A MINDENTUDÓ HROBÁK
A MINDENTUDÓ HROBÁK
Öt mokány hegyi lovacskát vezettek elő nemsokára. Apolka könnyedén termett a magáén, amelyiken nyereg nem volt, s úgy megülte, mintha oda lett volna nőve. Vékony fűzfavesszőt vágott, azzal csapdosta meg: »Gyi te Csinos!« Amire a Csinos megindult sebes trappban, s vitte az ő szép lovasnőjét, kinek a gyönyörű termete vállától a csípőjéig kecses hullámzásban kígyózott.
Az urak alig bírták utolérni. Nagy selyma az a Szekula! Csupa kedvezésből Apolkának szánta a legjobb lovat.
No, de nem mindenütt került szaladásra való út a lazokban.
A »laz« (legalább tudjuk meg már, hol vagyunk) az a felvidéki tótnak, ami a tanya az alföldi embernek. A hegyes-köves határokból olyan nagy, mértföldekre terjedő darab jut egy-egy községnek, hogy azt lehetetlen egy helyről megművelni. Egész napi járó föld lenne a falutól, míg a gazda a vetéshez jutna, meg ismét haza. A faluban csak a gazdag ember lakhatik, akinek sok a földje, mások megművelik, s ha lopnak belőle, marad még neki is – vagy a szegény ember, akinek kevés keresni valója van a mezőn. No, meg azok, akiknek a falu körül van a jószáguk. A határ távoleső részeiben ellenben, kopár dombokon, magas szürke sziklák közül kibukkan egy fehér viskó. Az a laz. A laz körül aztán engedelmességre van kényszerítve a sovány föld. Egész nemzedékek műve lehetett, míg egy jókora területről kiszedték a köveket.
De mi a kövek alatt megmaradt, az a sárgás agyag még azután is dacol a tótokkal, örökös szemrehányással van tele: »minek vettétek el a köveimet, azért sem növesztek nektek semmit.« Próbálgatják rozzsal, lednekkel, kukoricával – de a föld nem akarja, s amit visszaad helyette kedvetlenül, az csak a paródiája ezeknek a becsületes növényeknek.
De még ez a föld is tesz kivételt két növény és két állat iránt. Azokat szereti. A krumpli és a zab nagyobbra, szebbre nő itt, s a kecskének és birkának édesebb füvet hoz e zordon vidék, mint a síkság. De magát a tótot bizony sokszor még jobban is megbosszantja a szántóföldje. Azzal, hogy elszalad előle. Felhőszakadás jön, záporeső támad, nekigyürkőzik, lemossa az irtványt, az agyagot felülről, tönkreteszi sok évek keserves munkáját, s újra ki van kövezve, mint azelőtt, mert újra kövek vannak alul egészen a pokolig. A jámbor »hornyák« megint hozzáfoghat kiirtani az új réteget.
A széles árkon túl csak lassan, lépésben mehettek a lovasok a meredek gyalogutakon, melyek, mint a ködmönujja, körül vannak prémezve kecskerágó- és mogyorófabokrokkal. Szelíd nyírek és kevély bükkfák fölváltva maradoztak el mögöttük, itt-ott árvaleányhaj fehérlik… mintha szemölcs lenne a föld csupasz testén. Föntebb hegyi patak csörgött lefelé, csrop-csrop, apró színes kavicsokat gurítva.
Az út olyan keskeny volt néhol, hogy csak egymás után mehettek, mint a ludak. Apolka poroszkált hátul, míg a bíró ment elöl, de a zelenói Szűz Mária-képnél, ahol a keresztutak vannak (itt szaladgálnak Luca éjjelén a boszorkányok, óriási hordókat gurítva szélsebesen, amiken vigyorgó ördögfiak ülnek), Szekula elhagyta a társaságot, elhajolván a Bakula faluja felé, intézkedéseket tenni a nevezetes uraságok elfogadására; minélfogva Apolka került előre, s azontúl ő vezette az urakat. Szép haja beakadt egy kiálló ágba, kirántódott a hajtű, a tömött fonatok leestek és ott ugrándoztak ingerlően, a hófehér vállát csapdosva.
Sótony odaugratott melléje, de valóban csoda, hogy deres lova félre nem lépett vagy egyszer, valami omlatag szakadéknál.
– Hej, Apolka – sóhajtotta, amint a Szűz Mária-képet elhagyták –, kár neked elfonnyadni itt a farkasok és medvék között.
De Apolkával nehéz volt szóba keveredni, nagyon kurtán felelgetett, s olyan hideg, színtelen és éles volt néha a hangja, mint az olló éle, elvágta vele a beszéd fonalát. De bezzeg tudott aztán behízelgő, nyájas is lenni, ha akart.
– Többet érnek a farkasok és medvék az embereknél – felelte. – Engem ők még sohasem bántottak!
– Ha teneked eszed lenne, Apolka, selyem ruhában járhatnál, négylovas hintóban, inas nyitná, csukná előtted, mögötted az ajtókat.
A leány felsóhajtott, aztán nyersen mondá:
– Nem kell már énnekem semmi.
– Ejha! Talán bizony apácának készülsz?
Lehajtotta fejét a lova nyakához, s úgy a fél szemével nézett fel a saját könyöke alól Sótonyra. Jaj, be szép volt így.
– Talán még rosszabbnak – felelte halkan, szomorúan.
– Neked titkos bánatod van, Apolka. Téged emészt valami, leolvasom a homlokodról.
Álmodozón nézte az elmaradó fákat és füveket, de nem felelt. Meglassította válaszul a lova lépését, úgyhogy legott utolérték őket a többiek. Sótony bosszankodva harapdosta a szöszke bajuszát. Hisz ez annyit tesz, hogy »nincs vásár«. Nem volt hozzászokva, hogy így bánjanak vele a leányok!
Sokáig haladtak fölfelé a Hrebenkának, mindig egyforma úton. Mély csend honolt körös-körül, még beszélgetni sem igen lehetett, mert folyton vigyázni kellett a ló kantárjára; biz ez unalmas volt. Megörültek nagyon, amint váratlanul egy melankolikus tót dal hangzott fel balfelől:
Kevély az én szeretőm, de mire?
Se majorja, se akla, semmije;
Szíját rézcsatokkal öt lyukra gombolja,
De nincs benne egyéb, csak egy rongyos kova.
– Emberszagot érzek! – jegyzé meg Tereskey, a dúdolást hallgatva.
– Közel vagyunk, uram, a Hrobák viskójához – szólt Apolka. – Most már csak a hang után menjünk.
A dal megszűnt egy pillanat múlva, s ahelyett ugyanonnan hangos sírás verte föl a hegyhát csendjét. És a kakuk számolgatta ezalatt is a túlsó hegyről a lohinaiak életéveit. Jó bőven olvasta ki nekik…
A kővé vált oldalszalonna nevű sziklánál amint bekanyarodának, egyszerre előttük állott ennek a háta mögött egy tisztáson a Hrobák alacsony kunyhója, egyetlen piciny ablakkal és nádfedéllel, mely ezer helyen szelelt. Jó dolga volt itt a konyhafüstnek. Arra mehetett ki, amerre akart.
A kunyhó oldalánál, egy fatönkön, öreg, ráncosképű nő guggolt, keservesen zokogva.
– Itt vagyunk – szólott Apolka és lepattant fürgén a Csinosról. Arcát pirosra csípte a lovaglás s a hegyi levegő. Ellenállhatatlan volt. A jegyző és szolgabíró összenéztek: majd elnyelte Sótony a szemeivel.
Aztán a siránkozó nő felé fordult Tereskey:
– Miért sír, anyóka, olyan nagyon?
– Hogyne sírnék – tagolá ziháló mellel –, mikor az apám megvert!
– Kendnek még él az apja? – csodálkozott Tereskey. – Az lehetetlen!
– No, no, nyanyuska – csitítgatá nyájasan Apolka, mellé térdelve –, nem illik a mécsest mindjárt földhöz vágni. Ösmer-e, nyanyuska?
– Hogyne ösmernélek! Te vagy a lovak reparálójának a lánya!
A kunyhóból eközben egy hófehér hajú paraszt gurult ki, kíváncsian a külső zajra. Olyan egészséges, piros képe volt, mint a kapos. Egy ócska bocskort és árat tartott a kezében. Hihetőleg nem az árnak volt baja, de a bocskornak, azt foltozta.
– No, mi az, mi? – dörmögé mély hangon. – Mit kívánnak az urak?
Tereskey egyik ámulásból a másikba esett.
– Kend ennek a nőnek az apja?
– Én vagyok, fájdalom. Hogy inkább szült volna egy darab követ a megboldogult feleségem.
– Hát igaz, hogy megverte?
– Hogyne vertem volna meg – szólt félvállról –, mikor szófogadatlan.
Aztán megfenyegette dühösen a kezével, bornyúszájú inge lecsúszott, s láttatni hagyta karján az izmokat.
– Csitt, te fattyú! – mordult fel. – Nem szégyenled magad idegenek előtt bőgni! Majd kapsz még, ha nem volt elég!
– De hát mit vétett szegényke?
– Mit vétett? – tört ki nyersen. – Szerelmes nótákat dúdol és a macskákkal pajkoskodik, ahelyett, hogy az öregapját ringatná.
De már erre kiesett a tajtékpipa a Tereskey szájából.
– Mit! Magának apja van? – kiáltá kételkedőn.
– Már mért ne volna? Mindenki ösmeri az idősebb Hrobákot.
– Ne tréfáljon velem, csakugyan van apja?
– Ej no! Mi abban a megcsodálni való, hogy valakinek apja van!
Azután nagy mogorván hozzátette:
– Ha nem hiszi az úr, nézze meg, ott fekszik a színke alatt!
– Hány esztendős lehet?
– A magamét sem olvasom, hanem hát úgy a kenyere javát bizony már megette az én öregem.
– És a leánya?
Fitymálkodva felelte:
– Az Ancsurka? Hogy is csak? Biz az már hatvan lesz idestova. Eljár az idő, uram, a gyerekek fölött is.
– Beszélhetnénk az öreggel?
– Miért ne, ha nem alszik. De most egy idő óta sokat szundikál. Olyankor nehéz fölrázni. Nézzük meg, mit csinál!
– Te nem jössz, Miska? – kérdé Tereskey a főbírótól.
– Nem – felelte kurtán és leült Apolka mellé egy gerendára. – Én már úgyis rájöttem, ki a gyújtogató – suttogta.
– Ki? – kérdé Apolka fojtott hangon.
A főbíró közelebb csúszott hozzá:
– Te!
Apolka összerezzent és elhalványodott.
– Te gyújtottad meg a szívemet, pedig az olyan volt már, mint a nedves tapló. Szeretlek, Apolka!
A leány úgy tett, mint a fojtogatott madár, aki levegőt kap, összerázkódott, aztán lesütötte a fejét… azt a gyönyörű, formás fejecskéjét.
– Gyere velem, elviszlek magammal – folytatta hévvel, kigyúlt arccal –, neked élek, még a helyedet is megfúvom, úgy megbecsüllek.
– Nem, nem – sziszegte. – Hagyjon engem!
Fölugrott és a színke felé szaladt, mint a megriadt őznőstény.
Már akkor azok javában beszélgettek a mindentudó Hrobákkal. Mert éppen ébren találták. Egy nagy teknőben feküdt, alatta puha alom kenderszöszből. Koponyáján egyetlen hajszál sem volt már, a fejbőr összetepedt és úgy nézett ki, mint valami pamutsapka. Vastag, dagadt szemöldjei és fehér szempillái, melyekkel olyan szaporán pislogott, mint a nyúl, kísérteties hatást tettek. Arcszíne: akárcsak a sárga viaszk. Hogy ehhez a földi világhoz tartozik, csak a pipa mutatta, melyet a szájában tartott, és úgy szopta csamcsogva, mint a csecsemő az anyai emlőt.
– Hát abban a gyújtogatási dologban jöttetek? – szólt rekedtes vékony hangon, mintha a föld alól jött volna.
– Abban jöttünk a tanácsodat kérni – mondá Tereskey. – Tapasztalt ember vagy, sokat éltél, sokat láttál.
– Azért láttam sokat, mert mindig behunyva tartottam a szemeimet, de a fülemet nyitva hagytam. No, de mondd el hát, mit csináltatok eddig.
(A mindentudó Hrobák csak tenek szólította a szolgabíró urat is.)
Tereskey elmondta, hogy az írások összehasonlításától vártak eleinte eredményt.
Az öreg a jegyzőnek csipogta: »Ringass, fiam, ringass, jobban esik akkor beszélnem.«
– Az írással? – hápogott idétlenül, egy legyet akarva elfogni a száraz, sovány kezével, amely a teknő fölött döngött. – Ostobaság! Ha száz fejletlen csecsemőgyereket idehoztok, mind egyforma lesz, de ha bevárjátok, míg megnő, mind másforma lesz. A parasztok betűi ilyen fejletlen csecsemők. Hát még mit csináltatok, édes fiam?
Most már a harisnya dolgot beszélte el a vizsgálóbíró. Ez aztán olyan finom griff volt, hogy bizonyosan meg fogja lepni a hegyek bölcsét. Végig is hallgatta nagy figyelmesen.
– Vakard meg, fiam, egy kicsit a talpamat!
A jegyző még azt is megcselekedte. (Ha az egy éven alóli gyerek olyan nagy úr, mint egy király, akkor a száz éven felüli aggastyán csak olyan szent lehet, mint egy pápa.)
Az apó arcán sajátságos kéjérzet tükröződött a vakargatás alatt: az ajkszélei olyanformán mozogtak, mintha mosolyogna, megszűnt pislogni, és az egyik kezét olyan édesdeden rázogatta, mint a bárány a lábát, mikor sót nyal.
– No, az szép dolog volt… azzal a harisnyával, no… Hanem tudd meg fiam, hogy a cérnának nincsen szája. A tűnek nincsen szeme. A harisnya pedig hamis jószág, no… Mert a harisnyának van kezdete, de nincsen vége!
– Igaz, apó! A végét nem lehet látni, mert visszaszaladnak a recéi kezdetnek.
– Hát még mit csináltatok, édes fiam?
– A papot hallgattuk ki.
– No, az okosan van. A pap tudhatja a legjobban. Mert akit meghajítanak, az tudhatja a legjobban, honnan esett a kő. Az már úgy van, no.
A nagy rendőri lumen, a hatalmas eszű Tereskey Márton, úgy állott az öreg fejénél összezsugorodva, mint egy tejfölösszájú diák. Érezte, hogy ez nevetséges, indokolatlan, de nem bírt kibontakozni alóla. Sajátságos tréma vett rajta erőt, mintha a leckéjét mondaná fel, mikor elsorolta az elővett jegyzőkönyvből apróra, mit kérdeztek, s megintelen mit felelt erre Belinka Sámuel uram.
– Bohó, tapasztalatlan gyermekek vagytok, no – duhogott a tót Matuzsálem –, semmit sem tudtok, he. Azt kérdezitek a paptól: nincs-e valakije, aki hevesen gyűlöli, vagy aki gyűlölte. Huh, huh! Mire való ez, no?
– Hát mit tegyünk, apó? – kérdé Tereskey szelíden megjuhászodva –, hogy kinyomozzuk a bűnöst?
– Menjetek haza, fiam – szólt prófétai hangon az öreg Hrobák –, és mondjátok meg a vármegyének, hogy…
– Mit mondjunk meg, atyus? – vágott közbe áhítatteljes hangon.
– Hogy küldjön ide helyettetek okosabb embereket!
A kevély Tereskey még csak az arcát sem fintorította el erre a gorombaságra.
– Miért mondod ezt, apóka? Miben hibáztuk el a vizsgálatot?
Hrobák behunyta a szemeit, aztán úgy szótagonként lökdöste ki a mondatokat, sziszegve, mert egy foga se volt, s a hang még a szájában folyt szét. Nehéz volt megérteni.
– Miben hibáztátok el? Ej, no! Azt kellett volna megkérdezni a paptól, éppen megfordítva: nem szereti-e valaki hevesen, vagy nem szerette-e valamikor?… Hagyjatok, no, most már aludni.
– Isten áldjon meg hát, apó! Friss jó egészséget kívánunk – köszönté a jegyző.
– Az csak megvan – motyogta. – Az egészség megvan, hanem egy kis dohányka nem ártana.
Tereskey az ölébe hajította neki a teli dohányzacskóját, s lehorgasztott fővel, gondolatokba mélyedve támolygott ki a színkéből.
»A vén Hrobáknak igaza van! Úgy van, úgy. Ott kell keresni a bonyodalmat.«
A hegyi próféta véleménye új látkört, új mezőt nyitott fel előtte. Újra érezte ereiben a vért pezsegni, tettvágya, szimatolási kedve föléledt, úgy, hogy a kunyhó elé érve, élénken kiáltott fel:
– Nosza, fel a lóra! Menjünk a Bakula falujába, a leányokat kihallgatni!
