I. FEJEZET A LÁNYOK, A SZOMSZÉDOK ÉS A HADNAGY

Full text search

I. FEJEZET
A LÁNYOK, A SZOMSZÉDOK ÉS A HADNAGY
Öregapám egész héten pipázott és káromkodott; a pipázásért édesanyám haragudott, aki köhécselő volt és a füst a torkát kaparta, az istenkáromlásért az öreganyám, aki istenfélő volt, veszekedett rá váltig:
– Ej, János, János! Hogy nem szégyenled magad, János, úgy lebecsmérelni a legfőbb lényt, urunkat, teremtőnket. Szörnyűség hallgatni. Bizony bizony, mondom néked, beléd üt egyszer a mennykő, János.
– Több esze van az Istennek, mint neked, meg nekem… ilyen-olyan adta! – fakadt ki az én öregapám. – Bízd te csak a dolgot ránk, kettőnkre… tudom én, mit csinálok.
S valóban, az öreg szépen ki tudott jönni az Istennel. Az Isten szerette őt, szép, hosszú öregséget adott neki s bearanyozta sok örömmel, hanem másrészt ő is megcsinálta a magáét, ha hat napig szidta az Úristent, hetednapon, vasárnap, megborotválkozott, fölvette legszebb ünneplőjét, felült a bricskára, rossz időben, jó időben egyaránt áthajtatott, a harmadik faluba, Krizsnócra, a templomba (közelebb nem volt lutheránus eklézsia) és egész délelőtt nagy áhítattal zengedezte az Istent dicsérő zsoltárokat. Ami rosszat rárakott ő szent felségére egész héten, azt mind visszaszítta vasárnap, s ezzel vége. Hát iszen azért jó az Isten… éppen ebben van a jósága, hogy egy imádsággal ezer káromkodást lehet az ő fekete táblájáról letörülni.
Mikor már egy csöppet nagyobb lettem, engem is magával hordott a templomba, és én szerettem is vele járni, eleinte azért, mert az uszánci völgyben a sima úton megengedte, hogy én hajtsam a lovakat – az volt ám a nagy élvezet –, hátha még nem rontotta volna azzal, hogy elvette tőlem az ostort, mert roppantul kímélte a lovakat, a világért sem engedte volna őket trappban menni, az egész hajtás voltaképpen csak a gyeplőtartásból állt – de hát ez is valami –, néha mégis sikerült a gyeplőszíjak emelgetésével, csapkodtatásával megindítani a lovakat.
Az öreg káromkodott, szidott ilyenkor.
– Mit röpködsz? Rohanni szeretnél, he? Nem elég neked, hogy maguktól mennek a lovacskák? Adta teremtette kölyke, no nézd meg! Pelyváért kapom én a lovat? Nekem ugyan ne röpködj azzal a gyeplővel, mert én nem akarok a világból kiszaladni.
Később mint gimnazista csak a vakációkon át jártam Krizsnócra az öreggel, de akkor már a leányok érdekeltek, akik ott ültek az oltár két oldalán, a politúrozott családi padokban… a környékbeli kurtanemesség lányhajtásai, a Krúdy kisasszonyok, két szöszke, Folkusházy Vilma, a kis fitos, a deli Vér-lányok négyen, mint az orgonasípok, bogárfekete hajkoronákkal. És aki nekem a legjobban tetszett, nagy, álmatag kék szemeivel: a szarvas-növésű Gáll Piroska.
Hogy miért tetszett a legjobban? Isten tudja – a Vérleányok közt szebb is volt, hozzám illőbb is volt, de mégis csak az tetszett. Talán éppen azért, mert ő volt a legnagyobb, legerősebb. Lehetett vagy huszonkétéves. Néztem, néztem a hosszú unalmas prédikációk alatt, s valami nevezhetetlen bizsergés futott át a véremen, néztem, örökké csak néztem és úgy éreztem, hogy száz esztendeig sem unnám el nézni. El is gondoltam magamban, hogy ha egyszer megházasodom, ez a Gáll Piroska lesz a feleségem, senki más.
A nagymama ugyan (aki pedig bölcs volt a házassági dolgokban) másképpen szokta fölállítani a kor-arányokat. Szerinte a menyasszony félannyi idős legyen, mint a vőlegény s azonfelül még hét esztendős. Viszontagságos gügyüi működésének ez a tapasztalata, mint egy leszűrt, megkeményedett aranyigazság csillogott előtte. A harmincéves ember felesége ezek szerint legyen huszonkétéves, a negyvenévesé legyen huszonhét, az ötvenéves embernek ellenben a harminckétéves fehérszemély felel meg. Ez a jó házasság erkölcsi fundamentuma.
Igen ám, de én csak tizenhatéves voltam s a nagymama metódusa szerint csak tizenötéves leány illet meg. Kell az ördögnek ilyen tacskó!
Hét év volt tehát a differencia. De hát olyan nagy válaszfal e hét év? Ej, az idő végtelenjében, azt mondja a történelmi professzorunk, tíz év csak egy pillanat, hét év tehát egy pillanat se. Hét évnyi differenciát egyébiránt a nagymama is lehetőnek tartott a házasságbeli boldogsághoz, bizonyos kivételes esetekben.
Egyszóval, nem volna benne semmi csodálatos, ha Gáll Piroska bevárná, míg a diplomát megszerzem. Lássuk csak, mikor lesz az? Hát körülbelül tíz év múlva. Akkor én leszek huszonhatéves, Piroska pedig lesz harminckétéves, holott a nagymama regulájával a huszonhat éves embernek húsz éves feleség kell, lesz tehát a differencia akkor tizenkét esztendő, ami már a történelmi tanárunk szerint is több mint egy pillanat. Átkozott mathézis!… Megöl ez az örökös távolodás…
Hanem ezen nem lehetett segíteni. Mindegy, azért még ma is kedvesen emlékszem e vasárnapokra, s még ma is átmelegszik szívem, ha e tiszta homlokú falusi kisasszonyokra gondolok, akik ott ültek csöndesen, illedelmesen, pipacsvirágos kalapjuk alatt, egyszerű perkál-ruháikban, melyek mégis olyan takarosak, igézők voltak az én szememben…
***
Lassankint megismertem a templomba járó nyáj legfőbbjeit: a kövér Csúry Mártont, aki rendesen elaludt s nagyokat hortyogott a prédikációk alatt; a buzgón imádkozó szép özvegyet, Buzinkaynét, akinek az imakönyve, amint megnyálazott ujjaival levelezett benne, tele volt száraz virágokkal és levendula-levelekkel…
A kisasszonyok imakönyvei is ilyenek voltak… Csakhogy kevesebb száraz virág volt még bennük. Ah, ezek a kedves kis kapcsos könyvek!
Még most is, hosszú évek múlva, midőn úgyszólván könyvek közt élek, egyszer csak elfog a csömör tőlük s megszáll valami csodálatos vágy egy olyan könyv után, melyben száraz levendulalevél van – nem pedig nagy ideák és nagy megfigyelések.
Talán nem is a könyv az, amire szomjazom; hanem a falu, a kis templom emléke rezeg a szívemben… Újra látom még egyszer az akkori alakokat. A sovány, nyurga Krizsnóczy Pált, a falu ős urainak utolsó ivadékát, amint címeres külön padjából legelteti szemét a falu hajadonain, kik balról állnak az oltár körül, mivelhogy leülésre csak a főkötő jogosítja a fehérnépet; szagos rezedacsokor van a mellükön, ahol a virágos selyemnagykendő két szárnya összetalálkozik, hogy onnan aztán hátracsavarodjék. Színes pántlikában végződő varkocsaik lelógnak hátul az ezerráncú szoknyán, némelyiké a bokáig. A fiatalúr rajtuk szemeli ki csillogó üvegkarikáján át, melyiknek az apja kap feles földeket az idén.
De mégis leginkább a mi padunkra emlékszem. Elöl a nagyapám ült, úgy énekelt, de úgy énekelt, hogy a verejték csurgott le a halántékáról; a közvetlen szomszédja természetesen én voltam, hizlalván szemeimet az említett Gáll Piroskán; de ha ő arra felénk találta vetni a delejes tekintetét, bezzeg lesütöttem én a magamét, pedig vetette ám elég sokszor egy időben… de erről majd később szólok. Mellettem balról Pornya József úr ült, a kasznár (a rigyi pusztáról); ott volt nyáron minden vasárnap, s a gazdasági követelmények szerint imádkozék esőért vagy szép időért, s az isten viselkedése szerint dobott a perselybe vagy egy fényes huszast, vagy egy krajcárt, ez utóbbit néha elégedetlen dörmögéssel: »Erre a hétre ez is sok«. A kasznár után következett kék dókájában Funtyik, a kilencvenéves molnár, akit olyan köhögési roham fogott el egyszer-kétszer az istentisztelet alatt; hogy a pap kénytelen volt mindég megállni a prédikációban, míg kiköhögte magát. Egészen a falhoz jutott Prakovszky, a siket kovács, s szemmel látható ájtatossággal éneklé szép bariton hangon a zsoltárokat, de minthogy az orgonaszót nem hallotta, sem a többiek éneklését, hol elöl járt, hol hátul járt, rontva a harmóniát, mosolygást csalt a hívek ajkaira nem ritkán.
A kurátort igen bosszantá a dolog és többször megnógatta a tiszteletes urat, hogy Prakovszky uramat el kellene az énekléstől tiltani, de a tiszteletes bele nem ugrott ezen cselekedetbe.
– Az Isten siketté tette Prakovszkyt – mondá az ő széles, világos előadásával – és nem némává. De tehette volna némává is. Mert az neki semmibe se kerül. De nem tette, hát én se teszem, mert én csak a szolgája vagyok.
– Hm – mondá a kurátor –, meglehet, hogy tetszik neki a Prakovszky hangja. Mert átkozott szép hangja van.
– Bizony nem lehetetlen…
A kurátor ennek következtében egyet fordított a politikáján és a végén is kivitte, hogy a kántornak kellett a Prakovszky éneklése szerint orgonálni.
Mindez azonban nem hagyott volna nagyobb nyomokat sem az eklézsia történetében, sem énelőttem, ha egyszer valami olyas nem történik Prakovszkyval, amin már százszor gondolkoztam azóta s amit sohase fogok tudni megmagyarázni. Apró, nyápic emberke volt, nagy fejjel, hosszú kezekkel, a modora kiállhatatlan volt, mert mindenbe beleszólt, azért is hítták gúnyosan »mindentudó Prakovszkynak« – de igaz is, hogy szeretett olvasgatni, s tudott is majd mindent, de mindent rosszul.
Valaki, teszem azt, említette Zrínyi Miklóst. Prakovszky közbeszólt:
– Kár, hogy lefejezték szegényt a Szent György-téren.
Vagy, mondjuk, a nagy Napóleon felől beszélgettek. Prakovszky abba is belekottyant:
– Az, aki Szent Ilonát vette el feleségül?
De ez egy csöppet se vont le a tekintélyéből. Krizsnócon ezek is ismeretek. Ha valakinek sok búzája van, ha rossz is, azért az mégis búza.
Öregapám kedvelte Prakovszkyt; mindég az ő udvarán álltunk meg (szemben a templommal lakott), s istentisztelet előtt mindég kikérdezte tőle a politikát, mert a kovácsműhelyek azon időben az újságokat pótolták.
Messziről jött utasok megálltak a kovácsműhelyek előtt kocsit tataroztatni, lovat patkoltatni, s ami hírt összeszedtek útközben, azt kicserélték a kovácsnál új hírekért, melyeket más országrészből jött utasok hagytak ott.
Prakovszky a sok mindenféle hírből aztán ki tudta kombinálni a háborút és békét. Az utas újságolja például, hogy náluk ennyiért és ennyiért veszik a zabot. Kutyateremtette, ez a háborút jelenti, mert különben nem vennék annyiért. Máskor másik utas beszéli, hogy a fiút hazaeresztették a katonaságtól, mert valami tályog támadt a lábán. Prakovszky fölsóhajt, mert neki is van katona fia, sóhajt, de egyszersmind konstatálja a békét.
– Quo modo valemus, domine Prakovszky? – szokta kérdezni a nagyapa.
– Valde bene, domine spectabilis.
– Quid novum?
Erre jöttek aztán a kovács közlései, amire a nagyapa ámult-bámult, káromkodott és hüledezett, hogy még nagyobb közlékenységre tüzelje.
– Magának ördöge van, domine Prakovszky. Maga mégis nagy talentum. Hol a pokolból szedi ezeket?
Prakovszky ilyenkor szerényen behúzta a nagy fejét a sovány váll-lapockái közé s azon a sajátságos, érthetetlen iparos nyelven felelte, mely a fiskálisok stílusából van összefogdosva:
– Ej no, hát csak tudja az ember a dolgok mibenlétének hátrafordulását a szándékuk szerint.
Hanem ez mind régebben történt, mikor még nem volt annyira siket; a pöröly és a kalapács zaja még jobban megrongálta azóta a fül-dobhártyáit, úgyhogy most már kellemetlen vele beszélni, sőt nem is lehet, csak nagy kiabálással. A siketségével elhanyatlott a Prakovszky jelentősége is. Nem hallja már a patkoltató utasok elbeszéléseit, vagy ha hallja is, rosszul hallja; se őt nem kérdezik többé a helybeli kurtanemesek, mert ha kérdeznék, se tudhatna érdekeseket mondani, pedig lehetőleg szereti eltitkolni, hogy siket. Úgy rémlik neki, hogy csak az emberek hangja lett gyöngébb, mintha susogna az egész világ, s nincsen vége-hossza ha elkezd sopánkodni:
– Milyen tüdők! Milyen hitvány tüdők ezek a mai tüdők!
Némelykor rászól az emberekre, akik egymással beszélgetnek: »Mit titkolóztok előttem, beszéljetek hangosabban!« Prakovszky makacs abban a hitében, hogy ő csak nagyot hall egy kicsit, úgy mint azelőtt. S éppen azért válik nevetségessé, hogy mert a saját füle megromlott, azt mondja a világnak: »Rossz a tüdőd«. Ha megadná magát, nem volna nevetséges. A világ könnyebben megbocsát olyan gyöngeséget, amit az illető is elismer – de ha disputára kerül a dolog, a világnak mindig igaza lesz. Mert a világ a többség, Prakovszky pedig a kisebbség.
És még ez az alávaló Bodri is mit csinál? Ez a hálátlan kutya, amelyet fia után legjobban szeret, szintén odacsatlakozott a többséghez. Beszüntette egy darab idő óta az ugatást, elnémult. Észrevette a Prakovszky siketségét. Szívtelen vén filozófus, így okoskodott magában: Minek ugassak én, ha a gazdám úgyse hallja? Hát bolond vagyok én, hogy egy siket embernek prézsmitáljak? A jobbik eszéhez nyúlt a Bodri és ezentúl csak a kabátját rángatta meg Prakovszkynak, ha idegent szimatolt meg a kovácsműhely portáján.
Prakovszky rendesen megrúgta ezért a Bodrit: »Csiba, te gyalázatos!« Nehéz szíve volt rá, sohasem simogatta meg azontúl a hosszú, fehér szőrét, húsz éves barátság szakadt meg köztük amiatt, hogy a Bodri észrevette a siketségét. (Árt a túlságos okosság még az állatnak is.)
Az emberektől szintén kezdett visszahúzódni Prakovszky. Mert az történt vele Gáll Józseféknél József-napkor, hogy a vacsoránál őt is felköszöntötte az ékesszavú Halóczy Kristóf, mondván:
– Van itt egy másik érdemes József is, mégpedig nemes Prakovszky József uram…
Amire nagy pironkodással kezdte magát szerényre illegetni Prakovszky. A selyma Halóczy azonban csak ezt az elejét kiáltotta sztentori hangon, a többinél leereszté a hangját, kezdte összeszidni Prakovszkyt hetedíziglen, fölsorolván mindennemű fogyatékosságát és megszapulván minden szennyesét; ámde Prakovszky csak mosolygott, egyre mosolygott és mikor a szónok azzal végzé: »komisz kutya kend, Prakovszky« és összecsengtek a poharak, a kovács elérzékenyülve s mégis méltóságteljesen tipegett Halóczyhoz, megszorongatván mind a két kezét:
– Szép volt, jaj de szép volt. Sohasem fogom elfelejteni a hozzám való szívességét.
No, de milyen nevetés tört ki most a vendégek közt, még a szép Piroska is kacagott, de úgy kacagott – hogy bizony a bolond is észrevehette, hogy mi volt a köszöntő belsejében.
Prakovszky tehát elfordult neheztelésében az emberektől, akik észrevették és kigúnyolták a siketségét, és csak vasárnaponkint mutatkozott köztük a templomban, énekelvén a zsoltárokat. (Azelőtt nem volt templomba járó.)
Az emberek ezért is kigúnyolták Prakovszkyt:
– Az Istenhez fordult, pedig az tette siketté.
De tán nem is az Isten miatt jár a templomba Prakovszky. Furcsa nyáj ez itt. Ha egy láthatatlan szellem kihajigálná azokat, akik valami másért járnak ide, nem tudom, hogy nézne ki a templom? Hát úgy, hogy a pap se maradna bent, mert az meg éppenséggel a hívek miatt jár be.
Buzinkayné a szép selyemruháit szereti mutogatni. Gáll Piroska az alabástromfogait csillogtatja, azért énekel folytonosan. Mindenki kevély valamire, s mindenki szeret irigységet kelteni a többiekben. Ez az élet. És mindenik talál magában olyan tulajdonságot, amit meg kell bámulni. Ez az ember. Vegyük például az öreg Funtyikot, a molnárt, annak már nincs se haja, se foga, se selyemviganója. Igen, de vannak évei. Több éve, mint a többinek, tehát kevély az éveire (mert valamire csak kell kevélynek lennie, amíg meleg). Igaz, hogy az éveket senki sem irigyli, de legalább bámulja. S az is valami. Funtyiknak a bámulat is jól esik. Kilencvenötévesnek hazudja magát, pedig csak kilencven, de gondolja magában: hadd bámuljanak még jobban!
No, és Prakovszky? Ej, hát a hangját szereti bámultatni, a szép bariton hangját, azért ül ott a falnál mindig, azért énekel, s szíve megtelik büszkeséggel, hogy neki olyan hangja van. Mióta nem hallja, még szebbnek képzeli azt. Milyen boldogok a többiek, hogy hallják! Az arcokról, a mozduló szájakról véli leolvasni, hogy így szólnak az emberek egymáshoz hajolva:
– Micsoda isteni hangja van ennek a Prakovszkynak!
– Kár, hogy siket szegény – teszik hozzá.
– Sose kár az, hisz ő csak a mi hangunkat hallaná, az pedig nem ér semmit, de ha mi siketülnénk meg, az lenne a nagy kár, mert nem hallanánk az ő hangját.
Persze, ez a párbeszéd csak az ő képzeletében folyik le, de mindegy, ha örömet okoz neki.
És még ez mind semmi ahhoz képest, mikor a huszár hazajön. Akkor kell a siket Prakovszkyt megnézni, szeme csillog, magatartása kevély, még piros szegfűt is tűz a kabátja gomblyukába; künn az utcán félrevágott kalappal jár s a csizmaszárba legényesen bele van szúrva a kurta szárú tajtékpipa, ha talán nem volna az agyarain.
Mert a huszár a nagyobbik büszkesége Prakovszkynak és nem a hangja. A huszár az ő egyetlen fia, aki, ha itthon nincs, a száztornyú Mailandban fekszik ezredével, s aki nélkül olyan egyedül állna a világon, mint az ujjam, mivelhogy több gyerek nem volt, de nem is lehetett, az egyik jött, a másik ment, hű életepárja, nemes Turtsányi Zsuzsánna, megszülte a huszárt és meghalt.
Hanem iszen nem is szült anya annál egyhamar különbet, olyan az, akár a gyertyaszál, csinos, nyalka s az a fölséges aranyzsinórzatú ruha rajta! Mert már a hadnagyságig vitte, pedig nincs több huszonötévesnél, lesz abból még talán óbester is valamikor!
Hadnagy Prakovszky Sándor minden második évben otthon, Krizsnócon töltötte szabadságidejét. Többször találkoztunk vele. Nagyapám váltig hánytorgatta:
– Ennek a mihaszna kovácsnak milyen fia van! Hát van esze a gólyának, hogy olyan helyre viszi? Szép, okos, deli legény. Ha asszony volnék, mindjárt elköhinteném magamat. (A falusi szerelemben a mesterséges köhintés jelenti virágnyelven a vágyat.) Ha pedig neked volnék (ezt nekem mondta), őt venném mintának. Pompás egy hadnagy!
Mikor így itthon van hadnagy Prakovszky, kivirágzik a sorsa idősb Prakovszkynak; hívják névnapra, születésnapra, még a lúdölés is jogcím, s ha végigmennek a krizsnóci nagy-utcán, minden kis ablak megnyílik, amelyikben muskátli van – mintha mosolygós lányfejek nőnének egyszeribe a muskátliból… A Sándor kardja úgy csörömpöl, a nyíló ablakok úgy csikorognak, s az öreg szíve úgy dobog, hogy még ő maga is hallja.
Az Isten házába is együtt ballagnak vasárnap. A fiú egy kicsit elöl megy, az öreg szándékosan el-elmaradozik mellőle, hogy lássa, hogy gyönyörködjék benne oldalvást. A környékbeli fiatal urak, akik ott künn ácsorognak a gyepes templomudvaron, hagyván eldefilirozni előttük a pironkodó fehérnépet, mind kezet fognak a hadnaggyal. Hogy vagy, Sándor? Isten hozott, Sándor!
Aztán a templomba lépnek. Minden szem oda néz, az asszonyok szájából kiesik az ének, még az öregje is hátrafordul, suhogás támad szerteszéjjel az asszonyi oldalon, mint mikor új lapra fordítanak az énekes-könyvben, s az egész templomban végigmorajlik a hír:
– Itt van a fiatal Prakovszky!
Ah, a fiatal Prakovszky! Milyen takaros, milyen deli. Hiába no, a huszár a legszebb katona a világon. Jó, hogy a kántor is abba nem hagyja bámészkodásában az orgonálást.
A kis öreg Prakovszky ott aprózza lépteit utána. Csak azért aprózza; hogy tovább tartson a diadalmas bevonulása, fekete, gömbölyű szemei szúrón, fönnhéjázón futnak végig a gyülekezeten, mintha mondaná: »Hát ilyen gyereket mutassanak. Azért, hogy én siket vagyok, mégis ilyen fiam van nékem«.
Nézzétek a kidüllesztett mellét az öregnek! S milyen otthonosan, fesztelenül lépked most az ekhós templomi kövezeten, még útközben belekapva a zsoltárba, ott, ahol rossz füleivel sikerült elfogni az első hangot.
Aztán beül a padunkba a szokott helyére, ezt el nem hagyná a világért sem; a hadnagy nem fér be oda, ő a mögöttünk levő padba jut, éppen az én hátam irányába.
Azért mondom el apróra, mert ez hozott tévedésbe. Egyszer csak elkezdett a Gáll Piroska szórakozott lenni s lopva odatekingetni felém. Szívem izgatottan dobbant meg az új bársonymellényem alatt, melyet pünkösdre kaptam. Mindjárt akkor hittem erről a gyönyörű mellényről (hiszen minden ruhadarabomtól ilyen csodákat föltételeztem), hogy nem fog neki tudni ellenállni a Piroska.
Hát csakugyan. No, végre az enyém vagy, Tündérszép Ilona, most már megfogtalak. Vágott rám a szeme s úgy össze-vissza gyújtogatott a prédikáció alatt, hogy az öregapám látván a kimelegedett arcomat, rányomta a nagy tenyerét a homlokomra:
– Nincs neked lázad, te kölyök?

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi