A MAGYAR NYELV SZLÁV JÖVEVÉNYSZAVAI
A MAGYAR NYELV SZLÁV JÖVEVÉNYSZAVAI
Első terjedelmes – több mint százoldalas – tanulmányát Asbóth Oszkár 1884-ben tette közzé „Szlávság a magyar keresztény terminologiában” címmel. Kiindulva abból a fontos szerepből, amelyet cseh egyházi férfiak (Radla, szerzetesi nevén Sebestyén, valamint Asztrik, egyházi nevén Anasztáz és mások) játszottak a magyarságnak keresztény hitre térítésében, hangot adott annak a vélekedésének, hogy a csehek akkoriban ugyanazt az egyházi szláv nyelvet használták, amelyen régebben a szlovének Magyarországon, a morvák, szerbek, bolgárok, oroszok, horvátok s valószínűleg a lengyelek is istentiszteleteiket tartották, s amelyet Asbóth – a szlovén nemzetiségű Kopitartól és Miklosichtól vallott (később Dagiétól megcáfolt) ún. pannón elmélettel, azaz a legrégibb szláv irodalmi nyelvnek Pannóniában, szlovén nyelvterületen való keletkezésével összhangban – ószlovénnek hívott. A magyar nyelvbe – Asbóth nézetei szerint cseh egyházi férfiak révén – átkerült szláv egyházi kifejezések körülhatárolt fogalmi csoportokat alkotnak: l. Krisztus és a kereszt. 2. Pogány és eretnek. 3. A bérmálás.4.Szent.Angyal.Oltár.5.Az"bérmálás. 4. Szent. Angyal. Oltár. 5. Az isteni tisztelet. 6. Malaszt. Hála. 7. A papság. 8. A
dusnok. 9. A hét napjai. 10. Karácson. Pünkösd. 11. Egyéb fogalmak. Külön fejezetbe sorolta Asbóth az ószlovénből fordított egyházi kifejezéseket (modern megjelöléssel: tükörszókat, tükörjelentéseket): 1. Az ünnepek. 2. A feszület. 3. Világ. 4. A képmutatás. 5. A hálaadás. 6. Az olvasó. Írás, olvasás. Függelékként Asbóth kitért a régi magyar helyesírás eredetére, úgy vélekedve, hogy „az argumentumok egész sora cseh mintára vall.”
Időközben nagy előrehaladást tett a szláv filológia a legrégibb szláv irodalmi nyelv hazájának kérdésében. Leskien és Jagić végérvényesen tisztázta, hogy e nyelv voltaképpen Cirill és Metód szülőföldjének, Szaloniki környékének a nyelve, s ezért akár óbolgárnak is nevezhető. Asbóth, aki Jagić barátja és tisztelője volt, azonnal elfogadta az új tanítást, és heves vitákat folytatott Volf Györggyel, aki továbbra is ragaszkodott a pannóniai eredet teóriájához. Ám Jagić iránti minden tisztelete sem akadályozta meg Asbóthot abban, hogy Jagić monográfiájának némely, a magyar nyelv szláv jövevényeit illető passzusát kiigazítsa egy 75 oldalas, orosz nyelvű tanulmányában. De az ószlovén megjelölést Asbóth nem cserélte fel mással, mert a slověnbsky eredetileg nemcsak a Balkán északnyugati részén lakó szlovénekre, hanem valamennyi szlávra vonatkozott, s így nevezték magukat a Balkán keleti felén lakó szlávok is, mielőtt még az idővel beléjük olvadt bolgár-török hódítóktól rájuk hagyományozódott volna a bolgár népnév. Az ószlovén jelentése tehát Asbóth szóhasználatában ugyanaz, mint az ószláv-é. A mondottakat szem előtt tartva láthatunk hozzá annak a több mint ötvenoldalas tanulmánynak az értékeléséhez, amelyet Asbóth 1893-ban „A szláv szók a magyar nyelvben” címmel közzétett. A tanulmány a következő fejezetekből áll: Az ó-szlovén nyelv. Az ószlovénből történt átvételek kora és a hangtani kriteriumok. Miklosich és a magyar nyelvészek. – Asbóth revízió alá kívánta venni Franz Miklosich 1871. évi, „Die slavischen Elemente im Magyarischen” című, 1884-ben újra megjelentetett értekezését. Miklosich kiváló szlavista volt, de nem tudott magyarul. Értekezésének 956 szócikkében összeállította a hasonló hangzású s jelentésileg is kapcsolatba hozható szláv és magyar szavakat, ám állításait csak odavetette, de be nem bizonyította, sőt a bizonyításhoz okvetlenül szükséges adatokat sem gyűjtötte össze, (talán szükségképpen is) figyelmen kívül hagyta a szótörténet tanúságtételét stb. Az értekezés fölött már mindenképpen eljárt az idő. Asbóth azt fontolgatta, hogy Miklosich munkáját előbb-utóbb „talán” mással kell helyettesítenie. A tervezgetett új szintézis alapvonalait vázolta fel „A szláv szók a magyar nyelvben” című tanulmányában. Kinyilvánította benne: „A hangtani tünemények, melyek az ószlovén nyelvet a most élő szláv nyelvektől elválasztják, egytől-egyig tükröződnek a magyar nyelvbe került szláv szókban is.” S minthogy „az ószlovén nyelv valamennyi élő szláv nyelv közül csak a bolgárral áll szorosabb kapcsolatban”, a Kárpát-medencében egykor beszélt szláv nyelv, amelyből a honfoglalást követő legelső századokban szláv jövevényszavaink java részét kaptuk (például mostoha, rozsda, mezsgye, pest stb.), a bolgár nyelvvel azonosítandó. Bizonyos hangtani kritériumok viszont arra mutatnak, hogy más szláv nyelvből is kerültek át szavak a magyarba. Például a megye, ragya, kútya ‘kunyhó’, gatya stb. átadója kétséget kizáróan a szerb-horvát nyelv volt. De gyakran hiányoztak a döntő fontosságú hangtani kritériumok, s ennek folytán hangtani alapon nem különíthetők el egymástól a különböző szláv nyelvekből átvett szavak.
„A magyar-szláv ethnikai érintkezés kezdetei” (Ethnographia 1897: 1-30) című dolgozatában Munkácsi Bernát tévesnek minősítette Asbóth elméletét, s annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a szláv hatás a magyar nyelvben régibb ennek nyelvjárásokra való oszlásánál, következésképpen szláv jövevényszavaink tetemes része a honfoglalás előtt került nyelvünkbe egyrészt az oroszból, másrészt a bolgárból Levédia, illetőleg Etelköz területén való tartózkodásunk idején. (Itt mindjárt tévesnek kell minősítenünk Munkácsinak azt a nézetét, hogy a honfoglalásra induló magyarság egységes, nyelvjárásokra még nem tagolódó nyelvet hozott magával. Nagyobb területen élő nyelv elképzelhetetlen nyelvjárások nélkül; a honfoglalást megelőző korban is voltak a magyarban nyelvjárások. L. Bárczi Géza: A magyar nyelv múltja és jelene. Válogatott tanulmányok. Bp., 1980. 301.) „A magyar nyelvbe került szláv szók átvételének helye és kora” című, 1900-ban közzétett válaszában Asbóth tételről tételre megcáfolta Munkácsi állításait, és továbbra is fenntartotta azt a véleményét, „hogy a szláv szók nagy tömege csak a mai hazánkban kerülhetett nyelvünkbe” s „a szók többsége bolgár nyelvjárásból származott”. Némi honfoglalás előtti orosz vagy bolgár hatás lehetőségét Asbóth sem tagadta, de annak kimutatására alapos tudományos felkészültségre volna szükség; Munkácsi túlságosan is könnyedén fogott a nehéz probléma megoldásához.
Századunk elejére Asbóth Oszkár mellé felnőtt egy fiatal, lelkes szlavista, Melich János (1872–1963), aki szlavisztikai tudását nem Budapesten, Asbóth tanítványaként, hanem Bécsben, a kor vetető szlavistájának, a horvát Vatroslav Jagićnak a szemináriumában szerezte. 1903–1905-ben tette közzé a háromkötetesre tervezett „Szláv jövevényszavaink” első kötetét, amelynek első része „Az óbolgár nyelvemlékek szókészlete és a magyar nyelv szláv jövevényszavai”, második része pedig „A magyar nyelv keresztény terminológiája” alcímet viseli. (A mű torzóban maradt; második és harmadik kötete nem készült el.) Melich – Asbóthtal vitába szállva – azt vallotta, hogy a magyar nyelv régi szláv jövevényszavai nem egy nyelvből valók, hanem lassanként, évszázadok folyamán alakultak ki, s forrásuk csak csekély mértékben a bolgár nyelv, legnagyobbrészt a katolikus szláv népeknek (szlovéneknek, horvátoknak, szlovákoknak) köszönhetők. Fontos módszertani újítása volt Melichnek a szóföldrajzi elv: kis térképeken ábrázolta az egy-egy tárgyat, fogalmat jelölő szláv szavak elterjedését. 1907-ben „Szláv jövevényszavaink. I. Bevezetés és a külömböző rétegek kérdése” címmel Asbóth 102 oldal terjedelmű tanulmányban bírálta meg Melich monográfiájának első kötetét. A kötet első részéről leszedte a keresztvizet: teljesen elhibázottnak minősítette. A kötetnek jóval terjedelmesebb második részével szemben Asbóth már méltányosabbnak mutatkozott. Habár abban is talált hibát szép számmal, nem tagadhatta meg tőle azt az elismerést, hogy két nagy kérdést, a magyar helyesírás eredetének és a keresztény terminológiának a kérdését erős kézzel kirántotta abból a kátyúból, amelybe került. Mindeközben nem fukarkodott az erős kifejezésekkel. Ma már szinte értetlenül csóváljuk a fejünket azoknak a vaskos gorombaságoknak az olvasásakor, amelyeket Asbóth vitairatában magának megengedett Melich Jánossal szemben: „M. nemcsak a bolgár nyelv hangtani fejlődését nem ismeri, hanem a többi szláv nyelvekét sem.” (6. o.) „És... mit látunk a térképeken? Csaknem kivétel nélkül a m a i bolgár szó van bele rajzolva a térképbe, valamint a többi szláv nyelveknek mindig csak a m a i nyelvhasználata van föltüntetve, és a bolgár szó mindig olyan helyre van írva, a mai Bulgáriába, a hol természetesen nem hathatott sem ma, sem 1000 és több évvel ezelőtt a mi nyelvünkre. Így e térképek valóságos csúfot űznek a jámbor olvasóval és egészen nyilvánvaló – hamisítványok.” (22. o.) „M.-nek fogalma sincs a szláv nyelvek életéről” (79. o.). Igaz, Melich sem maradt e téren adósa Asbóthnak.
1906-ban és 1907-ben Asbóth Oszkár megvizsgálta a trbt–trbt és tlbt–tlbt típusú szláv szavak magyar reflexeit, illetőleg a szláv nazálisok (ę, Q) nyomait szláv jövevényszavainkban. Több további kisebb-nagyobb dolgozatot szentelt még a magyar nyelv szláv jövevényszavainak. De ezen a fontos kutatási területen egyre inkább fiatalabb pályatársa, Melich János vette át a vezérszerepet.
