A BELÁTÁSOS ELMÉLET

Full text search

A BELÁTÁSOS ELMÉLET
Minden alkotónak fő törekvése, hogy az általa vizsgált jelenség magyarázatára megtalálja azt a viszonylag egyszerű választ, amely szerinte a döntő láncszemet ragadja meg, s amelyre saját-önálló elméletet építhet. Ez természetesen túl egyszerű magyarázat lenne arra, hogy miért és hogyan is jutott el Pikler a maga sajátos, elemeiben talán nem annyira eredeti, de a maga összességében mégis csak új elméletéhez, amelyet általában belátásos elméletnek neveznek és mi is így nevezhetjük azt, – de Piklernél szinte látható az erőfeszítés, ahogyan ilyen, „egyelemű” megoldásra tör.
Elméletének egy másik, társadalmi oldalról való megközelítése arra mutathat rá, hogy Pikler valószínűleg „menetközben” felismerte: a maga korában a radikális társadalmi törekvéseknek, a haladó polgári igényeknek már nem is annyira az észjogi irány áll az útjában, amely a maga elvontságában messze áll a társadalmi élettől. Abban az eszmei küzdelemben, amely a földesúri osztály és a polgárság társadalmi szembenállásának ideológiai vetülete volt, a radikalizmushoz húzó polgárság felfogásának a tulajdonképpeni, társadalmilag is hatékony ellenfele a történeti jogi iskola volt, de általában az egyoldalú történeti szemlélet, amelyet Pikler először a német közgazdaságtanban ostromolt, majd pedig jogelméleti vetületét vette célba. Ennek a jogelméleti vetületnek a központi eszméje az ösztönszerűség volt, a jognak olyan felfogása, hogy azt ösztönszerűleg követik, ez az ösztönszerűség pedig kinyomozhatatlan, misztikus történeti fejlődés következménye. Ez az irány kiválóan alkalmasnak mutatkozott a magyar politikai-jogi élet feudális maradványainak igazolására. Marx annak idején úgy jellemezte az erre épülő iskolát, mint amely „a ma gyalázatát a tegnap gyalázatával törvényesíti”. Úgy tűnik, Pikler második, alapvető könyvében (A jog keletkezéséről és fejlődéséről, Bp., 1897.) jutott el erre a felismerésre, s a szinte már amúgy is halott észjog helyett a jogtörténeti iskolát, az ösztönszerűségi elméletet vette célba, amely a történetit a régivel azonosította s különösen a pozitív jog tudományaiban jól szolgálhatta mindannak az igazolását, ami a jogban maradi.
Végül a harmadik összetevő, amely Piklert belátásos elméletéhez vezethette, annak a gondolatfolyamatnak tovább gondolása, amelyet már a Bevezetőjében megkezdett, de amelyet a jogérzettel – indokolatlanul – lezárt; ebben a gondolatmenetben a jog természettudományos elméletének kidolgozására irányuló törekvés tovább kellett, hogy vezesse őt. Sok bírálója nem győzte szemére vetni Piklernek, hogy első és második könyve – amely utóbbi valójában a jogelméleti főműve – között ellentmondás van, hogy a kezdetben szkeptikus és agnosztikus, az „elfogulatlan” tudomány magaslatára helyezett tudományából elfogult tudományos „irány” lett, meghatározott tartalmú-telítettségű elmélet. Ez önmagában véve igaz is, de így csak egy elvont-apriorisztikus szemlélet alapján lehet őt bírálni. A valóságban egyébként éppen ez a „következetlenség” a nagy és egyben meglepő Piklernél: az, hogy mindvégig volt bátorsága meghaladni korábbi felfogását, túllépni azon – bár nem alaptalanul hangoztatta, hogy későbbi nézeteinek elemei már korábbi művében is megvoltak –, képes volt következetesen mintegy üldözni a probléma megfejtését, keresni a választ a kérdésre, amelyet a joggal kapcsolatban feltett: mi a jog, mi hozza létre, mi okozza az általa okvetlennek tekintett szakadatlan fejlődést? Ebben az eszmei folyamatban Pikler második, a jog keletkezéséről és fejlődéséről írt könyve csak újabb állomása volt szellemi fejlődésének, aminthogy ennek későbbi állomása volt az általa vallott felfogásnak, a belátásos elméletnek s központi magjának, a belátás folyamatának magának a nyomon követése a pszichológia mezején, sőt az érzékfiziológia világában is. A belátásos elmélet mintegy utolsó szava volt Piklernek a jogelméletben, de valójában mégsem volt az, mert pszichológiai felfogása mégis valahogyan kihatott és visszahatott jogelméleti felfogására is; ez a pszichológiai felfogás jellemezte egyébként, mint még látjuk, egész társadalom felfogását.
A jogtörténeti iskola nem ismert el semmi általános törvényszerűséget a jogfejlődésben, hacsak nem éppen azt tekintette általános törvénynek, hogy a jogfejlődésnek nincsenek lényeges általános vonásai; a „népszellem” az, amely végül is külön-külön, népenként meghatározza a spontánul fejlődő jogot, s az semmiképpen sem fogható fel tudatos jogalkotás termékeként. A jogtörténeti iskolának a francia forradalom felfogására Németországban adott ez a negatív, irracionális, a múlt megőrzését igénylő válasza nyilván nem elégítette ki Piklert, aki a maga részéről éppen a jogfejlődés általános törvényszerűségeit, sőt alapvető törvényét kereste, amely minden jogra minden időben érvényes. Ennek érdekében vissza kellett fordulnia a 17. és 18. század gondolkodásához, amelyet ugyan mint természetjogot elvetett, de amelynek racionalizmusát okvetlenül magáévá tette; e racionalista okoskodással következtetett általános belátásos tételére, amelyet azután induktíve bizonyított, elsősorban az állam és a büntetőjog példáján (két későbbi könyvében erről szólt).
Ahhoz, hogy Pikler túljusson első könyvének végső tételén, fel kellett oldania a jogérzet megmagyarázatlanságát. Az emberek jogérzete – mondja most már a belátásos elmélet – lényegét illetően feltárható; a jogérzet attól függ, hogy az emberek szükségleteik kielégítésére milyen jogot tartanak célszerűnek, milyen jog létrehozását „látják be”: ennek felel meg jogérzetük. Ez persze egyelőre Pikler elméletének nagyon leegyszerűsített magyarázata. Mégis, itt az átvezető elem: az emberek jogérzete maga is változik – a változásnak ezt a gondolatát átveszi a történeti szemléletből, s a 17. és 18. század racionalizmusát éppen azért bírálja, mert végső tartalmi megoldást ígér a jog kérdéseire; a jogérzet fejlődése oda vezet, hogy az emberek más és más jogot „szeretnek lángolóan”, hogy jogérzetük szakadatlanul változik. De miért változik?
Pikler két tényező viszonyával dolgozik: egyrészről az emberek szükségleteivel vagy alapszükségleteivel, amelyek nagyban-egészben állandók, másrészről pedig az emberek ismereteivel – ez a változó-fejlődő tényező. Az embereknek szaporodnak az ismereteik – a gyakorlati és az elméleti ismereteik is – arról, hogy szükségleteiknek melyik a legjobb kielégítési módja. Nem a körülmények változása a lényeges, hanem az ismereteké. „…A jog fejlődése legeslegnagyobb mértékben értelmi fejlődés következménye…” (A jog keletkezéséről… 67.). Az emberek célszerűségi belátásuk alapján cselekszenek, józan belátásuk a meghatározó; a társadalmi változás oka az értelmi haladás, amely „érzelmek, hajlamok, eszmények formájába öltözik” (A jog keletkezéséről 53.). Ennek a belátásnak a hordozói, az első felismerői a társadalom kiváló tagjai, ezek felismerései válnak azután általánosakká. Az intézmények bárhogyan is jöttek létre, az Pikler számára kétségtelen, hogy a belátás eredményeképpen fejlődnek. E fejlődés menetében a szükségletek „legnagyobbrészt” ugyanazok maradnak; „a jog fejlődésé nem a célok, hanem az eszközök fejlődése és abból ered, -hogy ugyanazon szükségletek kielégítésének jobb eszközeit ismerik fel az emberek az idő folytán” (A jog keletkezéséről… 52.).
Ez a felfogás természetesen feltételezi, hogy a jog, amely e szerint a maga egészében a célszerűségi belátáson nyugodnék, élvezze a társadalom egészének egyetértését. A társadalmi fejlődés optimista és bizonyos mértékig naivan racionális felfogása mellett azonban Pikler elismeri, hogy ez nem egészen így van; el kell ismernie, hogy „a jog egy része olyan, amelyet a kényszerítők a kényszerítettek beleegyezése nélkül, sőt esetleg akaratuk ellen alkotnak és tartanak fenn” (A jog keletkezéséről… 45.). Pikler azonban úgy véli, hogy ez a jognak csak csekély része; „a jog legnagyobb része azok beleegyezésével jön létre és tartatik fenn, akik annak kényszere alatt állanak… A jog legnagyobb része t.i. nemcsak összeműködése embereknek más emberekkel ezek javára, hanem összeműködése embereknek egymás javára…” (A jog keletkezéséről… 45.).
A jognak ilyen egyetemes összeműködési szabályok rendszereként való felfogása, úgy véljük, megreked a látszatnál, a társadalmi kényszer kényszer-jellegének nem látványos, nem nyíltan erőszakos jelentkezésénél; a kényszer-együttműködésben ugyanis, amely Pikler szerint másokkal „összeműködés vagy egyoldalúan azok javára, vagy kölcsönösen mindkét fél javára” (A jog keletkezéséről 45.), végeredményben nem az összeműködésen, hanem a kényszeren, a külsőleg vállalt, de valójában eltűrt együttműködés kikényszerítettségén van a hangsúly, amely az együttműködést éppen megfosztja a szó teljes értelmében vett együttműködés-jellegtől. Piklernek azonban saját elméletéből adódó következetes okfejtése miatt ide kellett jutnia, amennyiben a társadalom osztályokra tagozódásának – amelyet általában nem tagad – csak alárendelt jelentőséget tulajdonít, és az előbb-utóbb mindenkire kiterjedő értelmi belátást fogja fel a fejlődés egyetemes rugójául.
E tekintetben azt is meg kell jegyezni, hogy Pikler szerint a belátás nem az elméletek helyességének a belátása, hanem cselekvési szabályok hasznosságáé, mert „a felfogások, spekulációk csak utólag keletkeznek, miután az emberek az illető intézmények hasznosságát belátják”; az intézmények hasznosságának belátása e belátással összhangban álló más gondolatmeneteket indít és „tesz meggyőzőkké” (A jog keletkezéséről 104.).
Ez a belátásos elméletnek a rövidre fogott magva, de valójában Pikler elméletének mégsem az egésze; a másik, ebben a könyvében csak röviden kibontott része a belátás visszavezetése elemibb tényekre, azaz egyfajta magyarázat a belátásos folyamat mechanizmusára.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi