NYELVÉSZETI ÉRTEKEZÉSEI
NYELVÉSZETI ÉRTEKEZÉSEI
Életrajza s kenyérkereső munkája ismeretében óhatatlanul megfogalmazódik bennünk a kérdés: miként, mikor és miért lett nyelvésszé (néprajzossá, Kalevala-fordítóvá) a jogi végzettségű, majd könyvtárosként sem eredménytelenül tevékenykedő Barna Ferdinánd? Ha mindig is a filológia, a mitológia vagy az őstörténet érdekelte, miért nem ment bölcsésznek, a könyvtárosi robotmunka helyett miért nem választotta a tanári pályát (hisz értekezéseit olvasva, vélhetően kitűnő előadó lehetett)? Feltehetnénk, persze, ezt a kérdést Regulyval és Hunfalvyval kapcsolatban is, hisz mindketten jogászi pályán indultak el, könyvtárosként töltötték el életüket, akárcsak Barna. Mindhármójuk indulását bizonyára a kor és a divat határozta meg, a jogi diplomával magas állásokat, méltóságokat is meg lehetett célozni, a tanári végbizonyítvány – jó esetben is – legfeljebb tisztes szegénységet ígérhetett a pedagógia megszállottainak. A szülők és a rokonság tehát a fiatalok többségét a pénzt ígérő fiskális szakma irányába befolyásolta, sőt, presszionálta. Ha azonban valaki lelke mélyén az irodalom, a történelem, a nyelvek iránti vonzalmat érzett, s ettől a a Corpus Juris alapos tanulmányozása sem tudta eltántorítani, előbb vagy utóbb valamilyen hathatós ok következtében (Reguly esetében még kellőképp nem tanulmányozott belső sugallat; Hunfalvynál a szabadságharc bukása miatt számára beszűkülő jogászi perspektívák) hallgattak a hívó szóra, s munkájuk végzése mellett voltaképp pályát, főként hivatást váltottak. Barna Ferdinánddal is valami hasonló történt. Az ő esetében is felderíthetetlen az indító ihletés (ifjúkori olvasmány? nagyhatású középiskolai tanár?), de tény, hogy 1848-ban, 23 évesen már nyelvészeti (nyelvhasználati, nyelvhelyességi) cikket publikál. Hosszabb szünet után (amely tömény tanulással, olvasással, felkészüléssel, tervezgetéssel telhetett), csak 1862-ben lép ismét színre publikációval. Ezek már kialakult érdeklődés bizonyítékai, dokumentumai. Érdemes a nyomukba eredni.
Eredendő nyelvészeti-történeti fogékonyságát tovább élesztette, fokozta, s meghatározott irányba fordította az ötvenes évek első felében Hunfalvynak a Reguly és Toldy hatására felhangzó s felhívó trombitaszava a finnugor kutatásokra, szívesen lapozgathatta a meginduló Magyar Nyelvészet első köteteit is. A legnagyobb, döntőnek is mondható hatást azonban Ipolyi Arnold hatalmas mitológiai szakmunkája gyakorolta és jelentette. Barna Ferdinánd jövőjét és sorsát ezek az évek és ezek a publikációk határozták meg, az ötvenes évek – az ügyvédi munkából megmaradó szabadidőben – az alapművek tanulmányozásának jegyében telhettek el.
A szabadságharc bukását követő két évtized nem tartozik a magyar nyelvtudomány fényes korszakai közé. Az útkeresés, a felkészülés évei ezek, amikor egyébként legkiválóbb nyelvészünknek, Riedl Szendének sem jut itthon felkészültségének megfelelő státus, s örvendeznünk kell a Brassai Sámuelhez, Hunfalvy Pálhoz hasonló polihisztorok nyelvészetet is magába foglaló tevékenységének, ill. a Hunfalvy ügyes szervező tevékenysége nyomán meginduló első magyar nyelvészeti szaklap, a Magyar Nyelvészet (1856–1862) létezésének, s a lap köré verbuválódó nyelvészkedni kezdő szerzőgárdának. Barna Ferdinánd nyelvészeti érdeklődését ezek az igen szűkös, nem szakszerű s nem korszerű hazai lehetőségek, eredmények határolják be. Már csupán azért is megérdemli elismerésünket, mert a szinte légüres térben egyéni mondanivalóval, témákkal tudott színre lépni, és a Simonyival, Budenzcel ismét európai színvonalúvá emelkedő magyarországi nyelvészet erőre kapása előtt, az új, kitűnő szaklap, a Nyelvtudományi Közlemények (1862–) megindulása éveiben mintegy hézagpótló tevékenységet folytatott. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy miként egész életművét, kifejezetten nyelvészeti munkáit is jellemzi a komplex szemlélet, a gyakorlat igényeinek tekintetbevétele, a szakirodalom ismerete mellett a saját tapasztalatok, megfigyelések alkalmazása. Cikkei nem vérbeli nyelvészeti megnyilatkozások, írásaiban itt is megfigyelhető részben az óvatosság, a bizonytalanabb megfogalmazás – s az ebből következő bőbeszédűség. Egyben, persze, a széles körű olvasottság, a nyelvek tudása és példaanyagának kiterjedtsége is.
Legkorábbi publikációja (Az őrsereg által használandó vezérszavak iránt, 1848) talán legönállóbb közleménye; előzményről, ihletésről, hatásról aligha beszélhetünk, valóban a gyakorlati szükség hívta életre. Barna mint nemzetőr nap mint nap saját bőrén is tapasztalta az alakuló magyar hadseregben a vezénylési zűrzavart, a sokfelől verbuválódó, sok nemzetiségű katonaság (s benne a tisztikar) sikeres működéséhez elengedhetetlen volt az irányítás szabályozása, a vezénylés egynyelvűvé (magyarrá) s egyértelművé tétele – a tömörség, a ritmikusság, a hatékonyság jegyében. A cikk jól mutatja problémaérzékenységét, s a még igen fiatal szerző találékonyságát a megoldás módjára:
„… nem ritka eset – írja –, hogy ugyan egy városban többféle parancsszavakat hallunk az őrsereg betanításánál… Uraim ez valóságos Bábel tornyává válhatik, ha ezen ügyben mentül előbb célszerű intézkedések nem tétetnek… A vezérszavak kétfélék, vagy t. i. előkészítik az őrvitézt valamely műtételre, vagy pedig annak megtevését közvetlenül parancsolják… Én… a nyelv szelleméből kiindulva azt javaslom, hogy az előbbenieket fél hexameter, vagy 3 1/2 láb trocheus versben, az utóbbiakat pedig egy jambus vagy spondeus vagy kretikus lábból kell alkotni…” S néhány ötlete, amelyekhez a verstani képleteket is megadja:
„Rendeslépt’ haladunk!”
„arcvonalban indulunk” – stb.
„arcvonalban indulunk” – stb.
„Végezetül – folytatja – még egy igénytelen tanáccsal lépek fel, mely ebből áll: a hadügyészség mentől előbb szólítsa fel nyelvünk művelésének hathatósabb bajnokai közül – például Vörösmartyt, Czuczort, Vahot Imrét…” Erre jegyzi meg a lapszerkesztő Vahot: „Mit gondol ön, hisz én nem vagyok czéhbeli!” Sokat árulnak el az ifjú Barna lelkületéről, lelkesedéséről cikkének a korra oly jellemző befejező mondatai: „– Ez véleményem szerint a legrövidebb s legcélravezetőbb intézkedés. Isten velünk. Dicsértessék a magyar szabadság mindörökké. Amen.”
Ezt a korai színrelépést közel húsz esztendős csend követi, s mikor 1867-ben nyelvészeti témában újfent megszólal, akkor már sokat olvasott filológus, akiben inkább az élő nyelvi problémákra figyelő tudós, nem pedig a hevülékeny politikus-katona egyébként indokolt veszélyérzete mutatkozik.
Ekkor publikált cikke (Észjárati találkozások a magyar és a finn nyelvben) éppen két évtizedre terjedő legtevékenyebb s legtermékenyebb életszakaszának legelső s témájánál fogva is jellemző, meghatározó terméke. A nyelvészettől, a nyelvi tényeken keresztül a rokon nyelvek megidézésével az őstörténet, a magyarság régmúltja felé mutat. Biztos finn tudásán nem kell csodálkoznunk, hisz készen áll már fiókjában Kalevala-fordítása is. Figyelmünket leginkább a téma ragadhatja meg, amely a rokonságot nem elsősorban hangtani megfelelésekben, közös etimológiákban, alaktani egyezésekben, hanem a mondatban, szólamokban, szólásokban – az „észjárás”-ban keresi. Olyan területen tallózik (ha nem is valódi szakszerűséggel s felhasználható eredményekkel), amely napjainkig is kevésbé művelt, kutatott területe az összehasonlító nyelvészetnek: a mondattanban. Sikeresebben tevékenykedő utódoknak mutat egyben utat, hisz Munkácsi, Fokos-Fuchs, Beke és Mészöly is szívesen kutakodott ezen az érdekes, de sikamlós területen.
Ez, valamint még a következő cikke (Az egyszerű és összetett igealakokról, 1869) még a Nyelvtudományi Közleményekben kapott helyet, utóbb azonban már nem publikált többet e lapban. Hogy ez rajta vagy a szerkesztő(kö)n (Hunfalvy, Budenz) múlott, nehéz eldönteni. Szerintem inkább a szerkesztőkön, akik egyre tisztább nyelvészeti profilt szerettek volna folyóiratukban megteremteni, s igényeik fokozódtak a szakszerűséget illetően is. Sejtésemet igazolni látszik Barna egy félmondatos, nagyon is igaz, ma is érvényes megjegyzése a nyelvészeti eredmények közkinccsé, közérthetővé tétele ügyében: „…erre azonban szükséges, hogy ezek a nem nyelvésznek is hozzá férhetővé tétessenek…” (Uo. 402.)
1873-ban két rövid, elsősorban nyelvhelyességi jellegű cikket publikál a Magyar Nyelvőrben (a kettős birtokviszonyról, a névmutató [= névelő] helytelen elhagyásáról) – szintén jelentős példaanyaggal.
További nyelvészeti értekezései terjedelemben meghaladják az említetteket, s önálló kiadványként jelentek meg a Nyelv- és Széptudományi Osztály sorozatában, (Egyéb tárgyú dolgozatai túlnyomó többségét is itt publikálta.) Érdeklődése homlokterében változatlanul a nyelv, a nyelvhasználat gyakorlati gondjai, nyelvhelyességi kérdések, ill. a verstan. a mondattan, a nyelvtörténet irányába is mutató munkák állnak. Többször is visszatér az egy névelő helyes–helytelen használatának ügyére, nyelvjárási, régiségbeli, rokonnyelvi adatokat is idéz: végső következtetése: tegyen a beszélő -író különbséget a személytárgy (ő – őt) s a dologtárgy (az – azt) között (1874). Még ugyanebben az évben ismételten értekezik e témáról, de az 1876-ban közreadott írás a már kifejtettekhez képest újat nem tartalmaz, legfeljebb erőteljesebben hangsúlyozza meggyőződését a jelzett különbségtétel fontosságáról.
Behatóan foglalkoztatja a magyar hangsúly ügye is. Dolgozatát 1872-ben olvasta fel, 1875-ben publikálta. Jó érzékeli a tudósok és a költők véleménykülönbségét; az előzők a szó-, az utóbbiak (Arannyal az élen) a mondathangsúly mellett foglalnak állást. Barna szinte önmagával is vitatkozik, de végül mintha elpártolt volna az eredetileg általa is képviselt állásponttól: „A szóhangsúly magában véve még nagyon gyönge, alig észrevehető, a mondatrészen lévő már ennél jóval erősb, végre az értelmi vagy mondatbeli legerősb…”
1873-ban az ikes igékről tart felolvasást, s ezt 1875-ben publikálja. Ez a dolgozat is mutatja a kérdésben, a szakirodalomban való alapos jártasságát; említi s citálja Révai és Verseghy vitáját, ismeri Hunfalvy, Brassai, Riedl, Frank Ignác idevágó nyilatkozatait. Végkövetkeztetésével ezúttal is egyet érthetünk: „…az ik a magyar nyelvnek lényegéhez tartozik, melyről tehát lemondani… nem lehet…”
Szívéhez legközelebb a saját megfigyeléseken alapuló népnyelvi jelenségek állnak, amelyekben ő bizonyos speciális „magyar nyelvészkedő hajlamot” is felfedezni vél. 1872-ben prelegált s 1875-ben kinyomott munkájában példák sokaságát idézi, de – s ez nála ritkán fordul elő – néhány keserű, az Akadémia belső életét, intrikus szellemét bíráló szubjektív észrevételt is belefoglal a tudós fejtegetésekbe. A névelő elhagyására példáit a gyermekkor homályából idézi föl („kutya szalad, ember fut”; „kása nem étel”), s ezekhez finn és vogul párhuzamokat is ad (köztudomású, hogy ezen nyelvek nem ismerik a névelőt). Ez a szereplése nem maradt visszhang nélkül: „Hogy jelen értekezésemet felolvastam…, akadémiánk egyik legfőbb kitűnősége [ki lehetett? D. P.]… rosszallását nyilvánítá előttem… »a magyar nyelvészettel így bánni nem szabad…«” Barna elégedetlen a nyelvtudomány fejlődésének tempójával, a dolgozatok elbírálásának módjával, s a növekvő elfogultsággal. Úgy véli, sokban függünk a német nyelvtudomány eredményeitől, s fő bánata: „…elvégre lassanként meg fog szűnni azon minden józanság nélkül szűkölködő nem annyira tudományos nyelvművelés…”
1877-ben olvassa fel s adja közre utolsó, kifejezetten nyelvészeti témájú értekezését, „szavazatát a nyelvújítás ügyében”. Most is megcsodálhatjuk olvasottságát, szépirodalmi és szakirodalmi tájékozottságát, meggyőződhetünk arról, hogy a régi magyar nyelvben s a népnyelvben egyaránt otthonos. Végső konklúziója, egyben hitvallása is – sokban szemben áll a kor hivatalos felfogásával: „Íme az én álláspontom: nem az egyszerű szavaktól féltem én a magyar nyelvet, mert ezek, mégha hibás képzésűek is, amilyenek minden nyelv irodalmában vannak…, hanem féltem az idegent majmoló hibás, összetett szóktól…, s oly németes mondatszerkezetektől…, a hibás szórendtől…”
Nyelvészeti tanulmányai – kivétel nélkül – józan, a nyelv valóságához, a gyakorlathoz közel álló szemléletről, bőséges ismeretekről tanúskodnak. Nem felfedezésekre, új elméletek megteremtésére törekszik, tényeken, adatokon, megfigyeléseken alapul mondandója. A magyar nyelvtörténet és nyelvművelés mai szakemberei is felfigyelhetnének szakmájuk e sohasem emlegetett, rokonszenves, számos megszívlelendő észrevételt tevő képviselőjére.
