HARCA A MAGYAR NYELV FINNUGORSÁGÁNAK ELISMERTETÉSÉÉRT. A „TÖRÖK–UGOR HÁBORÚ”

Full text search

HARCA A MAGYAR NYELV FINNUGORSÁGÁNAK ELISMERTETÉSÉÉRT.
A „TÖRÖK–UGOR HÁBORÚ”
Hunfalvy Pálnak és másoknak a magyar nyelv finnugor eredetének kimutatására irányuló törekvései korántsem találkoztak hazánkban egyoldalú tetszéssel. A laikus közvélemény és a tudományos módszer nélkül hasonlítgató nyelvrokonítók kitartottak a magyar nyelv török rokonsága mellett, illetőleg nyelvünket a finnugoroknál „előkelőbb” nyelvekkel kívánták rokonítani. Legélesebben talán Mátyás Flórián (1818 –1904) hadakozott a finnugor rokonítás ellen például A magyar nyelv finnítési törekvések ellenében (Pécs, 1857) és Észrevételek finnező véleményre. A magyar ősvallásról… (Pécs, 1858) című könyveiben. A nemzet „becsületét” félti a „finnítési törekvésektől”, sőt felszólítja az „elfogulatlan honfiakat” s „magyar Akadémiánk magyar irányú tagjait”, hogy ne nézzék „részvétlenül a’ játékot nemzeti multunkkal”. A török eredetet valló nézettel szemben a finnugor rokonság gondolata csak azután kezdett el erősödni, miután ismertté váltak hazánkban Schott (1802–1889), Boller (1811–1869) meg a finn M. A. Castrén (1813–1852) kutatásai, Hunfalvy Pál és Budenz József pedig megkezdték a Reguly-féle kéziratos gyűjtés értékesítését. Az általuk közzétett anyag és az említett külföldi kutatók értekezéseiben kifejtett érvek olyan meggyőző erejűek voltak, hogy hatásuk alól egy ideig még a magyar nép és nyelv török eredetének olyan lelkes híve sem tudta kivonni magát, amilyen Vámbéry Ármin (1832–1913) volt. Így magyarázható, hogy 1870-ben közzétett, Magyar és török-tatár szóegyezések című értekezésében Vámbéry a magyar nyelv finnugor rokonsága kérdéséről ilyen véleményt nyilvánított: „…ki a magyar és finnugor nyelvek közti viszonyt némi figyelemre méltatja, meg fog győződni, hogy a török-tatár nyelvekkeli rokonság csak második fokú és hogy a magyar első fokon csak a finn-ugor nyelvekkel, még pedig a vogul nyelvvel áll legközelebbi rokonságban” (NyK. 1870:114.). Másutt pedig így nyilatkozott: „A magyar nyelvnek a törökhöz való rokonsági viszonya nem annyira kisebbnek, mint inkább fiatalabbnak mondható, azaz e rokonsági viszony későbbi érintkezésnek vagy talán összeolvadásnak az eredménye az ugor néptörzsben már elkülönítve álló magyarok s a tiszta török elemek közt” (uo. 116–7.). De Budenzet nem elégítette ki Vámbérynek az a kétkulacsos és nem eléggé végiggondolt állásfoglalása, melyet a fenti idézetek magukban foglalnak. Kapcsolódva Vámbérynak azon szavaihoz, melyek szerint a magyar–török viszony a magyar-ugor eredeti rokonságnál nem annyira kisebbnek, mint inkább fiatalabbnak mondható, a következőket állapította meg: „…az ilyen alapon állított rokonság, valamint általában egy első fokú rokonság mellett még emlegetett másodfokú rokonság nem fér össze a nyelvrokonság azon fogalmával, melyet annak a mai nyelvtudomány tulajdonít. Ennek szóhasználata szerint ugyanis … rokonság csak oly nyelvek viszonyát jelöli, melyek mint osztatlan egészek egy közös és azonos alapnyelvből kiindulva, szakadatlan nyelvtörténeti fejlődés által bizonyos fokú önálló megkülönböztetett jellemet öltöttek … ily értelemben valamely nyelv csak egyszerűen lehet rokon valamely más nyelvvel vagy nyelvkörrel, s nem állhat egyszersmind bárminő néven nevezendő (másodfokú, fiatalabb) rokonsági viszonyban más, különböző nyelvekkel” (NyK. 1872:68–9). Vámbéry megharagudott Budenz tárgyilagos bírálata miatt, s mérgében A magyarok eredete (1882) című könyvében már tagadta a magyar nyelv finnugor jellegét. Feleletében (NyK. 1883–1884) Budenz bebizonyította, hogy könyvében Vámbéry nem vette kellőképp figyelembe a finnugor adatokat és magyarázatukat, mellőzte a magyar és a többi finnugor nyelv között megállapítható ragozásbeli és szóképzéstani egyezéseket, a török nyelvi adatokat viszont, hogy a maga malmára hajtsa a vizet, sokszor elferdített alakban közölte, sőt céljai érdekében még nem létező török szavakkal meg hangutánzó és arab, perzsa jövevényszavakkal is operált. Szemére vetette Vámbérynak azt is, hogy megtévesztő számadatokkal igyekezett olvasóit a török rokonság gondolatának megnyerni, noha ugyanakkor nem tudja megmondani, hogy miként képzeli el a magyar és a török nyelv egymáshoz való viszonyát. A maga véleményét röviden így foglalja össze: a magyar nyelv a finnugor nyelvek csoportjába tartozik; ami egyezés közte és az altaji nyelvek közt van, az kisebb részben a feltehető finnugoraltaji ősrokonsággal magyarázandó, nagyobb részben pedig a finnugor nyelvektől már különvált magyar nyelvnek egyik vagy másik altaji nyelvvel való történeti érintkezéséből ered. A nyelvi rokonság kérdésének eldöntésében olyannyira lényeges magyar szavak, mint amilyenek testrészneveink és egyszerű számneveink, határozottan nyelvünk finnugor eredete mellett vallanak.
Vámbéry nem tudott belenyugodni vereségébe, s A magyarok eredete és a finn-ugor nyelvészet (Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből XI–XII. 1884.) tovább folytatta a vitát, támadva mind Hunfalvyt, mind pedig Budenzet, az utóbbit főleg a MUSz. megállapításai és eredményei miatt. Budenz Ad „Turcologiam” (NyK. 1884:475–8.) című cikkében egyrészt megcáfolta azokat a vádakat, amelyeket Vámbéry (és tanítványa: Thúry József) ellene felhozott, másrészt újabb jegyzéket közölt azokról a törökségi szavakról, amelyeknek hangalakját vagy jelentését (esetleg mind a kettőt) Vámbéry tudatosan megmásította, – ahogyan Budenz tréfásan írja: valóságos török nyelvújítást végezve.
A magyar nyelv rokoni kapcsolatai mineműségének kérdése nem maradt Budenz és Vámbéry magánügye. Vámbéry védelmére kelt Mátyás Flórián és Thúry József, viszont a magyar nyelv finnugor eredeztetése mellett szállt síkra Hunfalvy Pál, Barna Ferdinánd, Munkácsi Bernát és Szinnyei József. A vita főleg az Akadémia köreiben folyt, de beleszólt a napi sajtó is, általában Vámbéry mellett kardoskodva. A küzdelmet az adatok mennyisége, a kutatás mélyreható volta, az érvelés meggyőző ereje a finnugor tábor javára döntötte el. 46 évvel ezelőtt egy török nyelvész, Németh Gyula, e tényállást így fogalmazta meg: „Hogy a magyar nyelv finnugor eredetű s hogy minden más elmélet kalandos és tudománytalan, azt ma már nemcsak a tudomány hirdeti, hanem benne van a művelt magyarság köztudatában is” (A honfoglaló magyarság kialakulása. 278.). De úgy látszik: élete végén Saulusból Paulus lett maga Vámbéry is! A magyarság bölcsőjénél című könyvében ugyanis – 1914-ben – így nyilatkozik: „…vak volna az, aki kétségbe vonná, hogy a magyar nyelv kialakulásának legkezdetén ugor jellegű.”
A török–ugor háború tudománytörténeti szempontból jelentős mozzanat volt. A „háború” az adatok összegyűjtésére és rendszerezésére, hangzatos szólamok helyett érvek szembesítésére, a nézetek tisztázására indította a harcoló feleket. Ráirányította továbbá a figyelmet a tudományos etika némely kérdésére, valamint a filológiai pontosság és a kutatómódszer fontosságára. Lelepleződtek a gyenge vagy egyenesen használhatatlan módszer fogyatékosságai, s kikristályosodott a használható, tudományos, megbízható eredményekre vezető módszer. A vita során a magyar nyelv eredetének a kérdése keveredett a magyar nép eredetének a kérdésével. Budenz határozottan kimondja, hogy e két kérdés egymástól lényegesen különbözik, s hogy a nyelvtudomány elsősorban az előbbi kérdés eldöntésére hivatott. „…a nyelvész maga nem bánja, akármilyen vérből eredő valamely nyelv népe. Miatta állíthatja valaki, hogy csupa török vér volt az a magyar nép, a mely ezelőtt ezer évvel Pannóniába költözött: azért mégis csak ugor [= finnugor] nyelvet hozott magával; … a nyelvészetnek joga van, hogy csak a maga dolgát nézze” – írja egy ismertetésében (NyK. 1881: 121.). A magyar „nép” eredetének kérdésével bővebben nem is foglalkozott Budenz sohasem, röviden azonban nyilvánított véleményt mégpedig ma is elfogadhatót – e kérdésben is: „…tudom, hogy a magyar nyelvben régóta meglevő török elemek, a melyek jobbadán közvetetlen átvétel színében mutatkoznak, a magyar népnek török népekkel való érintkezéséről tanúskodnak, a melyről hihető (de nem kell szükségképpen hinni), hogy több-kevesebb török népelemek beolvadásával együtt járt”, írja Egy kis viszhang … című vitairatában (1886. 16.).
Hogy a török–ugor háború végül is a finnugor tábor javára dőlt el, ebben döntő szerepe volt Budenz fő művének, a Magyarugor összehasonlító szótárnak, amely – több részletben – a csatározások ideje alatt látott napvilágot, úgyhogy már Vámbéry támadásainak is állandó célpontjául szolgált. Ez a szótár azonban a finnugor összehasonlító nyelvészetnek egyik alapköve, s ezért külön fejezetben foglalkozunk vele.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi