A PRAXIS
A PRAXIS
Menyus úr azonban egyelőre odatette a maga diplomáját, ahol a többi testvéreé volt, az íróasztal fiókjába. Jobban szeretett otthon lebzselni, foglyok, nyulak után vadászni, mint paciensek után. Az a veszett griff, mely a Katánghy-címerben terpeszkedik el kék mezőben, sehogysem eresztette.
Mikor az édesapja figyelmeztette, hogy kezdje már meg a praxist, költözzék be a városba (vagy Eperjesre, vagy Kassára, ahova neki tetszik), mindig Pató Pállal felelt: »Hiszen ráérek«. Váltig odébb-odébb húzódék a terminus. Majd ősszel! Nem lett belőle semmi. No, majd tavasszal. Abból se lett semmi. Mindig közbejött valami. Egyszer olyan, hogy a fiatal doktor vonakodott, másszor olyan, hogy a papa se bánta. Kivált, ha valamely módos leányos házhoz kezdett járni, mert volt egypár csinos és vagyonos kisasszony a közeli falvakban. Hátha bolondjában otthonról tud kihorgászni valami jó aranyhalat?
Csak néha zajdult fel az öregúr:
– Elfelejted, amit tanultál. A késpenge is megrozsdásodik, ha nem vágnak vele.
– A tokja válogatja, kedves apám. Aztán itthon is gyakorolhatja magát az ember.
Némelykor megbetegedett a faluban egy-egy paraszt a zöld uborkától, annak adott be kinint a hideglelés ellen, vagy a lábát törte ki valaki, azt kellett helyreigazítani. Valami különösebb betegségek nemigen fordultak elő.
Midőn emiatt sopánkodott az öregúr, aki szerette volna, ha a fiú folyton gyakorolhatja magát, azt felelték neki:
– Hja, nyáron nem ér rá a paraszt beteg lenni.
Hanem biz ott télen se voltak betegségek. Az öreg megint a parasztokat szidta:
– Hát már ti sohasem akartok betegeskedni?
– Mitől lenne beteg télen a paraszt – felelték neki –, mikor nem is igen eszik?
A katángfalviak szegények, rossz határuk van, néha a vetőmagot sem hozza be.
Ez így nem maradhat in infinitum. Maga a doktor is belátta, hogy mégiscsak meg kell kezdeni a praxist.
Csakhogy ahhoz is pénz kellene, lakást felvenni és bebútorozni. Pénze pedig Katánghy Jánosnak nem volt, se apró, se nagy; adóssága ellenben volt, apró is, nagy is.
Lefutotta azt a karriert, amit a dzsentri ember rendesen, az összes fokozásokkal. Először bízott önmagában, azután a földben, hogy hátha az hozna valami veszekedett nagy termést, azután a zsidóban, aki kölcsönt ad, s csak miután már a zsidó meg nem emberelte, fordult vallásos hitével az Istenhez. Az Istentől remélt mindent. Hiszen azt mondja a szentírás, hogy ott jelenik Ő meg, ahol legnagyobb a veszedelem.
Az Isten megjelenését várta Katánghy János úr, de ahelyett megjelent a bírósági végrehajtó. Rendesen így szokott lenni.
– Hát mármost mit csináljunk? – mondá az ifjú doktor sötéten.
– Várunk – szólt az apja. – Majd csak történik valami.
Hogy mi történhetnék, azt éppenséggel nem tudta János úr, sem azt, hogy minek kellene történnie, sem azt, hogy mit vár – hanem azért mégis csak várt.
De hogy is tudhatta volna, hiszen éppen valami jó »non putarem«-et várt. S a non putarem azért non putarem, mert senki se találhatta volna ki előre.
És amíg a non putaremet várta, addig valahogy erőszakosan fenn tudta tartani az állapotot. Békétlenkedő hitelezőket senki sem tudott nálánál nagyobb diplomáciával várakozásra bírni. Olyan svádája volt, mint egy nagykövetnek. Ahol a sváda nem használt, bizony nem volt bolond megvetni a drasztikusabb eszközöket.
A szomszéd faluban (Vártornyán) lakó Majka Györgyhöz, aki foglaltatott nála, áthajtatván, kedélyes szavakban kért halasztást.
– Nem adhatok – felelte Majka úr. – Nekem szükségem van a tőkémre.
– Úgy? Szüksége van? – szólt sötéten. – Látja ott röpülni azt a galambot, Majka úr?
– Látom.
Hogyne látta volna. A kert legvégén voltak, és a galamb ott kóválygott magasan a fejök felett.
– No, majd mindjárt lejjebb is látja – szólt hirtelen a vén Katánghy, villámsebesen kihúzván zsebéből a pisztolyát.
Célzott, lőtt, s a galamb holtan esett le Majka úr lábaihoz.
– Lesz-e halasztás? – kérdé, szemeit mereven szegezve Majka arcára.
– Nem bánom – makogta Majka remegő hangon.
Ilyenformán húzta-halasztotta a helyzetet Katánghy János vagy két évig, mindig várva azt a bizonyos non putaremet, mely egyszerre kimenti a kellemetlen helyzetből.
Hát meg is jött. De nem volt se promessz-szám, se amerikai nagybátya, hanem volt maga a Halál.
Katánghy János őseihez került a katángfalvi sírboltba, szívszélhűdés következtében. Künn a pagonyban vadászott Varga Miskával, egyszerre egy nagy süldő bukkant ki a cserjék közül és egyenest az öreg tekintetes úrnak tartott (így adta ezt elő Varga Mihály). Az öregúr felemelte a puskáját, rácélzott, de a kujon nyúl kutyába se vette, megállt makacsul egy hangya-zsombék mögött s hátulsó lábára felágaskodva, megfenyegette első két lábával a vadászt, görbüljön meg mind a két kezem (t. i. a Varga Mihály két keze), ha nem úgy volt. A tekintetes úr dühbe jött a gúnyolódó nyúlra, s mielőtt még elsüthette volna a fegyverét, összeesett, megholt.
A család elhallgatta ezeket a részleteket. Furcsa is volna, hogy egy Katánghy ijedtségtől haljon szörnyet, pláne nyúltól való ijedtségtől, pláne olyan híres lövő. Meghalt szívszélhűdésben, punktum.
János úr halálával aztán mindennek vége szakadt. A három Mátyás-lustájának kenyér után kellett látnia. Az ősi birtokot egy szép tavaszi napon dobra ütötték (valami Stern Mór vette meg), s árából kifizetvén a hitelezőket, három-háromezer forint jutott egy-egy fiúra.
A három testvér összeölelkezett s így szólt:
– Most már széledjünk szét a világba szerencsét csinálni.
A mérnök és az ügyvéd Katánghy élete nem tartozván feladatunkhoz, csupán hősünk életfonalát kísérjük – aki Kassára költözött két szépen bútorozott szobába, kiakasztván a »Dr. Katánghy Menyhért gyakorló-orvos« cédulát. Az aranyos betűk szépen ragyogtak a táblán, de az első páciens csak sehogy sem akart jelentkezni.
Varga Miska búsan üldögélt az előszobában, várván a csengettyű szólását. Az orvos sokszor kijött kérdezősködni:
– Senki sem csengetett? Mintha hallottam volna.
– Egy lélek se volt, uram. Lehet, hogy én nyomtam meg egy kissé, amint tisztogattam a gombját, mert attól féltem, hogy a pók szövi be.
Menyhért úr tanácsot ment kérni egyik kollegájához, dr. Demény Endréhez, akivel együtt jártak az egyetemen.
– Nem megy a dolog sehogy sem.
– Azaz nincs páciensed.
– Nincs. És a kis tőkém veszedelmesen fogy. Mit csináljak?
– Nincs valami egészséges reklám-ötleted?
– Dehogy van.
– De értesz-e legalább a betegségekhez? Lépést haladtál-e azóta otthon, falun az egyre fejlődő szaktudományokkal?
– Annyiban, hogy míg az egyet lépett előre, én kettőt léptem hátra. Ami keveset tudtam is, elfelejtettem.
– Hát biz az baj. Akkor csak azt tanácsolhatom, hogy vagy házasodj meg, vagy…
– A házasságra magam is gondoltam, de ahhoz kettő kell, én meg egy gazdag leány. A gazdag leányok azonban ritkák. Térjünk hát át a másik vagyra.
– Vagy pedig menj el fürdőorvosnak.
– Miért éppen fürdőorvosnak?
– Mert ahhoz megvan a teljes kvalifikációd.
– Hogy-hogy?
– A fürdőorvosnak semmit se kell tudnia. Még a »mutassa a nyelvét« se föltétlenül szükséges, a diagnózist, ami a legnehezebb, nem kell megállapítani, fürdőre már kitalált betegséggel megy a páciens, a fürdőorvosnak csak a mellét kell meghallgatnia (vagy hall valamit vagy nem), s aztán elrendelni, hogy melyik vízből igyék és mennyit, hány órát sétáljon naponkint stb.
– Bizony mondasz valamit.
– Azonfelül csinos legény vagy gentlemanlike-mázzal. Ha monoklit teszel fel a szemedre, bátran játszhatsz attasét a Nemzeti Színházban. De minthogy nem attasét akarsz játszani, csak doktort, okvetlenül pápaszemet kell viselned. Ne félj, az asszonyok a pápaszem dacára is csinosnak fognak találni. S minthogy a fürdőközönség legnagyobb része asszony, lehetetlen, hogy jövőd ne legyen mint fürdőorvosnak.
