I. A MÉLTÓSÁGOS EZREDES ÚR

Full text search

I. A MÉLTÓSÁGOS EZREDES ÚR
Híres, nevezetes vitéz ember volt a hétéves háborúban gróf Waldeck Henrik. Egyik élet-írója, aki verses krónikákba rakta össze hősies kalandjait, azt mondja róla: »Az oroszlán és bárány vére összekeverve folyt benne.« Nem terjeszkedünk ki csatáira, mi csak a bárányt fogjuk benne látni. Hős volt a csatatéren, de szelíd, mint a bárány, a női szalonokban.
Éppen ez kellett Mária Teréziának, aki szerette az ügyes katonákat, kik érte verekedjenek, és az ügyetlen udvarlókat, akiket ő házasíthasson meg.
Waldeck a háború végén egy huszárezred parancsnokságát kapta tőle, s a huszárezredet, messzeszámító asszonyésszel, Újfaluba helyezte, ahol a szép Cselejthy Johanna töltötte a gyászesztendejét. A magyarok azt kiáltották volt a pozsonyi diétán: »Vitam et sanguinem, sed avenam non!« Az »avená«-hoz nehéz volt hozzáférni. De a királynő kitalálta a módját. Kerek a karika-gyűrű, könnyen gurul. Nagy magyar birtokok fehér, puha asszonyi kezek útján osztrák főuraké lettek. Ha nem sikerült az elődöknek germanizálni a magyarokat, legalább a földjeik tanuljanak meg németül.
Waldeck gróf a negyvenedik esztendejét töltötte be: már nem volt fiatal, de csinos, daliás férfi, igazi lovag minden ízében, ama csillogó korszak erényeivel, hibáival.
Elindult a királynő kegyétől elbűvölve, ezredéhez. Útközben egy erdőn paraszt-suhanccal találkozott, aki megszólította magyarul. (Ezt a kalandját sokszor emlegette a gróf.)
– Álljon meg egy szóra, vitézlő uram!
– Mit akarsz? – kérdé szintén magyarul (mert magyar ezrednél szolgált eddig is és megtanulta a nyelvet).
– Meg van-e töltve a karabélya?
Az ezredes meghökkenve nézett rá e különös kérdés után: nem rablóval áll-e szemben? De a fiú nyílt, jó arca, szép beszélő fekete szemei megnyugtatták.
– Mit akarsz a karabélyommal, édes fiam?
– Arra kérem alázatosan a vitézlő urat, lőjön vele keresztül.
– Nyúlra, medvére már lőttem, de bolondra még nem. Ki vagy és mi járatban vagy?
– Nagy József a nevem, – mondá a legény szomorúan – s hogy mi járatban vagyok, kérdé a vitéz úr? Hát éppen abban járok, hogy nézegetem itt a fák közül, melyikre akasszam magamat. (Egy kötőféket húzott elő kopott kék dolmánya belső zsebéből.) Itt van a hozzávaló szerszám, de a golyóhalált jobb szeretném. Ne ordítson a szél énmiattam.
Waldeck gróf még egyszer megnézte a fiút. Igazi halál-elszánás volna az, vagy csak a szája jár?
– Miért akarod lerázni az életet?
– Míg elszunnyadtam az éjjel, a lókötők elvitték a két békós lovamat. Hát mit csináljak én most már a lovaim nélkül, hogy kerüljek az apám ábrázata elé?
Hm! Ez engem akar könyörületre indítani, hogy egy pár aranyat dobjak neki – gondolta magában az ezredes; – lássuk csak, megteszem a próbát.
A gróf kihúzta a karabélyát a kápából.
– Igazad van, fickó; belátom a dolgot. Hunyd be hát a szemedet, hadd lőjelek agyon.
A fiú behunyta szemeit. A sárkány tompán csettent, a gróf célzott, a lövés eldördült, de csak arcizma se rándult meg a legénycsének. Ekkora halálmegvetésről még Waldeck Henriknek se volt fogalma.
– Ember vagy a talpadon, Nagy József. Kár volna ilyen bátor gyerekért. A levegőbe lőttem. Jer, magammal viszlek huszárnak.
Nagy Józsi a fejét rázta:
– Azzal az én apám két lova nem kerül meg!
– Apád nem fogja tudni, hova lettél.
– De én tudni fogom, hogy ő mivé lett. Apró testvéreim vannak otthon, akiknek az a két ló szerezte a kenyeret.
– Apád tehát szegény parasztember?
– Szegény, nagyon szegény; fuvarból tengeti magát, de nemesember.
– Mennydörgettét, azt mindjárt gondolhattam volna. Amit mondtam, mondtam; magammal viszlek, Nagy József, s a két ló helyébe küldök az apádnak két remondát. Jó lesz? Jössz-e? Én gróf Waldeck vagyok!
Erre a szóra aztán egyszerre meglágyult a fickó kemény arca, s szemeiből a könnyek eredtek meg:
– Megyek a méltóságos urammal, akár a világ végéig.
Így került Nagy Józsi a regimentbe; maga a méltóságos ezredes úr hozta Újfaluba. (Nem tudta még akkor, milyen veszedelmet viszen.) Szép, pingálni való huszár lett belőle, mikor kiöltöztették. Hát még mikor a lóra ült! Majd megbolondultak érte az újfalusi leányok! Hát még a menyecskék! Vasárnap reggelre mindig friss bokréta volt a csákója mellett, mindig más fehér kéz kötözgette.
Minthogy a betűvetéshez értett, csakhamar káplár lett belőle és az ezredes kedvence; ha szóval kellett valamit üzenni (az ezredes pedig nem szerette a sok firkálást), mindig a Józsi ment: »Eredj fiam a kapitányhoz, mondd meg neki, vizsgálja meg ma délután a muníciót és tegyen nekem jelentést!« »Szaladj át Józsi a kastélyba, mondd meg a méltóságos asszonynak, hogy köszönöm a meghívást, elmegyek estére.« Vagy pedig: »Vidd el ezeket a francia könyveket a grófnénak!«
Egyre sűrűbb lett az érintkezés a grófné és az ezredes közt. Jól kieszelte ezt ott fent Bécsben a nagy királynő. Egy fél év múlva már alig győzte hordani az üzeneteket Nagy Józsi.
Nagy Józsi szívesen ment, mert amíg a grófnéhoz bejuthatott, addig elég alkalma nyílt künn az előszobában legyeskedni a frajlákkal. Kivált a Borcsa volt köztük nagyon takaros, s nem is haragudott a kutyaházi, ha a csinos káplárgyerek megcsipkedte.
Az előszobák szerelme gyorsabban nő, mint a palotatermeké. Itt fejlesztő napfény süt: az őszinteség; amott langyos, előkelő szobai temperatúra lassítja az érlelést. Az előszobai szerelem története majd mindig egyforma.
Józsi ráhág a Borcsa szoknyájára vagy legalább belebotlik a Boriskába. Boriska ránéz durcásan, dühösen.
– Ügyetlen fatuskó! (Ügyetlen? Hogyisne? a legügyesebb legény az ármádiában.)
Mikor másnap jön, messziről kiáltja: »Közel ne jöjjön hozzám, mert megint összetapos.« De bizony csak éppen azért közelibe somfordál Nagy Józsi s csintalanul meghúzogatja a varkocsát. (Be gyönyörű gazdag fonat!)
– Menjen, mert a körmire ütök. No, nézze meg az ember!
Következő alkalommal már a szép kövér nyakát csípi meg Józsi. Borcsa se rest, megfordul sebesen, mint a karika, s nyakon teremti a »szemtelen embert«. Egy nyaklevest pedig nem moshat le a huszárról egyéb, csak a vér vagy a csók.
Hát persze, hogy csók lett belőle; először egy, aztán kettő, végre talán tizenkettő. A huszár összekarmolt képpel kezdett a kastélyból visszajárni. Olyan sebek, amiknek nincsen túrja, csak virágja. Waldeck gróf megkérdezte:
– Te valami macskára tettél szert, Józsi?
– Van valami a dologban – felelte szemérmetesen a huszár.
– Iromba-e vagy szürke? – kötekedett vele a méltóságos inháber úr.
– Takaros jószág, szép a szemnek!
– Ösmerem?
– A méltóságos asszony frajlája, a Borcsa.
Az ezredes ijedten kiáltott fel:
– Mit szól ahhoz a grófné, te szerencsétlen!
– Semmit. Hiszen most már egy pár nap óta ő a gvargyián.
– A grófné a gvardián? – csodálkozék Waldeck gróf. – Miféle bolondokat fecsegsz összevissza!
– Hát olyanforma, mint a bakter a faluban, aki arra vigyáz, hogy a tűz ki ne üssön.
– Nem értem.
– Úgy áll a dolog, jelentem alássan, mikor a grófné észreveszi, hogy a cselédszobában vagyok a Borcsánál, ő maga is átjön vigyázni, nehogy valami kár essék bennünk.
Az ezredes fölkacagott:
– Aha! Gardedámot akartál mondani. Tehát a grófné is veletek van?
– Én tartom a grófnénak a pamutot.
– Nos, és hogy tetszik neked a grófné?
– Majdnem olyan szép, mint a Borcsa. Különösen az arca…
– Igen, az arca – tette hozzá fölcsillanó szemekkel az ezredes.
– Oly patyolat-sima, hogy a szúnyog is megcsúsznék rajta.
Waldeck sóhajtott és nevetett egyszerre. Hogy a grófnénak még aznap elmondta a huszáros bókot, az onnan világlik ki, mert a méltóságos asszony mindjárt másnap elkezdett a Józsi káplárral kötekedni: »Mit mond kend ahhoz, hogy ma egy sánta szúnyogot fogtam a képemen; mind a két lába ki volt ficamodva.«
Az újfalusi kastély úrnője kétségkívül kacér volt. Junói termetét, arcának havát, rózsáit, szemeinek kökény feketeségét versben énekelték meg a bécsi költők, s híre járt mindenütt, ahol otthonos az udvari pletyka, hogy Mária Terézia azért küldte az újfalusi száműzetésbe, ne előlgessen neki a palotatermeiben.
Lehetetlen, hogy ne lett volna hiú. A hiúság pedig a legéhesebb fenevad. Annak minden napra kell táplálék, s az a természete, hogy nem igen válogatós az eledelekben.
Hegyes nyilai voltak a grófnénak s élt velök bőségesen. Nem csoda, hogy sok sebet ütött, de a legnagyobbat a Waldeck gróf szívén. Észrevétlenül tört bele a nyíl hegye. Maga nem tudott még róla, de a tisztikar már susogta (s azért lett őnekik savanyú a szőlő).
Meghagyták a szép asszonyt Waldecknek, mint valami becses hadizsákmányt, amelyre a parancsnok teszi a kezét. Tilos az idegeneknek.
Waldeck gróf nem értett ahhoz a stratégiához, mellyel az asszonyokat kell meghódítani; se rekognoszcírozni nem tudott, se a taktikája nem volt kielégítő, csak az ellenség bűvös erejét érezte, de a magáéról nem tudott számot adni. Habozott ok nélkül és föllendült szinte ok nélkül. Valóságos diákszerelem volt az övé.
Vajon volt-e már szerelmes valamikor? Alkalmasint nem volt még. Mars miatt nem fért a közelébe Ámor. De ha volt is, ha ez utolsó szerelme is, nem vettétek-e még észre sohasem, hogy az utolsó szerelem nem a közbülesők folytatása, hanem az első szerelemé. Az ősz utolsó sugára a tavasz első napfényéhez hasonlít. Ugyanaz a szűz mosolya az égnek mind a kettő.
Az ezredest, amióta szerelmes lett, elfogta olykor a kishitűség. Napokig barangolt az erdőn, s leszállt a lováról, ha egy szép virágot látott az út mellett. Milyen fecsegőkké lesznek ezek a virágok, hogy még a méltóságos inháber urat is meg merik szólítani az erdőn. Ha madárfészkeket romboló fiúkkal találkozott, lekérlelte, pénzzel megvesztegette őket, hogy ne nyúljanak a fészkekhez. Hát igaz lehet az, hogy ez valamikor eleven burkusokat aprítgatott a kardjával?
Hol lehangolt volt, hol fütyörészett vígan, nem tudott a jókedvével mit csinálni; hozzá kérte kölcsön az egész tisztikarét, s olyan dáridót csaptak hébe-hóba, hogy a környék arról beszélt egy hétig. Sokszor állt azon a ponton, hogy nyilatkozik; egész éjszakákat virrasztott át, kigondolva, megállapítva a formát. Édes-kínos foglalkozás volt ez. Fantáziájának ezer bokra támadt, s mindenik bokornál száz pillangó rajzott. Tervek, ötletek, gondolatok. Ezt mondom, azt mondom, így kezdem, úgy folytatom… erre ő azt feleli. De hátha nem azt feleli? Elfogta a kétség. Hess, színes pillangók! Elgondolta, visszaidézte a szép özvegyasszony minden szavát, nézését, mosolyát, ásítását; felboncolta, mit jelenthetett; szívéből fakadott-e vagy csak a hamiskodásából? Egész raktára volt ezekből. Ha innen nézte emlékeit, csecsebecséit, ránevettek, szívét csiklandozták, vérét bizsergették, ha amonnan nézte, rávigyorogtak gúnyosan és a hideg futott végig a hátgerincén. Reggelre mindig úgy ébredett fel, hogy nem tudta, mihez kezdjen: bátortalanul reménykedve, a boldogtalanság édességével. (Már az igaz, hogy finom bordában szövi a gondviselés ezeket az asszonyokat.)
Minden este azzal feküdt le, hogy holnap lesz a döntő nap. Olyan volt, mint a bátortalan gyerek, aki biztatja magát: »a macska fél, de nem én«, reggelre azonban mindig úgy ébredt fel, hogy ő félt, nem a macska.
Az efféle jellem nem tud vallani szerelmet, ha szeret. Vagy szavai vannak a szerelemre, vagy szerelme van szavak nélkül.
Nem is lett volna ebből a regényből soha semmi, ha közbe nem jön a véletlen, a szerelmeseknek ez a hű pajtása. Ez az ugrifüles, ez az elmés vén lurkó, a véletlen, ki annyi bajt csinál.
No, de nem szidom meg, – hiszen nekünk, beszélyíróknak is jó emberünk.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi