A NEVELŐ
A NEVELŐ
Bátky írásai munkára, tudományos gondolkodásra, új feladatok megoldására serkentenek. Szinte minden mondata további kutatásra váró problémákat tár elénk. Írásai töprengések és útbaigazítások. Éppen ezért a felderített összefüggések és megállapítások mellett lényegesek azok az utak, amelyeket megnyit előttünk, amelyek új kutatási területekre vezetnek. Munkáiból láthatjuk, mint küzd a rendelkezésére álló, gyakran morzsákként összehordott néprajzi anyaggal, hogy abból népi kultúránk történetéről értékes megállapításokat csiholjon elő. Gondoljunk csak A. Hämäläinen egyik munkájáról írt ismertetésére, amelynek során nemcsak a méhészkedés területén való jártasságáról tesz bizonyságot, hanem arról is beszél, hogy milyen fontos volna ennek az ősfoglalkozási águnknak monografikus feldolgozása. Ő veti fel, hogy a magyar cifraszűr könyvet érdemelne. Házbúvárlatai során eredményeinél is fontosabbnak tartja a munkára való ösztönzést, az anyaggyűjtést. Egyik tanulmányát ezekkel a szavakkal fejezi be: „a magyar ház belső életének búvárlása s közben elsősorban a tűzhelyeké, a magyar tárgyi népkultúra kutatás legigazibb hivatása és annak, a hozzátapadó nyelvi anyaggal együtt leggyümölcsözőbb terméke”. Munkára serkentő szavainak gyakran ad széles etnológiai távlatot. Hangsúlyozza, hogy a kérdések tisztázása nálunk, ahol „idők folyamán annyiféle nép és műveltség találkozott, illetve keveredett, tehát a tárgyi kultúrában is sokféle, sokszor érthetetlen és kevert forma jött létre, fölötte nehéz”. Nyilvánvaló, hogy az ilyen és hasonló ösztönzései nyomán indult meg az 1930-as évek elején a magyar lakóházkutatás, s Vajkai Aurél, Gönyey Sándor, Viski Károly, Seemayer Vilmos, Vargha László és mások értékes tanulmányokat tettek le a néprajz asztalára. Bátky inspiráló kérdésfelvetései tükröződnek Cs. Sebestyén Károly különböző háztanulmányaiban.
Tanításait, útbaigazításait, gyakran éles kritikáit évtizedekre kiható tanulsággal hallgatta az 1930-as évek elején a Néprajzi Múzeumban dolgozó fiatal nemzedék. Legendás hírük volt szemináriumszerű megbeszéléseinek, amelyeken éppen úgy szóba került a magyar eke, a székely ház problémája, mint a néprajz valamelyik elméleti kérdése. 1938-ban svédországi tartózkodásom idején Stockholmba írt leveleiből idézek: „Én – sajnos – úgy nézem, hogy a néprajz nálunk nem fölfelé, hanem lefelé megy, vagy legalábbis stagnál. Nincs megfelelő utánpótlás és modern nevelés. A »levegő« valahogyan nem kedvező. A múzeumba csak néha nézek át [ekkor már nyugdíjas volt]. Nincs akivel szót váltsak, gondolatokat kapjak. Azt inkább mindenki tőlem várja. Én persze adnék, ha tudnék, de igazi komoly kérdést nem hoznak szőnyegre. A folyóiratok színvonalával nem vagyok megelégedve. Tessék tehát jól kihasználni az időt s új szellemet hozni haza!” Majd a Néprajzi Múzeum fiataljaira célozva így ír: „Az ifjúság (Edit, Márkus, Gertrud, Nemeskéri) kérésére az igazgató úr [Bartucz Lajosról van szó] felkért, hogy hetenként egy délelőtt tartsak velük »beszélgetéseket«. Eddig csak kettőt tarthattunk s azt mondják– persze túlozva –, hogy rendkívül tanulságosak voltak. Ez ám örvendetes is, szomorú is. Mert nagy az elesettség! A múzeumi levegő meg sok tekintetben kifogásolható. De a zászlót nem szabad cserben hagyni.” Egy más alkalommal arról ad hírt, hogy az „egyik beszélgetésen” Márkus Mihály ismerteti a tűzikutyákról, a magyar házról írt tanulmányait, s azokat ő maga is bírálja, rámutat hibáikra, mert „ez a tárgyilagosság!”. Meglepő mélységben ismerte Bastian, Ratzel, Preuss és mások elméleteit, s ezekről – magyar és közép-európai példákkal kiegészítve – órákon át tudott beszélni. Figyelmeztetett a francia emberföldrajz módszerére. Különösen sok tanulsággal járt Bátkynak Adolf Bach Deutsche Volkskundejáról tartott beszámolója, többszöri elmélkedése, amelyre heteken át készült. A „beszélgetés”-hez elkészített kb. 30 oldalnyi jegyzetét ma is őrzöm. A beszélgetéseken állandóan szóvá tette a magas szintű nyelvismeret fontosságát. „Tanító lélek és alkat volt” – írja róla Marót Károly.
Az ifjú etnográfusnemzedék többször tanújelét adta iránta való hálájának. Kitűnő tanítómesterére halála után is a legnagyobb tisztelettel emlékezik. Erre utal az is, hogy a folklorista Honti János egyik tanulmányát (Gondolatok a néprajzról, Az Ország Útja, 1942) Bátky Zsigmond emlékének ajánlja, s hasonlóan tette ezt Vajkai Aurél Veszprém megye népi építkezése (Néprajzi Értesítő 1940) c. tanulmányával.
De Bátky nemcsak múzeumi, egyetemi és akadémiai szinten látta a néprajz jelentőségét. Nagy szerepet szánt a néprajznak a középiskolában is. Többször szóvá tette, hogy nem elég azt tudni, hogy hol laknak a magyar népi és nemzetiségi csoportok. Műveltségükkel, hagyományaikkal is meg kell ismertetni a tanulóifjúságot, s erre a földrajz és más tárgyak nem nyújtanak elegendő lehetőséget. A Sopron vidéki avar, besenyő és magyar településekre hivatkozva mondja, hogy ezt kell elsősorban tanítani iskoláinkban, s csak azután azt, hogy deflációs-e a Kisalföld, meg milyen kőzetből áll a Lajta hegység.
Bátky kimagasló nevelő és tudósi tulajdonságait külső intézmények, személyek is észrevették. Az 1920-as évek végén Milleker Rezső geográfus professzor fáradozott azon, hogy katedrát kapjon a debreceni egyetemen. Bátky azonban még a szándékot is szerényen elhárította, s egyengette annak az útját, hogy Viski Károly Debrecenben legalább előadói megbízást kapjon. A trianoni béketárgyalások anyagának előkészítése során Bátky közelebbi kapcsolatba került Teleki Pállal, aki szintén szervezett volna számára katedrát a Közgazdasági Egyetemen. De ez elől a terv elől is kitért.
Ha néhány évtizedet katedrán tölt el, a magyar néprajz európai látókörű művelőinek nagy számát nevelhette volna…
