A TOLVAJ-GOMBOK

Full text search

A TOLVAJ-GOMBOK
Mikor a székesfehérvári kiállítás volt, együtt utaztam tekintetes Ujlaki Miklós úrral, a kiállítást megnézni.
Ujlaki Miklós úr pénztárnok egy kis vidéki városban.
Régi jó patriótám. Ösmerem kívül-belül. Derék fiú az öreg, csak hiú egy kicsit.
Azt mondja: Ujlaki herceg ivadéka. Otthon úgy hívják tréfából, hogy »kegyelmes úr«. Egészen megszokta ezt a nevet. Ha valamikor miniszter lesz belőle, már nem is fog elpirulni.
Hát a kegyelmes úrral mentem; a tömött budai indóházból indultunk. Irtóztató tömeg zsibongott, alig fértünk be a vagonokba.
Ujlaki kivette ezüst klepszidra óráját, amint elhelyezkedett, s így szólt, megnézvén az időt:
– A vasúti szerint igazítom. Ámbár ilyen órája, mint ez, még sohase volt a vasútnak.
– Talán a bosnyák bán Ujlakié volt.
– Hm! Meglehet… Én az apámtól örököltem.
Ezzel nyugodtan mentünk Fehérvár felé, egyéb bajunk nem történt, mint hogy a pakktáskája egy heves rázkódás következtében lefordult a horgolt polcról s ráesett az alatta ülő budai ember cilinder-kalapjára, benyomván azt egészen a fülére s palacsintává lapítván.
– Krucifix! – ordítá a német.
– Nix krucifix! Ich bin Ujlaki de eadem.
Olyan vészjósló hangon mondá ezt, hogy a német elnyelte a mondókáját s nyugodtan leült s olyan fájdalmas arccal simogatta, ajnározgatta a tönkretett jószágot, mint ahogy egy eleven kis babát szokás, ha azt nyöszörgi, hogy »bibi«.
Fehérváron kiszálltunk s a vendéglő felé vettük utunkat, midőn rákiált Ujlakira egy kofa a piacon:
– Mindjárt elveszti az óráját, teensuram.
Ujlaki ijedten nézett a mellényzsebére. De hát ott volt a híres ezüstóra. Megbolondult az a vénasszony?
Egy utcakanyarodásnál azonban a következő párbeszédet hallom a hátunk mögött. Hátranéztem. Két paraszt jött utánunk; az beszélgetett.
– Ez bizonyosan az őfensége, komám…
– Mármint József főherceg? Lehetetlen. Hiszen nem olyan potrohos ember az!
– Márpedig mégis ő!
– Miről ismer rá kend?
– Ejnye, de gyenge szeme van, komámuram. Hát nem látja az aranyórát, amint lefityeg a háta közepén?
Tudvalévő dolog, hogy ezt csak egy herceg teheti, miszerint hátul is aranyórát viseljen, s nyilván azért, hogy valami becsületes szegény ember annál könnyebben ellophassa.
Figyelmes lettem a párbeszédre, s megnézem hátulról Ujlaki bácsit, hát csakugyan ott fityeg az aranyóra aranyláncon, fekete gérokkja két hátulsó gombjára akasztva…
Szegény Miklós bácsiban elhűlt a vér. – »Szent isten, hol loptam, kitől loptam?« dadogta tünődve. »Vagy, hogy talán mégis én vagyok József főherceg…«
Nem ő volt József főherceg – hanem az óra úgy kerülhetett a kabátjára, hogy mikor a budai indóházban a nagy tolongásban lehajolt a pakktáskájáért, fölemelkedőben ráakadt valakiről a kabátja gombjára s láncostul, mindenestül kirántotta akaratlanul…
Ezt tessék utána csinálni a svájci turistáknak.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi