II. Dragumir Péter vallomása

Full text search

II. Dragumir Péter vallomása
– Hány éves ön?
– Negyvenöt.
– Mi az állása?
– Valaha gazdag kereskedő voltam Gyulafehérvárott, most semmi sem vagyok. (Írja be, amice, hogy magánzó.)
– Nős?
– Nőtlen.
– Volt már büntetve?
– Nem.
– Beszélje el a szóbanforgó gyilkosságról és a mai kivégzésnél történt eseményekről mindazt, amit tud.
– Hát uram, ha már meg kell vallani, nem én vagyok a gyilkos.
– És hát miért vállalta magára?
– Szomorú történet az, bíró úr. Valaha gazdag voltam, százezrekkel rendelkeztem, én voltam a leggazdagabb örmény Erdélyben. És amellett nem hiányzott a boldogság sem. Egy árva rokonomat fogadtam magamhoz, piciny leány korában, fölneveltem, beleszerettem és el akartam nőül venni. A katonaságnál fiatal koromban volt egy igen jó pajtásom, Lécz Márton, roppant szerettük egymást. Azután is folyton leveleztünk. Egyszer azt írja, meglátogat. Nagy örömmel vettem ezt a hírt. Valóságos ünnep volt a házamnál, amíg nálam időzött. Ő is pompásan mulatott, jól érezte magát, de egy napon nagy bizalmasan félrehítt és bevallotta, hogy hiába marasztom többé, ő hazautazik, mert észrevette, hogy halálosan beleszeretett a menyasszonyomba.
Én is imádtam a kedves Marit, tudtam, hogy nem élhetek nélküle, de mégis így szóltam:
»Ha valóban úgy szereted a leányt, hát neked adom, vedd el, legyen a tied.«
Mari egy darabig húzódozott, de én, bár vérző szívvel, rábeszéltem, menjen nőül Mártonhoz, ha engem szeret; boldogítsa a barátomat, akit én jobban szeretek magamnál.
(No, hallja – szólt közbe a bíró –, én még ilyen marhával nem találkoztam a világon, mint ön.)
Marci csakugyan elvette Marit, összekeltek, boldogok lettek, de én boldogtalan maradtam, bíró úr, örökre. El nem bírtam viselni ennek a nemes lemondásnak a terheit. Kereskedésemet elhanyagoltam; hogy felejtsek, az ivásnak, kártyázásnak adtam magamat, míg végre koldus lettem s nem maradt semmim, még jó ruhám sem.
Nyomoromban az utolsó napokban arra gondoltam, hogy fölkeresem azt a várost, ahol Marci lakik s ha csak lopva is, még egyszer meglássam Marit, s aztán mit tudom én, mi történik.
A gyilkosság végzetes estéjén érkeztem kifáradva, kiéhezve a városig; itt megpillantva a temetőben levő halottas házikót, az az ötletem támadt, benne töltöm az éjt, s reggel megyek be a városba, barátom házába, ki nyilván ki is kerget, ha ilyen rongyosnak lát. A cinterem ablaka ki volt nyitva, bementem rajta, lefeküdtem egy ravatalra és hirtelen elaludva, csak arra riadtam fel, mikor két ember erősen fogta a kezemet és a lábamat, fülembe mennydörögve a »gyilkos«-t.
Egy darabig szabódtam, de végre is így okoskodék: »Ne bolondozz, Péter, add meg magad a végzetnek, legalább megszabadulsz a legnagyobb terhedtől, az élettől.«
Mindent beismertem. Ez az, amit mondhatok, bíró úr.
– Csináljon erre a jegyzőkönyvre egy keresztet, amice, – mondá a bíró az írnoknak – és ha majd a per bevégződik, küldje el Beöthy Zsoltnak Budapestre, hogy mondjon erről az emberről kritikát.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi