FÜGGELÉK • KASZPEREK ÉS A NEVELŐ • LEVÉL A »VASÁRNAPI UJSÁG« SZERKESZTŐJÉHEZ • 1893 (5. kötet)
FÜGGELÉK •
KASZPEREK ÉS A NEVELŐ •
LEVÉL A »VASÁRNAPI UJSÁG« SZERKESZTŐJÉHEZ •
1893
(5. kötet)
KASZPEREK ÉS A NEVELŐ •
LEVÉL A »VASÁRNAPI UJSÁG« SZERKESZTŐJÉHEZ •
1893
(5. kötet)
Kedves barátom, Miklós!
Ha már mindent közöltél Kaszperekről, még egy kis epizódot hozok tudomásodra erről a csodálatos lublói emberről, aki még az én tollam alól sem akar elmúlni, mint ahogy kijárt a sírból is, sőt az elégetést se vette sokba, most is különböző alakban tér vissza, szinte nem bírok tőle megszabadulni.
Alig hogy közölve lett a »Hol vettem Kaszpereket?« című cikkecske, melyet most lapodban (mint a Kaszperek legendához tartozót) te is reprodukálsz, s mely e szavakkal végződik: »Most már új nevelőt és új kísértetet kell keresni«, – alig hogy megjelent, mondom e kis csevegés, másnap, amint hazajövök délben a képviselőházból, otthon a kapunál egy csinos fiatalember vár. Felvezetem s kérdezem tőle: mi tetszik?
– A Kaszpereket olvastam – feleli a fiatalember félénken, csendesen.
– Igen, igen – vágok közbe. – Ön alkalmasint Matirko úr, akit forrásul használtam? Tessék helyet foglalni.
– Nem, kérem, én nevelő vagyok.
– Nevelő? Hát mivel szolgálhatok?
– Nevelőt méltóztatik keresni.
– Én? Nevelőt? – néztem rá csodálkozva. Nem szóltam én erről senkinek.
– Itt van megírva – s elém teszi említett cikkem e két sorát: »Új nevelőt és kísértetet kell keresnem.«
Zavarba jöttem. Csakugyan azt írtam tréfából. Már éppen mentegetőzni akartam, hogy az csak afféle írói ornamentika volt, de mégis restelltem, hogy egy tréfáért annyit ácsorgott az a szegény fiatalember. Ej, megmaradok a komolyságnál…
– Igen, igen – mondom –, de hát a kísértet hol van? El tetszett azt is hozni?
Erre zavartan tagolá:
– Nem, nem. Csak magam vagyok.
– Nagyon, nagyon sajnálom – feleltem kedvetlenül –, mert a nevelő együtt kellene a kísértettel. Hiszen tetszett olvasni a cikkben.
A fiatalember szomorú szemeivel rám nézett s aztán mintha belátná, hogy igazam lehet, »persze, persze« motyogta halkan, alig érthetően és lehorgasztott fejjel eltávozott.
*
És vele, reménylem ,ezúttal örökre eltűnt Kaszperek is. Ámbár még lehetne róla egyetmást írni.
De hidd meg, hogy az én lustaságom erősebben tartja őt lefogva, mint ördöngős fehér lovának szőrszálai.
Igaz barátod.
Mikszáth Kálmán
