A MÁSODJEGYZŐ
A MÁSODJEGYZŐ
Aranyt sokáig – nagy általánosságban máig – az eszményi jellemvonásokkal felruházott magyar paraszt vagy ahogy társadalmi megítélése változott, a magyar vidéki nemzetesurak megtestesítőjének tartották. Kodály szerint: „ő maga a nép”. Pedig Arany sohasem tartotta magát sem parasztnak, sem nemzetes úrnak – még ha másodjegyző korában, Szalontán így szólították is. A nép pedig, amelynek képviseletében fellépett, már Petőfi jobbján is egyre inkább, később pedig szinte kizárólagosan az ősi magyarságot, a nemzet alapját jelentette számára. Ez felelt meg mindvégig herderiánus-romantikus elképzeléseinek. Amióta valóságos társadalmi helyzetére eszmélt: a valóságnak teljesen megfelelően az értelmiséghez sorolta magát. Ez a szó az ő élete folyamán kezdett itthon is igazi értelemmel megtelni; mivel az a réteg is, amely okkal s joggal nevezte így magát, abban az időben öltött határozottabb arculatot, vállalt és kapott a magyar nemzeti élet fórumain fontos szerepet. Az Akadémia nem egy felvergődött parasztot, nem is egy literátus nemzetesurat választott 1858-ban tagjává, hanem egy tanárt, az egykorú magyar értelmiségnek nagy műveltségű és tudós felkészültségű tagját. S persze azért „a nép” képviselőjét is.
Csakugyan a falusi magyarság százados szegénységének mélyéről jött: apját ő maga „kevés földdel s egy kis házzal bíró földmíves”-ként, egyetlen életben maradt nővérének férjét „középsorsú gazdaember”-ként jellemezte. A családjához való tartozást soha meg nem tagadta. „Szeretném, kedves Piroskám – írta apjánál nyaraló unokájának a pesti nagyember –, ha Szalontán léted alatt láttál volna valakit a testvérem szegény ivadékai közül… hogy ismernék öreg bátyjukat a harmadik generátióban is és jót mondanának felőled.” Szalonta színmagyar lakossága egyébként csak foglalkozására s nem öntudatára nézve tartozott a parasztsághoz. Annak a hajdú-nemességnek emléke, amelyet a harcos elődök kaptak az erdélyi fejedelmektől, mint a köznemesi réteg ügyeiben igazságot tevő „hajdú szék”, intézményesen is élt Szalontán; a Habsburgoktól el nem ismert nemesi jogokért körömszakadtáig küzdő perek folytak; ilyen per nyelte el Arany őseinek vagyonkáját is. A kiléte után érdeklődő Petőfinek azt felelte a Toldi költője: népi sarjadék ő, ki törzsének él, érette, általa. Ez a törzs azonban egy ősi magyarságára büszke „kulcsos mezőváros” népe volt; a földesurának járó szolgáltatásokat pénzben rótta le; a maga világában viszonylagos szabadságban élt. Amikorra Arany felnőtt, városát már megérintették a polgárosodás vágyai és lehetőségei, egy növekvő, erősödő kispolgári réteg s némi nyugtalan értelmiség kezdte benne megnövelni befolyását.
Aranyt a szalontai értelmiség felé vezette fejlődésének útja. A mezei munkára gyenge, de kiváló értelmű gyereket írástudó apja már korán megismertette a betűkkel, számokkal; s néhány latin imádságot is megtanultatott vele. A fiúcskának, amikor az iskolába került, már oly jó híre támadt, hogy tanítója elsőnek tette az osztályban. 1831 tavaszán, szülei elöregedésére, apja megvakulására hivatkozva, sikerrel folyamodott a segédtanítóságért. Tizennégy éves korától tehát maga tartotta el magát: szellemi munkával. Tanítva tanult. Korán rákapott a magános s élénk érdeklődésű gyerekek fő szellemi táplálékára: mindent elolvasott, ami kezeügyébe került.
Amivel így megismerkedett, az a kor élő irodalma alatti mélyrétegekben hányódott-vetődött. A Károlyi-biblia világa s a részben szigorúan puritán, részben ősiségére büszkén vitézi néphagyomány keveredett el ebben a ponyvára került szépirodalom meg a tudákos-vidékies ismeretterjesztő könyvek hordalékával, már akkor is avult, bár egykor népszerű későbarokk szerzők regényeivel, klaszszikus művek dadogó fordításaival s olyan iskolai klasszikusokkal, akiket a fiatal Aranyhoz hasonló jó tanulóknak illett már eredetiben, latinul olvasniok. Amit élő költészetként olvashatott s utánozhatott az iskolai körökben hamarosan elhíresedő ifjú poéta: a kántorok, rektorok, professzorok által művelt alig-irodalom volt. Az ékes stílus iskolai gyakorlata, jókedvű tréfamesterek nyers pajzánságot üres mesterkéltséggel vegyítő, valahol az igazi mélység, a valóságos népköltészet és az igazi magasság, a jeles írók világa közt gomolygó, provinciális „tősgyökerességére” rátarti, alkalmi poézis. Ennek a népszerű irodalmi vegetációnak – amelynek helyét és szerepét egyébként Arany jelöli majd ki a fejlődésben! – egyik központja Debrecenben alakult ki. A szalontai iskola is a debreceni Kollégium „partikulája” volt: Aranyt is főként az ottani rektor, később debreceni igazgató, Kovács Pál ismertette meg e vidék híres költőivel. Ő ajánlhatta be 1833-ban a Kollégiumba is a fiút, akit szülei – a felnevelődésében részes közösséggel együtt – papnak szántak.
A szalontai szegény gyereknek kitüntetés, a biztos pálya lehetősége volt, hogy bekerült a Kollégiumba. A református főiskola, amely nem csak papokat, de jogászokat, mérnököket, orvosokat is nevelt, egy egész kis magyar világ szellemi és társadalmi központjává fejlődött. Amikorra Arany odakerült, már oldódott valamelyest az ókonzervativizmusnak és felvilágosodásnak az az ellentéte, amely azelőtt jó félszázadon át megosztotta a szellemeket: Az egykor kicsapott Csokonai a helyi nagyságok közt is első helyre került; Arany tanára nyomatta ki elsőül 1815-ben a debreceni felvilágosodás oly jelentős költői művét, a Ludas Matyit; Sárváry Pál, aki magyarul tanította a bölcseletet és a mértant, s könyvet írt a rajzolás mesterségéről, Shakespeare-t állította a színésznek felcsapó Arany elé mintaképül. A műveltség sokoldalúságának, a természet és népbarát szellemnek élő hagyományai éppen Arany diákoskodása idején találkoztak a megújuló magyar irodalom friss mozgalmaival: az „Auróra” mintájára szerkesztett helyi diák-almanachban, a „Lant”-ban.
Az első kollégiumi félév mégis mind lelkiekben, mind anyagiakban, mind tanulmányi eredményekben lesújtó volt. Világnézeti válság, érzékenységét sebző környezetváltozás, bemagolható formulákhoz tapadó tanítási rendszer, s főképpen a legelemibb függetlenséghez szükséges anyagiak hiánya egyaránt arra vezetett, hogy Kisújszállásra menekült segédtanítónak. Ott Török Pál, a későbbi pesti szuperintendens barátságában s jó könyvtárában magára talált: „A tanításban példás szorgalmatosságú és épületes, erkölcsére nézve pedig jámbor és feddhetetlen praeceptorunk volt” – olvassuk a Debrecenbe tizennyolc évesen viszszatérő fiatalemberről. A Kollégiumban hamarosan az első diákok közé került; visszalendült a most már nyugodtnak ígérkező pályára.
De át kellett még esnie az indulás nagy kísértéseinek próbáján. A sokoldalú tehetségek szokása szerint több irányban is kereste a gyors kitörés útját: szobrot faragott, festett, még komponált is, mint aki „mindig valami olyanért sovárog, mit nem tanítnak a tudós tanárok”. Az effajta vágyakozásokból nem lett vállalkozás. Ez lett azonban a színészetből. Mindenki meglepetésére,, de tanáraitól tisztességes búcsút véve, ajánlóleveleikkel, tanácsaikkal felszerelve beállt Fáncsy Lajos színtársulatába. Csalódása gyors volt és végleges. Az önművelés lehetősége nélkül, megalázó helyzetekben, növekvő elégületlenséggel, teljes anyagi és létbizonytalanságban csak néhány hónapig viselte el a kóbor művészéletet; Máramaros-Szigetről „Szatmáron, Nagy-Károlyon, Debrecenen át, hétnapi gyalog vándorlás után” hazatért Nagyszalontára. A Debrecenből Pestre gyalogló Petőfit a dicsőség várta a fővárosban; Aranyt a vereség szégyene, a vezeklés nyomorúsága szülővárosában. Csak néhány jóembere segítségének s főként példás magaviseletének köszönhette, hogy újra befogadták. Oda tért vissza, ahonnét elindult, a szalontat iskolába. 1836 őszén megtették második tanítónak. 39-ben, hogy előbbre jusson, letette e hivatalt; egy év múlva megválasztották „kis-nótárius”-nak: ezzel több fizetés és lakás is járt. Feleségül vehette tehát azt, akihez szíve vonzotta, s akivel kötött házasságát a közvélemény is szentesítette, egy helybeli honoratior-ügyvéd árváját, Ercsey Juliannát. 1840. nov. 19-én tartották az esküvőt; Arany huszonhárom éves volt, felesége huszonegy. 1841 végén született Juliska lányuk, 1844 elején László fiuk. A nyugtalan géniusz letett ábrándjairól: elhatározta, ő is „közönséges ember” lesz.
Az eddigiekből néhány, Arany jellemének, szellemének, pályájának egészét meghatározó tapasztalatot szűrhetünk le. Az anyagi ellátottságnak bizonyos foka, a biztosítottság érzése nélkül képtelen volt nyugtot találni: hiányzott belőle a művészekről kialakult közhitben annyiszor emlegetett „cigányvér”. Megszokta, hogy tekintettel kell lennie környezetének véleményére. Ezért is vigyázott oly kényes, nemegyszer túlzó érzékenységgel jóhírére; ezért is volt mindvégig mintahivatalnok. Ellenvéleményét egyre inkább hallgatással fejezte ki; indulatait kezdetben is csak „magánhasználatra” öntötte ki alig fékezett szarkazmussal; mindinkább megtanulta jelképes formákba önteni őket; az életfájdalom legmélyebb örvényeiből az önírónia, egyre inkább a humor segítségével küzdötte ki magát. Szalontán, e gyűlölt-szeretett „darázsfészek”-ben három szerv kormányzott: a közigazgatási község, a hajdúszék és a presbitérium. Hamarosan mindhárom helyen ő lett a „tollas”: hivatali dolgokban, jogi tanácsadásban, de még a földmérésben is mindenes; ha úgy tetszik: „a város esze”. Ilyen minőségben került érintkezésbe a külső hatalommal: az Eszterházy jószágkormányzósággal, a vármegyével, a forradalom idején a politika, a szabadságharc idején a katonaság erőivel. Nem csak emberismerete, gazdasági, jogi, társadalmi tapasztalata, biztos nyelvérzéke gazdagodott így, hanem kialakult az az ellentéteket okosan elsimító diplomáciai érzéke, amelynek oly nagy hasznát vette országos jelentőségű hivatalaiban is. Úgy tudta megőrizni véleményének, ítéletének fölényét, hogy jobbra s balra egyaránt függetlenül ítélt.
Egész életében tanított; nem csak az iskolában, hanem a hivatalokban is, amelyekben dolgozott. Első ránk maradt publicisztikai írásában, 1841-ben, a Társalkodóban, A népnevelésről írva a maga helyzetét elemezve jelölte ki a jegyzők helyzetét; őket tartván az új idők felé induló nép igazi nevelőinek. A felnőtt falusi lakosság nevelésének lehetőségeit mérlegelve, illúziótlan véleményt mondott mind általában a jegyzőkről, mind a népről, s hogy függetleníthesse a jegyzőket a helyi hatalmasságoktól s a korrupciótól: hozzáértő és hozzáférhetetlen testületre bízta volna kijelölésüket, ellenőrzésüket. A maga fórumán azonban magának kellett megteremtenie e függetlenséget. Mindig megtartotta tehát a távolságot, amelyet hivatala megkívánt: ez nemegyszer „rideg, mozdulatlan, komoly arcvonásait” véste kortársai emlékezetébe. Hivatali iratainak, tanári jegyzeteinek, szerkesztői, igazgatói, főtitkári aktáinak mintaszerű gondossága, tömege és sokfélesége: egyszerre tiszteletet parancsoló és szívszorító látvány. A nagykőrösi tanár, s az Akadémia főtitkára ugyanolyan körültekintéssel, pontossággal, kínos felelősségtudattal – és saját keze írásával! – végezte munkáját, mint a szalontai másodtanító vagy aljegyző. Értekező stílusán ez a hivatalnoki-tanári munka óhatatlanul nyomot hagyott; nyilván ezért is érezte száraznak, csikorgónak. Mindazt, amire sokféle hivatalnoki gyakorlatában szüksége volt, maga tanulta meg, de maga tette magáévá mindazt is, ami fölébe emelte e foglalatosságoknak. Ezért sem állt meg soha a fejlődésben. Nyíltsága, szorgalma, élénk érdeklődése és jó ítélete egyaránt segítette. Nem úgy tanult, hogy abból, amit tapasztalt és olvasott, csak a maga kész értékrendjét támogató, igazoló elemeket tette magáévá, hanem úgy, hogy a tárgyra figyelt, lehetőleg személytelenül. Valamelyes támasztékot – mint a magányosságban felnőtt önművelők általában – mindig keresett. Azokat fogadta el tekintélynek, akiket korának művelt elitje is ilyenekül fogadott el, azokhoz az erkölcsi szabályokhoz igazodott, s azokban a művekben keresett termékenyítő, követhető példákat, amelyeket a közös hagyomány is mintaszerűeknek ismert el. Ezért kereste, egyebek közt, az „epikai hitelt”, s ezért ragaszkodott a klasszikusokhoz.
A „lenni közönséges ember” fogadalmát csak félig s csak rövid időre tartotta meg. A késő est oly boldogul eltöltött órái hamarosan újra könyvekkel teltek meg. Amikor, néhány év múlva, újra munkához látott, olyan olvasottságról tett bizonyságot, amit alig szerezhetett meg egy hivatalában és magánéletében teljesen feloldódott kispolgár. A felszabadító, újraindító hatást, jellemző módon, egy világban jártas, tevékeny, gyakorlatias szellemű férfibarátnak, Szilágyi Istvánnak tulajdonította. A sokoldalú, agilis fiatalember 1842-ben lett szalontai rektor, Aranyék kosztosa, a hallgatag másodjegyző „asztali társa”. Annak az értelmiségnek példázatos képviselője volt, amely ebben az időben már országszerte a reformmozgalmak erjesztőjeként, hovatovább egyik főerejeként lépett porondra. Ez az értelmiség azokon a területeken nevelődött fel s kapott erőre, amelyek nem tartoztak vagy csak lazán kapcsolódtak a hatalmat birtokló rendi elemek szervezeteihez. Az alsó papság tagjai, tanítók, jegyzők, orvosok, kereskedők, írók, vállalkozók s hasonló foglalkozású elemek verődtek itt össze. Nem-nemesekként ki voltak zárva a közdolgok alkotmányos igazgatásából, de nélkülözhetetlenek voltak a megnövekvő közügyek végrehajtásában. Az összefüggő, öntudatában, érdekeiben és harcraszántságában egységes polgárság helyett nálunk egy meglehetősen töredékes társadalmi konglomerátum vette magára a „polgári reform” s aztán a „polgári forradalom” végrehajtásának kockázatát. Ennek a konglomerátumnak nyomorúságát, válságait, roppant vágyait és terveit fejezte ki az az értelmiség, amelyben művelt jobbágy fiak találkoztak össze reformpárti földesurakkal, jogfosztott kisnemesek hivatali kiváltságokkal rendelkező honoratiorokkal. Közülük kerülnek ki minden változás legfőbb előkészítői, a reformpárti közvélemény formálói, az írók. Ennek az író-értelmiségnek, ahogy Bajza – politikai jellemére is utalva – nevezte, az ,,írók respublikájának” fellegvára lett hamarosan a Kisfaludy Társaság. Vonzásába került a Szalontón csendben készülődő Arany is. Felfedezettjeként, díjnyerteseként, tagjaként lépett ki hamarosan az irodalmi életbe. Nincs tehát abban semmi meglepő, hogy őt választották az 1859-ben újjáéledő Társaság igazgatójává.
Aminthogy azt is a fejlődés logikája diktálta, hogy Arany – aki akkor már buzgó és figyelmes olvasója volt a gyorsan kibontakozó hírlap- és folyóiratirodalomnak – 1845-ben, a bihari választások idején, teljes felháborodással figyelte a „politikai kannibalizmus” eseményeit, s bár „nemtelen” lévén, ki volt zárva az effajta köz-dolgokból, a választásban a reformpárti jelölt oldalán részt vevő centralistákkal – a legműveltebb reformistákkal keresett kapcsolatot; főként azzal a Csengery Antallal, aki Petőfi után talán a legfontosabb szerepet játszotta életében: Pestre s az Akadémiára kerülésében is. Elégedetlensége oly fullasztóvá, felháborodása oly égetővé nőtt, hogy ki kellett ömlenie. „Minden előleges terv nélkül” elkezdte írni Az elveszett alkotmányt. A százával öntött hexameterek áradása különös bár, de mégis jelentős művé alakult: döntő fontosságú állomássá írói pályáján. Összetorlódott benne mindaz, amit addig tanult, tapasztalt, tudott, amit megvetett, elutasított, szenvedélyes haraggal ostorozott, s ami vágyaiban, ábrándjaiban halvány reménysugárként mégis felmerült. Féktelen, szinte az egész emberi világ értelmét kétségbevonó szatírája kettős irányulású volt. Pellengérre állította a hazai közállapotok egészét – mert a választási kutyakomédia előtt, mellett és mögött ott villódzik mindaz, amit a „hazai rejtelmek” világáról csak tudhatott. De fonákjára fordította, kifigurázta s nevetségessé tette a kor költészetének-irodalmának is minden hiteltelen kifejező eszközét: a Vergiliuson és Ossziánon nevelődött, klasszikus-romantikus hexameterbe öltözött hősi pátoszt éppúgy, mint az „újdondászok” csak látszatra valóságtükröző, voltaképpen célzatos, felületi szenzációhajszolását, a tősgyökeres maradiság ólmosbotjait s a ripők reformizmus hamiskártyás-trükkjeit a stílusban is.
Mindez a költő kivételes felkészültségét bizonyítja: Az elveszett alkotmány a kor magyar politikai hétköznapi világának költői enciklopédiája lett. Szókészlete a kor nyelvének egyik leggazdagabb és legsokrétűbb forrása; s amit szavainak zsúfolt, mustosan pezsgő s árvízként iszapos ömlése hordoz, tükröztet: olyan ismeret-tömeg kifejezése, amelyet szerzője nemcsak a maga éles szemmel megfigyelt környezetében gyűjtött, hanem a szívós régiség s a lázasan falsarjadó új világ irodalmából, újságjaiból és híreiből a maga viszonyaihoz mérten páratlan teljességűvé kerekített. A szerkezet alaktalansága: az ellentmondó stíluselemek kalandos összekeveredése ne terelje el figyelmünket arról, hogy a „satyrának chameleoni árnyalatai”-val játszó költő tudósa is tárgyának és mesterségének – persze tudósa az ismeretekben s nem a módszeres rendezettségben. Olyan költő, aki felszívta korának s a klasszikusoknak ismeretanyagából mindazt, amit elérhetett. S ez nem volt kevés! Az a fiú, aki mécsvilágnál olvasva rontotta szemét, aki, élete első jó könyvtárába szabadulva, egy év alatt tanult meg annyit, mint mások egy évtizedben, a fiatalember, aki a példás polgári rendben tartott Rozvány-házban, ahol egy évig nevelősködött, „utolsó oltotta el a gyertyát s első gyújtotta meg”, s a férfi, aki estjeinek csendes óráit kedves klasszikusai, nyelvkönyvei és folyóiratai közt töltötte, már Szalontán is igen jelentékeny s korszerűségében sem megvetendő műveltséget szerzett. Magyarul „kétszer tanult meg”, tehát magáévá tette a mélybe süllyedt népi és régi nyelv mellett a nyelvújításét is, tudott latinul, németül, olvasott görögül, franciául, angolul; ezekből a nyelvekből fordított is, s nem a legkönnyebb szerzők műveiből.
A Toldit is csak az tette hosszú időn át a naiv természetességű spontán költészet minta-művévé, hogy Petőfi a maga „természetnek vadvirága” mítoszához formálta a nép mélyéről „tűzokádó gyanánt” feltörő, természeti jelenségként ünnepelt szövetségestársat. Valójában a Toldi – minden ösztönös közvetlenségével, raffinálatlanságában is igen végiggondolt, tudatos célszerűséggel felépített, a nagyokon iskolázott ízléssel megformált alkotás. Arany ebben a művében is „számítva költött”; nem véletlen, hogy ezt csodálta a Bánk-bánban. A maga helyét a fejlődésben biztos érzékkel látta; Petőfi felszabadító viharában is megtartotta irányát, amelyet újra meg újra „tüzetes stúdium tárgyává tett”. „Szeretem a nemzeti költészetet; a népiesség köntösében még most, később majd pusztán”, írta 1847 tavaszán. A Toldi ennek a gondolatnak megtestesülése: régi és új, paraszti és nemesi, naivan ősi és klasszikusan művészi elemek egyszerre ösztönös és tudatos egybeötvözése a mű; klasszikussá érett példája annak, hogy Arany mindent meg mert tanulni, mert mindenből ki tudta választani azt, ami, művében újjászületve, egységes művészi és társadalmi értelmet kapott. Mélység és magasság, korszerű és időtlen érvényesség értékeit úgy tudta a maga személyes élményében és alkotásában összefoglalni, hogy feloldotta – vagy még inkább: termékeny egyensúlyba hozta ellentmondásaikat. Feladatát így fogalmazta meg: az igazi költő „tanulja meg a legfensőbb költői szépségeket is a népnek élvezhető alakban adni elő”. (Töredékeinek s némaságának idején főként ez a képessége bénult meg.)
Amikor – Az elveszett alkotmány 1846-ban s a Toldi egy évvel később történt megkoszorúzása után – kilépett Szalonta védő sűrűjéből, hangját, formáit, műfajait váltogatva-próbálgatva, viszonylag igen széles skálát mutat költészete: nagy tervek közt olyan kisebb méretű munkák sorakoztak fel, amelyekben mintegy műhelygyakorlatokban kovácsolta ki az új, a „népies” iskola eszközeit. Fordított is, főként ugyanilyen célból, klasszikusokat, moderneket; de magyar „népdalschémákat” is gyűjtött. Egész munkásságára, egyéniségére jellemző az a levélrészlet, amellyel Petőfi előtt 1848. ápr. 18-án, a „Nép barátja” szerkesztőjeként jellemezte magát: „Szerkesztésbeli képességeimet fontolóra véve, úgy gondolom, hogy a szépirodalmi rész rám nézve semmi nehézséggel nem lenne összekötve, s a politikai részt tekintve, ámbár a politikát még ez idáig tüzetes stúdium tárgyává nem tettem, mindazáltal vannak vezéreszméim, melyek nyomán folytonos tanulással, bízvást haladhatnék, annyival inkább, minthogy a néplap különben sem annyira kezdeményező a politikában, mint a már ismeretes eszmék népszerű magyarázója, mire mind a népértelem körének ismerete, mind népies nyelvem elegendő képességet hagy sejteni. magamban.” Cikkei azt bizonyítják, hogy nem csak a néphez a maga nyelvén és józan értelmét megbecsülve szóló közirodalomhoz értett kiválóan, hanem azt is, hogy lényeges kérdésekben, szalontai elszigeteltsége ellenére is biztosan tájékozódott, hogy politikai s történelmi műveltsége azonos volt a kor nemzeti reformokat sürgető java-értelmiségével, s hogy, bár meg-megriadva az országos mozgalmaknak Pesten, majd Debrecenben megtapasztalt viharos széljárásától, a forradalom radikalizálódósóval együtt radikalizálódott, egészen a trónfosztásig. A méltánytalan és méltatlan „nagyemberek” közül persze nemegyszer már akkor is „kunyhóba és vadonba”, „falusi magányba” vágyódott. Oda, ahol az összeomlás után újra menedéket talált.
