ÍRÁSOK A MŰVÉSZETRŐL ÉS AZ ESZTÉTIKÁRÓL

Full text search

ÍRÁSOK A MŰVÉSZETRŐL ÉS AZ ESZTÉTIKÁRÓL
Alexander filozófiai világképében kitüntetett szerepe van a művészetnek, az esztétikának. Az a meggyőződés vezeti őt, hogy művészet nélkül nincs teljes élet, hogy a művészet segítségével át lehet hidalni a társadalom különböző rétegei között meglevő színvonalbeli distanciákat, hogy az esztétikai műveltség révén meg lehet változtatni a valóság elavult elemeit és utat lehet nyitni a fejlődést elősegítő polgári gondolkodás számára. Ezért foglalkoztatják őt éveken keresztül az olyan alapvető kérdések, hogy mi a művészet, mi a differentia specifikája? Ki tekinthető valóban művésznek (és ki dilettánsnak)? Hogyan születik a műalkotás? Behatolhatunk-e a művészi alkotás titkaiba? Mi a művészetkritika funkciója? Tanulmányok egész sorában keres választ ezekre a kérdésekre.
A művészi alkotást az 1903-ban keletkezett Művészet élet című írásában úgy jellemzi, hogy az „az emberiség… nagy lelki szükségletének a megnyilatkozása, kielégítése”, ami „az emberi természet… mélységes belső ösztönéből fakad”. Másutt azt hangsúlyozza, hogy „a művészet nem a való élet, nem is az élet látszata, hanem az élet értékének, jelentőségének, gazdagságának föltüntetése”. „A művészet: a magunk alkotta élet.” Ezért a művészet legfőbb célja nem is lehet más, minthogy „életet leheljen alakításaiba”.
A mesterség és a művészet különbségét emeli ki az 1898-ból származó Művészet című írásában. A mesterség az életnek csupán puszta utánzatát nyújtja, a művészet viszont újrateremti az életet a fantázia segítségével. Alexander – Hermann István szerint – itt mintegy előlegezi már a lukácsi mimézis fogalmát. A művészet a maga anyagát a valóságból meríti, s az alkotás sajátos törvényeinek megfelelően rakja össze a teremtő képzelet segítségével. Ezzel összefüggésben fejti ki nézeteit Alexander a művészi tehetség megjelenítő erejéről. Aki híjával van a fantáziának, vagy akinek szegényes a fantáziája – legyen bár birtokában az alkotás technikájának – legfeljebb csak utánzásra képes, arra azonban már nem, hogy életet leheljen a műveibe. Az 1923-ban megjelent A művész című tanulmányában arról értekezik, hogy „a technika megtanulható, de a művészetben nem a technika a fő dolog”. Az igazi művészt arról ismerni fel, hogy „teljesen odaadja magát tárgyának”, hogy „teljesen elmerül a tárgyban”, s ezáltal fejezi ki magát a művészi produktumban.
Sajnálattal állapítja meg, hogy a modern művészek egyikéből-másikából már hiányzik az odaadás, az elmerülés igénye. Szó sincs persze arról, hogy Alexander en block elutasítaná a XX. század művészetét, bár hangot ad annak a véleménynek is, hogy a XIX. század második fele óta „inkább csak divatok vannak, mintsem stílusok”, amiben bizonyos hanyatlást kell látnunk. Alexander számára úgy tűnik, hogy korunkban tanúi lehetünk a művészi színvonal süllyedésének. „A művészet egyre inkább élvezeti cikké degradálódott, soha nem látott anarchia bontakozott ki a művészetek terén.”
Hogy Alexander mennyire nem zárkózott el a maga kordnak igazi művészi értékeitől, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy szuperlatívuszokban ír Meunier szobrairól. Meunier jelentőségét abban látja, hogy „ő fedezi fel a munka szobrászati értékét”, „a munkás testének szobrászati szépségét”. Meunier tárta fel először, hogy a modern életnek van egy sajátos tere, a testi munka tere. Meunier művészi alkotó ereje abban jut a legplasztikusabban kifejezésre, hogy érzékeltetni tudta az izmok játékát, az erő megfeszítését, a mozgást és a pihenést mint életmozzanatokat. Az ő alakjai nem élőképek figurái voltak, hanem hús-vér emberek szoborba öntött alakjai. Mindezen túl Alexander kiemeli még Meunier szobrászatának festőiségét: az ábrázolt anyag viszonyát a levegőhöz, a fényhez, a térhez, lenyűgözi őt Meunier művészetének grandiozitása. Ezt A munka apoteozisa című szobra fejezi ki a legszemléletesebben. A szobor fennen hirdeti a munka dicsőségét, egy új érzésvilágbél kinőtt új forma megjelenítését.
Alexander úgy értékeli Meunier szobrászatát, mint ami az első lépést jelenti a jövő művészete felé, afelé a művészet felé, amelyben erőteljes hangot kap a népiség. Ez által igazolva látja, Meuniernél azt a tanulságot, hogy „a művésznek a néphez kell fordulnia”, mert napjainkban csakis onnan kaphatja a megfelelő inspirációkat.
Találó hasonlatokkal fűszerezett, remekbe szabott írás A politikai rajz, ami eredetileg egy kiállítás bezárása alkalmával tartott előadás volt. Alexander vitába száll mindazokkal, akik a modernség jelszavával ki akarják zárni a valóságra való vonatkoztatást a művészetből. Kifejti ezzel kapcsolatban, hogy önmagában semmilyen tárgy nem művészi, de a művészet bármely tárgyat művészivé avathat.
A politikai rajz, mutatja ki Alexander, a művészet sajátos kifejezési formája, sokszor fájdalmasabb sebet üthet, mint az írott vagy a kimondott szó. A politikai rajz művészetétől elsősorban határozott meggyőződést követelünk. Akinek nincsen igazi meggyőződése, az hazudik és… előbb-utóbb lelepleződik. A politikai rajzoló legyen jó hazafi, igazságos, józan és becsületes – írja Alexander. Ha mindezek a tulajdonságok hiányoznak belőle, akkor rajzaiban minden csak ügyesség lesz, s nem művészet. Persze a fentieken kívül legyen még elmés és lényeglátó is. A politikai rajz szerepét igen nagyra értékeli Alexander, szoros összefüggést lát a karikatúrakritikai funkciója és az adott ország sajtójának őszintesége, szabad szelleme között.
Igen figyelemre méltóak Alexander művészetkritikai írásai is. Kimutatja, hogy korábban a művészetkritikának közel sem volt oly nagy hatalma, mint napjainkban, ami persze korántsem véletlen. Csak a századfordulót követően ismerték fel a művészetkritika semmi mással nem pótolható szerepét. A művészetkritika – írta – feltámasztotta az elfeledett műveket és az elfelejtett alkotókat. Fő feladata, hogy a műelemzés révén hozzásegítsen bennünket a művek megértéséhez. A művészetkritika hívta életre a művészettörténetet is.
Ha terünk engedné, illenék még szót ejteni Alexander egyéb művészeti írásairól is: pl. a klasszikus és a modern művészetet összehasonlító dialógusáról, a Firenzei párbeszédről, azután Fadrusz-tanulmányáról, amelyben összeveti a hazai és a nemzetközi szobrászat század eleji állapotát, valamint azokról is, amelyekben a művészet és erkölcs, a játék és a művészet, a művészet és a tudomány stb. viszonyát vizsgálja. De ezek már túlmutatnak tanulmányunk keretein. Viszont feltétlenül meg kell még említenünk Alexandernak a művészeti neveléssel kapcsolatos nézeteit.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi