AZ ALKONY
AZ ALKONY
Az önkéntes visszavonulás és magába mélyedés jelei, mint említettük, Piklernél már az 1909-es évek körül felmerültek. Életének két nagy fejezete zajlott le addig: az egyik elméletének, önálló felfogásának kidolgozása, a másik az elméletnek a gyakorlatra való rávetítése, a következtetések levonása, de egyúttal a kor politikai követelményeit illetően radikális, haladó állásfoglalás is. Az első világháborút közvetlenül megelőző, illetőleg a háború alatti évek mintegy utórezgései voltak az addigi fejezeteknek, vagy talán egyben nyitányai is a következőnek, élete utolsó szakaszának. Mindinkább visszavonulásra szorították őt a társadalmi viszonyok, amelyek – úgy tűnt – bizonyos fokig véget vetettek a radikális illúzióknak, de erre szorította érdeklődési körének változása, amely a társadalmi, bár nem közvetlen társadalmiságukban, hanem egyénekre vetítettségükben felfogott kérdésektől, a jog problémáitól egyre mélyebbre vitte őt a lélektan sűrűjébe, a társadalmi fejlődést szerinte végső fokon meghatározó egyéni cselekvések rugóinak vizsgálata után működésük mechanizmusának tanulmányozására.
Az első világháború idején Pikler publicisztikailag mintha elhallgatott volna. Álláspontja ugyan nyilván egyértelmű volt: egész felfogásából következett szembefordulása a háborúval. De inkább elvonult a háború vésze elől; már jeleztük, hogy 1912/13-ban megkezdett szabadsága áthúzódott a háborús idő kezdetére is. A háborús években írással nem szerepelt a Huszadik Században, említettük viszont 1917-ben megjelent német nyelvű lélektani könyveit, illetőleg kezdődő tanulmánysorozatát. Arra is utaltunk, hogy közvetett adat szerint Pikler az 1918. októberi forradalmat érthetően pozitív módon fogadta; írásban mégsem bukkantunk nyomára más írásának, mint a már említett nagyon rövid visszaemlékezésnek a Huszadik Század 1919 augusztusában keltezett Ady-számában (s ennek megjelenésekor Pikler már külföldön is volt), arról a már ismertetett levélről, amelyet Dienesékkel együtt írt Adynak 1908-ban.
Ez a visszavonulás vagy pontosabban a lélektan elvont világába való elvonulás feltehetően nem opportunizmusból eredt, inkább bizonyos kiábrándultságból, de mindenesetre nagy mértékben érdeklődési körének átalakulásából. Mégis, az őszirózsás forradalom alatti tartózkodása, a Tanácsköztársaság kezdetén külföldre távozása ellenére, az ellenforradalom, mint láttuk, ugyanúgy akart leszámolni vele, mint a Tanácsköztársaságban többé-kevésbé aktív szerepet játszott tanárokkal: nevét ráírták azoknak listájára, akikkel szemben fegyelmi eljárást akartak lefolytatni. Ha a fegyelmi eljárások során végül is kihúzta magát mindenki, akinek a százharminchárom napon tanúsított kifogásolt magatartását az ellenforradalmi rendszer csak botlásnak tekintette és többé-kevésbé megbocsátotta, e rendszer nem akarta Piklernek megbocsátani – nem a Tanácsköztársaság alatti magatartását, mert hiszen ez alatt külföldre ment –, hanem egész múltját, amelyet nem felejtett el. Csak a következő évek során helyesbítették a reá mért következményeket, amikor e külföldi útját úgyszólván pozitív tettnek minősítették és – mint jeleztük–1925-ben megítélték számára a teljes nyugdíjat.
Nem tudjuk persze, miért ment Pikler mindjárt a Tanácsköztársaság kikiáltása után külföldre – nem értett-e egyet annak célkitűzéseivel (ami valószínű), megsejtette-e annak esendőségét (ami szintén nem kizárt), kényelemszeretet vitte-e el a várható viharok elől (ez sem teljesen valószínűtlen). Mindenesetre a kíméletlen utókor egyáltalán nem írhatja javára Piklernek e lépését, hiszen ő egyike volt azoknak, akik határozottan közeledhettek volna a Tanácsköztársasághoz; tulajdonképpen még az is problematikus, hogy miért maradt annyira háttérben az októberi forradalom alatt, vajon voltak-e már akkor is fenntartásai? Mindez egész megítélésében bizonyára szerepet játszik, de ezt a magatartást azért egybe kell vetni azzal a tudományos és társadalmi szereppel, amelyet a századforduló előtti és azt közvetlenül követő években, illetve évtizedekben betöltött, s különösen elméletének – ha nem is érdemi igazságával –, de a maga idejében elért társadalmi jelentőségével. Nem volt egyértelműen értékelhető ember, ez nyilvánvaló; ellentétes elemek keveredtek benne is, ellentétes értékelések jelezhetik azt az összképet is, amelyet róla rajzolni próbálunk.
Tény az, hogy 1920-at követően tizenhét évig – a már jelzett viszontagságok után elnyert nyugdíjából – visszavonultan élt. Ecséd községben, Gyöngyös közelében töltötte ezeket az éveket, – nem mondhatjuk, hogy öregkorát, mert visszavonulásakor nem volt még hatvanéves. Concha Győzőnek – nem tudni, milyen alkalomból, talán a születésnapja alkalmával küldött jókívánságaira válaszul ennyit írt egy cédulára: „A ki egész nap futott, ha megérkezett az este, eleget futott.” Ezt azonban aligha gondolta egészen komolyan, hiszen e magányában is dolgozott, de minden bizonnyal bántotta a méltatlan mellőzés is. 1926-ban jelent meg a Schriften zur Anpassungstheorie des Empfindungsvorganges sorozat ötödik füzete: Theorie des Gedächtnisses címmel Leipzigben. Nem egészen természetes, bizonyos keresettséget mutató publicisztikai értékű vitájáról Ignotusnak a Nyugat hasábjain már szólottunk (1926). Utolsó munkája a német nyelven, de Magyarországon 1936-ban napvilágot látott, szintén említett Die Trennung Lichts und Schattens, von Eigenhelligkeit der Flächen als Werk der Netzhautkrümmung und des Blicks, látásfiziológiai megfigyeléseiről és kísérleteiről ad számot: a könyvecske előszavát is Ecsédről keltezte. Ezzel azonban nemigen tudott számottevő figyelmet kelteni; a kor, amely mélyen haladásellenes volt, már mintegy „leírta” számlájáról Pikler Gyulát, aki egyébként tevékenysége átirányításával maga is segített szerepének a társadalmi befolyás területéről való lesiklatásában – életének e későbbi szakaszában olyan útra tért, amely akkor kevésbé volt alkalmas közérdeklődést keltő viták vagy akár tudománypolitikai támadások kiváltására.
Az 1937-ben bekövetkezett halálát regisztráló egy-két régi fegyvertársa még a „régi” közéleti szerepet vivő Piklert tisztelte s tevékenységének méltatását is azzal a körrel kötötte össze, amelyben alkotóereje mintegy tetőzött. Székely Artúr, Vámbéry Rusztem, a radikálisok nevében írtak búcsúszavakat; e radikálisokhoz való viszonyában raktározta el emlékét az utókor is.
