanács! Nagy dolog az, amit én odakünn látok.
– Ugyan mit lát kegyelmed? – fortyant fel az ideges főbíró.
– Egy tábort asszonyokból. Jönnek roppant nagy lármával. Némelyiknek piszkafa, seprő a kezében. A kegyelmed híres felesége is köztük van, főbíró uram.
No, már ez félig se tréfa dolog. Egyszerre összecsaptak aktát, protokollumot, s rohantak az ablakhoz.
Valóban az egész város asszonyai jöttek a tanácsház felé, s milyen lármával s bősz haraggal! De hát seregeknek ura, mi történhetett, mi lesz ebből?
– Menjen csak ki, Kajta uram, kérdezze meg, mit akarnak.
Kajta uram kiment és bejött.
– Egy deputációt választottak maguk közül, amelyik a tanács elé akar járulni.
– Nem fogadjuk el – szólt Bornemissza Gábor uram.
– Azzal fenyegetőznek, hogy felgyújtják a tanácsházát.
– Hadd jöjjenek – rendelé a főbíró. – Kegyelmetek pedig tegyék fel álarcaikat.
Nemsokára megjelent a női deputáció, hét tagból. A főbíróné volt a vezető.
– Mit kívánnak? – kérdé a főbíró hivatalos hangon.
– Azt kívánjuk, nemes tanács, amihez jogunk van, hogy ezentúl minden asszony két férjet választhasson.
– Borbála! – kiáltá megfeledkezve önméltóságáról a főbíró. – Hát megbolondultál?
– Semmi Borbála! Ha kegyelmetek úgy, mi is úgy.
A tanácsurak kacagni kezdtek az álarc alatt.
– Mert tudjuk ám – folytatá a főbíróné –, hogy miről tanácskoznak kigyelmetek.
– Tudják? – hebegte a főbíró, s az álarcok alatt összevacogtak a fogaik.
– Megmondta a Schmidtné asszonyom fia, aki a kályhából kihallgatta a tanácskozást, mert idebent lepték, mikor a fecskefészket ki akarta szedni.
– Átkozott fecskefészek! – sziszegett Kajta uram.
– Beszéljünk nyugodtan, asszonyaim. Hát mit mondott az a fiú?
– A kigyelmetek arcátlanságát – vágta oda vakmerően az asszony.
– Úgy van – bizonyítá a többi hat asszony.
Ott künn vékony éneklő hangokból támadt süvítés rázta meg az ablakokat:
– Le a férfiakkal! Követeljük az asszonyi jogokat. Követeljük! Követeljük!
A főbíróné csípőjére tette kezét, látszott, hogy egy hosszabb szónoklatba kezd.
– Mi csak az igazságot követeljük. Kigyelmetek, tekintettel arra, hogy a férfinem nagyon elfogyott a csatározások alatt, és emiatt túlságosan elszaporodott az asszonyi nem, úgyhogy egy része fölöslegessé vált, azt a határozatot hozták, hogy a fölösleges asszonyoknak akképp veszik hasznát, ha mindenki kettőt választ ezentúl, de mi ezt nem tűrhetjük, ez nemcsak ellene van a világi és az egyházi törvényeknek, de az emberi nem természetének is, mert ha megfordítva vesszük…
A tanácsbeliek nagy hahotával ugráltak fel. A főbíró közbevágott:
– De hiszen mi nem határoztunk semmi ilyet.
– Hallgassanak! Megfaggattuk, megkínoztuk a Schmidtné fiát, hát kivallotta.
– Ezt vallotta ki?
– Ezt!
– No, akkor derék gyerek! – kiálták a szenátorok.
Lett nagy örvendezés efölött. S mihelyt sikerült az asszonyokat lecsillapítaniok (igaz, hogy nehezen sikerült), rögtön elküldték a város hajdúját a kis Schmidt Miklósért, akit ott a tanács előtt megdicsért hallgatásáért a főbíró, a tanács pedig az asszony lázadás emlékére végzést hozott, mely ekképpen van bejegyezve a protokollumba:
»Végeztetett pediglen, hogy Schmidt Miklós nevű tizennégy éves fiúcska, aki a város titkát férfiasan megőrizte, noha ezt tőle követelni nem lehetett, ezentúl a városi szenátus minden ülésén jelen lehessen és szavazhasson.«
Ha aztán tovább lapozunk a kassai krónikában vagy tizenöt évvel, még sokszor találkozunk a Schmidt Miklós nevével, ki a város főbírói székébe emelkedett, s élte fogytáig nagy szerepet vitt otthon. A király nemességre emelte; egy fecske röpköd a címerpajzsán kék mezőben.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi